Tigrisbor

Az Édenkert szűz havában fekszünk, a tigriseimet várjuk. A termoruhánkon lassan változik a terepszín animáció, az alkaromat nézem egészen közelről, mélysége van az anyagnak, bele lehet szédülni, szeretem. Addig se a kisunokámra gondolok. Arra, hogy mit csinál vele éppen a vírus.

Csiáng-Hu az oldalamnak nyomja fegyverét, ujja a ravaszon, elveszi a szeme elől a távcsövet. Azt mondja, szégyellhetem magam, hogy öreg ember létemre nem hiszek a haladásban, meg a tudomány fejlődésében, aki annyi mindent látott, mint én, annak tudnia kell, hogy mindennek ellenére csakis előre, csakis felfelé vezet az út.

Erre inkább nem mondok semmit, minden erőmmel a tigrismancs erejére próbálok gondolni, a karmok élszögére és ívére, arra, hogy hány izom miféle összjátéka kell a szinte hangtalan futáshoz.

Csiáng-Hu azt mondja, tudja, mire gondolok, a pénzre gondolok, amit majd fizetni fog nekem, ha élve megússzuk, fiatal testet vehetek belőle majd magamnak, fiatal testet, örök életet.

Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok a pénzzel, mondom, és közben persze a neuronpályákra gondolok, arra, hogy a vírus lassan újraírja és átalakítja őket, Alíz tegnap alig ismert meg. Másra akarok gondolni, arra, hogy kétszázharminckét csontja van egy tigris csontvázának, mindegyiknek külön neve van, neve is, és száma is, elég csak kimondanom a számot, és már látom is magam előtt az adott csontot, és nemcsak azt, az összes többit is. Azt, ahogy egymáshoz illeszkednek, hogy miként változik az egymáshoz viszonyított helyzetük a mozgás ütemére.

Több mint hét év munkám van a tigrisekben, abban, hogy igazibbak legyenek az igaziaknál. Az utolsó feladatom volt itt a kertben, a nyugdíj előtt, bennük van minden tudásom. Azóta nem is láttam őket, nem tudom, meg fognak-e ismerni. A titkos nevük jár a fejemben, én adtam nekik, rajtam kívül más nem tudja, nem tudhatja.

Csiáng-Hu megint mondani akar valamit, suttogva rászólok, hogy most már igazán fogja be. Felnézek, a kert dómjának háromszögei fölött lassan felragyogó tiszta égre, az illúzió tökéletes, mint ha igazi későtéli hajnal volna odakint, mély levegőt veszek, ha koncentrálok, még mindig meg tudom csinálni azt, amit régen, a tudatom kiszűri a dóm háromszögeinek vékony éleit, eltűnik az égre vont rácsszerkezet, és egy pillanatra elhiszem, hogy kint nincs örök tél, hogy ez itt nem a múlt emlékét őrző gépkert, hanem maga az érintetlen valóság, hogy ott vagyunk, ahol lehetnénk, a bűnbeesés előtt, a fényben. A tavaszra akarok gondolni, a föld szagára. Csiáng-Hu persze nem bírja ki, megmoccan, jönnek, suttogja, jönnek.

Nekem nem kell távcső, tudom, hova nézzek, a hóban rohannak, kergetik az őzet, fárasztják, üldözik, emlékszem, mindenre emlékszem, a hó felszínére fagyott jéghártya vércsíkot sebez az őz csűdjére, horkanva fordul, rúgja a havat, emlékszem, mindenre emlékszem, a tigriseim árnyéka kékesen úszik a jéghártyán, jönnek, rohannak, a futásuk szinte hangtalan, a bundájuk mintája kavargó örvény, nem lehet nem odanézni, jönnek, Csiáng-Hu szisszen egyet, arra gondolok, hogy nem fogom megtenni, hagyni fogom, hogy fussanak tovább, le a völgybe, át a patak gázlóján, de Csiáng-Hu az oldalamba nyomja a fegyvert, rajta, bácsikám, mondja, mi lesz már.

