Sok magyar csapból borzasztó minőségű víz folyik, de ennek a statisztikákban nincs nyoma

A műanyag palackok, így a csomagolt ásványvizek egyébként jogos démonizálásának egyik jól látható eredménye, hogy a környezetvédelmi trendre rácsatlakoztak a reggeli tévéműsorokba behívott szakértők, a táplálkozási tanácsadó bloggerek és persze mindenki, akinek haszna lehet a dologból. Röpködnek a csodás magyarországi vízminőségre vonatkozó elképesztő százalékok, az üzenet pedig egyértelmű: mentsük meg a világot, igyunk csapvizet!

Ez a jelenség, valamint a hivatalos statisztikákban elrejtett apró csúsztatások kezdték el zavarni Azari Katalint, az egyik vízanalitikai cégnél dolgozó vegyészmérnököt, aki beszámolt a Qubitnek a hazai vízminőség valódi helyzetéről.

A vízminőség kutatásával 30 éve foglalkozó Azari szerint a szakmában is tisztában vannak például az ólomszennyezettség veszélyeivel, de a kommunikációban egyszerűbb a könnyen cáfolható tévhiteket (például, hogy gyógyszer- és hormonmaradványokkal van tele az ivóvíz) sorolni, mint az évtizedes dicsőítés után hirtelen óvatosságra inteni a csapvízfogyasztást illetően. Így a legjobb víztisztítási alternatívát sem tudják elég hatékonyan reklámozni, pedig a víztisztító berendezések piacán sok olyan termék is kapható, ami többet árt, mint amennyit használ.

Persze, hogy jó a vízminőség, ha nem a fogyasztás helyén mérik

A magyar csapvízbüszkeség legszebb kinyilatkoztatásáért nem kell túl messzire visszamennünk az időben: 2017-ben az Emberi Erőforrások Minisztériuma emlékezetesen helyreigazíttatta az amerikai járványügyi hivatalt, mert az a külföldre utazóknak összeállított jelentésben azt merte írni, hogy Magyarországon nem ajánlott a csapvízből inni. „A legtöbb helyen hazánkban a vízminőség megfelelősége 95 százalék feletti” – üzente akkor a minisztérium, az amerikai hivatal pedig a csatolt statisztikákat látva javította az ajánlást.

Az általános kommunikáció egyébként sem változott az elmúlt években, a jelszó továbbra is az, hogy a magyar csapvíz szinte tökéletes. A 2016-os Budapesti Víz Világtalálkozóra készített tájékoztató szerint „országos szinten az ivóvíz megfelelési aránya 97,7%-os értéket mutatott 2015-ben”, de a legfrissebb, 2017-es magyar ivóvízminőségi jelentés még ennél is optimistábban fogalmaz: az évben jelentett „mintegy 62500 vízminta eredménye alapján a legtöbb vízminőségi jellemző a vizsgálatok 99-100%-ában megfelelő eredményt adott.”

Áder János a 2016-os Budapesti Víz VilágtalálkozónFotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Az ivóvíz minőségének ellenőrzése jelenleg az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) helyett létrehozott, működését 2018 októberében megkezdő Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) feladata. A szervezet vízminőségi osztályvezetője, Vargha Márta azt MTA-nak még fél éve is azt nyilatkozta, hogy „a szolgáltatott ivóvíz minősége a hazai települések túlnyomó többségén megfelelő: jelenleg az ország mintegy 3150 települése közül már csak 16 olyan van, ahol a határértéket meghaladó arzén- vagy bórtartalom miatt nem javasolt a csapvíz fogyasztása”.

Az a nem éppen jelentéktelen részlet viszont gyakran kimarad az örömhírekből, hogy a közműszolgáltató csak a vízóráig felelős a vízminőségért, de az egyébként gyakori vizsgálatokhoz sem ott veszik a mintát, hanem a feladóhelyen, vagy valahol távolabb a rendszerben. A fogyasztót pedig kevésbé érdeklik a ragyogó statisztikák, ha a csapból zavaros, büdös, rossz ízű (vagy még rosszabb: színtelen, szagtalan és íztelen, viszont az egészségre káros) víz folyik.

Szocialista reflexek: a hatóság inkább hárít, minthogy pánikot keltsen

„Attól tartok, valódi, a vízfelhasználás helyén mérhető mérési eredményekről nem fog statisztikát találni” – figyelmeztetett Azari, aki szerint az NNK a probléma súlyosságára való tekintettel 2018-ban elindította ugyan az ingyenes ólomvizsgálatot, de annak kommunikációja azóta sem világos, mondhatni, fű alatt fut a projekt. „A legnagyobb kritikám ezzel kapcsolatban az, hogy még mindig a szocialista reflexek működnek. Ahelyett, hogy azt mondanák, hogy a jelenlegi költségszinten csak ilyen minőségű vizet tudunk a felhasználóhelyre eljuttatni, inkább hárítanak”.

A kispesti Wekerletelepen végzett vizsgálatok során például nagyon sok háztartásban a csapon vett mintáról derült ki, hogy magas ólomtartalmú. „A vízmű azt mondja, nem az ő felelőssége, a lakók pedig hogyan bizonyítsák, hogy tényleg nem?” – tette fel a kérdést Azari. Bár amióta az NNK-nál fiatalabb szakemberek is vannak döntéshozó pozícióban, a hatóság jobban igyekszik segíteni a problémán, de a helyzetet nehezíti, hogy a vízmű még mindig házi ivóvízhálózatot okolja a csövekből, szerelvényekből kioldódó ólom miatt, vagyis a ház- és lakástulajdonosokra tolja a felelősséget. A Fővárosi Vízművek munkatársa szerint viszont a közmű rendszerében is lehet probléma:

„Elosztóhálózaton nincs ólomvezetékünk. Viszont bekötővezetékeink, ami az utcán húzódó gerincvezetékből a vizet a fogyasztóhoz szállítja, ott sajnos igen, mert elég közkedvelt anyag volt régen. Erre vannak tervek, hogy hogy lehet ezeket a bekötéseket minél hamarabb megszüntetni”

mondta László István üzemirányítási csoportvezető.