Feltérdelek, aztán felállok, a tigriseim alig harminc méterre vannak, Enemer, kiáltom, Esemel, kiáltom, Enemer, Esemel, Enemer, Esemel, úgy fordulnak felénk, mintha mindig erre vártak volna, aztán már ott is vannak, három méterre tőlünk állnak meg, az orrom megtelik a bundájuk csípős szagával.

Nézzük egymást.

Csiáng-Hu röhögése jut eszembe, amikor megmondtam neki, hogy nem igaziak, egyetlen porcikájuk se igazi, úgyhogy csinálhat akármit, elrabolhatja és szétszedheti őket, akkor se lesz belőlük olyan orvosság, amilyet ő akar, nem mintha az igazi tigrisek csontjának porával olyan sokra ment volna, de hát mindenki abban hisz, amiben akar, csak hát kár, hogy emiatt a vakhit miatt kipusztítottuk és ledaráltuk és megreszeltük és megszárítottuk és porrá törtük és magunkra kentük és felfaltuk szinte az összes lelkes lényt ezen a teremtett világon, és ugyan mire mentünk vele.

Csiáng-Hu úgy röhögött, hogy csorogtak a könnyei, majdnem kiesett a kezéből a fegyvere, azt hiszed, bácsikám, hogy nem tudom, hogy nem igaziak, kérdezte, hát dehogynem tudom. Azt hiszed, hogy számít? Te mondtad az előbb, mindenki abban hisz, amiben akar, én se mondom neked, hogy ne higgy a baktériumokban meg a vírusokban, meg az evolúcióban meg a többi babonádban, felőlem nyugodtan költheted a pénzed, amit ezért az árulásért kapni fogsz, az unokácskád agyára, génjeire szabott gyógyító kezelésre, de tudd meg, hogy már kész a tartály, már tele van aranyszínű rizsborral, abban futnak majd egy helyben hangtalanul és örökké, és a rizsbor átveszi majd az erejüket, mert hiába nem igaziak, akkor is ők a legigazibbak, a tigrisséghez ők állnak a legközelebb, az a bor tehát igenis tigrisbor lesz, az örök élet elikszírje, orvosság minden bajra, és a világ minden tájáról odajárulnak majd a betegek, és minden pénzt megadnak minden egyes cseppért.

Enemer, mondom, Esemel, mondom, a tigrisek nevei járnak a fejemben, ezeké, és a régieké, tigris tigris, namur, semilodon fatalis, tudom, milyen sorrendben kell kimondanom a szavakat, hogy lefeküdjenek, hogy odakushadjanak a lábamhoz, tudom, mit kell mondanom azután, hogy ne az én tigriseim legyenek többé, hanem Csiáng-Hu tigrisei.

Nézem őket, a bajszuk szálait, mindegyiknek száma van, mindegyik hosszára századmilliméter pontosan emlékszem. A vicsorgásukra gondolok, aranyszínű örvénylő folyadékot képzelek köréjük, arra gondolok, hogy nem fogom megtenni, aztán persze Alíz arcára, banális butaság a szeretet, meg fogom tenni, nem fogom megtenni, már úgyis mindegy, nem, nem az, Csiáng-Hu az oldalamnak nyomja a fegyvert, odanézek, az arcán mohó áhítat, mi lesz, bácsikám, mondja, vinném már őket, nem érünk rá egész nap.

Ahogy a tigriseim meghallják az idegen hangot, hördülnek egyet, a morgásuk morajló mennydörgés, a hó alá hatol, a talpamon át érzem a rezdülését, mintha rengene és megnyílna alattam a föld, Csiáng-Hunak is éreznie kell, emlékszem, mindenre emlékszem, amikor először mordultak így rám, kiment a combomból az erő, úgy csuklottam össze, mint a rongy. Csiáng-Hu is meginog, egy pillanatra lecsúszik a bordáimról a fegyvere. Ráfogok a csuklójára, megrántom, fordulok közben, a könyökére dőlök, a csont reccsen, a fegyver már a kezemben, az arca felé fordítom, a tigrisekre nézek, úgy húzom meg a ravaszt.

Enemer, mondom, Esemel, mondom. Egyetek szépen, faljatok szépen.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.