Azari szerint azonban, mivel egészen a tavalyi évig tabu volt az ólomszennyezettség kérdése, még nincsenek olyan készülékek, amelyek az ólom eltávolítását hatósági vizsgálatok birtokában tudnák igazolni. Az NNK-n belül nemrég létrehozott „ólom munkacsoport” egyik célja, hogy vizsgálja és kereshető adatbázisban listázza azokat a víztisztítókat, melyek megbízható megoldást jelentenek az ólom eltávolítására, de amíg ez nem áll rendelkezésre, nem is verik nagy dobra a projektet. „Erről a problémáról évek óta tud a szakemberek többsége. Mi minden lehetséges fórumon felvetettük, rákérdeztünk, de 2018-ig maga a problémafelvetés is tabu volt” – mondta Azari.

A szakemberek figyelmeztetése ellenére egy amerikai katasztrófa kellett ahhoz, hogy a hatóság komolyan vegye az ólomkérdést. A michigani Flintben az államot sújtó gazdasági válság következtében ott spórolt a városvezetés, ahol csak tudott, például a vízhálózat kiépítésében. A helyi folyóvíz bevonása a rendszerbe azonban a várt rezsicsökkentés helyett olyan szennyezést hozott (a régi vezetékek használata miatt), aminek következtében 2016 és 2017 között több ezer gyerek szervezetében nagyon magas ólomszintet mutattak ki, tizenketten bele is haltak a mérgezésbe, és Barack Obama szövetségi szinten is kihirdette a szükségállapotot.

Fotó: Brett Carlsen/AFP

A flinti katasztrófa, valamint az utána elérhetővé váló uniós támogatások már a magyar hatóság figyelmét is felkeltették, de a hozzáállása sokáig az maradt, hogy amíg nem találnak kivitelezhető megoldást, nem akarnak pánikot kelteni.

Százmilliárdok mentek el, de még az uniós minimumszinttől is messze vagyunk

A legjobb megoldás az ólom kiiktatására, de legalább minimálisra csökkentésére a hálózat teljes csővezetékcseréje lenne, de ezt a hazai vízügyi költségeket ismerők körében senki sem tartja reális lehetőségnek.

A vízminőség javítására fordítható támogatásokban amúgy sem állunk jól. Az Európai Számvivőszék 2017-ben megállapította, hogy ugyan több százmilliárd forintnyi EU-támogatást költött el Magyarország (kétharmadrészt túlárazott projekteken), a vízminőségen nem sikerült számottevően javítani, és továbbra is Romániával és Bulgáriával versenyzünk az unió legpocsékabb vízhálózatának címéért. A másfél éves jelentésben az szerepelt, hogy további 83 milliárd forintra lenne szükség ahhoz, hogy egyáltalán az uniós minimumszintet elérje a magyar vízminőség.

De mivel egy háztartáson belül a vízfelhasználás elenyésző százalékát adja az ivóvíz, talán luxus is lenne például a fertőtlenítéssel óhatatlanul a hálózatba kerülő, legtöbb esetben csak szubjektív problémákat (például a klóros ízű víz) okozó szennyezőket rendszerszinten kiiktatni, hiszen az ilyen víz zuhanyzásra, takarításra vagy vécéöblítésre tökéletesen alkalmas.

Grafika: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

A nem körültekintően vásárolt víztisztító többet árthat, mint amennyit használ

Így egyetlen lehetőség marad: a felhasználóhelyi csapvíztisztítás. Azari Katalin szerint azonban az elégtelen magyar kémiaoktatástól kezdve az olyan néphiedelmekig, mint hogy forralással minden szennyezéstől mentesíthető a víz, sok tényező akadályozza a megfelelő készülékek terjedését. „Az NNK-nak vannak tájékoztató anyagai, de azok vagy nem túl felhasználóbarátok, vagy nem jutnak el a megfelelő célcsoporthoz. Ráadásul szinte bárki árulhat víztisztítót, akár a cipőboltban is” – mondta.

A hatóság így legfeljebb betiltani tud egy-egy készüléktípust, és a hozzá nem értő, pusztán a víztisztítók forgalmazásában üzleti lehetőséget látó piaci szereplők tisztességtelen magatartása miatt nem is tudja egyszerűen kommunikálni, hogy „emberek, használjatok víztisztítót!”.

Mivel különböző településeken más és más szennyezők fordulnak elő, és még településen belül, az egyes épületeken belüli vízhálózatok között is van minőségi különbség, csak az adott vízminőségi paraméterek figyelembe vételével lenne szabad víztisztító berendezést választani. Erről a helyi vízszolgáltatónál és az illetékes népegészségügyi szervnél lehet tájékoztatást kérni, vagy akkreditált laboratóriumokban érdemes bevizsgáltatni a csapvizet, különben előfordulhat, hogy más víztípus tisztítására alkalmas berendezés használatával többet árt a készülék, mint használ.

Az NNK-t is megkerestük kérdéseinkkel, de több hét után sem kaptunk válaszokat. Ha befutnak, közöljük őket.