Szabad-e gyereket vállalni a klímaváltozás korában?

Lassan elérjük azt a pontot, ahol jó okunk van pánikba esni a klímaváltozás miatt. A Föld 2°C-os felmelegedése szinte elkerülhetetlennek tűnik, az egyre gyakori extrém időjárási jelenségek, az olvadó jégsapkák, az állatfajok tömeges pusztulása súlyos nehézségekkel teli, forró jövőt vetít előre. Ahogy nemrég az amerikai kongresszus demokrata képviselője, Alexandria Ocasio-Cortez súlyos vitákat kavarva megjegyezte, ezek között a körülmények között joggal merül fel a kérdés: vajon szabad-e gyermeket hozni egy ilyen világra, és kitenni mindazoknak a viszontagságoknak, amelyekkel egy melegedő bolygón kénytelen lesz szembenézni. Az idevágó filozófiai kérdések áttekintése segíthet mélyebben megérteni ezt a problémát, és talán abban is, hogy valamiféle megoldást adjunk rá.

Mi a kérdés?

Egyrészt felvethetjük azt a problémát, hogy szabad-e gyereket vállalni, amikor a Föld egyre növekvő népessége a kimerülő természeti tartalékokat még szűkösebbé, a klímaváltozás okozta problémákat – mint a potenciálisan felmerülő élelmiszer- és vízhiány, klímamigráció és így tovább – még súlyosabbá teheti. Ez a kérdés – bár kétségtelenül fontos – nem az, amit az amerikai politikus feltett, és nem is az, amivel most foglalkozni szeretnék.

Most a releváns kérdés a következő: lévén, hogy a ma születő gyerekek életszínvonala a klímaváltozás miatt előreláthatóan jóval alacsonyabb lesz, mint a miénk – sosem látott hőmérsékleti ugrások, szárazságok, víz- és élelmiszerhiány, ökológiai katasztrófák és politikai krízisek közepette kell, hogy leéljék életüket – ki szabad-e tennünk őket ezeknek a megpróbáltatásoknak azáltal, hogy életet adunk nekik, vagy sem? Más szóval: a mi kérdésünk most nem az, hogy a gyerekvállalás rossz-e a bolygónak vagy a társadalomnak, hanem, hogy rossz-e a születendő gyereknek magának.

Két további megjegyzés: egyrészt ez az erkölcsi kérdés elsősorban a potenciális szülők és nem az állam számára vetődik fel. Még ha a fenti kérdésre a válasz az is, hogy nem, tehát minden szülő helytelenül teszi, ha a globális felmelegedés világában gyereket vállal, ebből még önmagában nem következik, hogy az államnak joga lenne megtiltani a gyerekvállalást. Ha az állami beavatkozás ez utóbbi formáját ellenezzük is, az egyén szempontjából fontosnak tarthatjuk ennek az erkölcsi kérdésnek a végiggondolását.

Másodszor: ez az erkölcsi kérdés valójában csak azokban merül fel, akik olyan helyzetben vannak, hogy önálló és tudatos döntéseket hozhatnak a gyerekvállalásról. Ehhez a fogamzásgátláshoz és megfelelő egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, valamint a reproduktív jogok védelme szükséges, amely sokak számára – különösen fejlődő országokban – nem adatik meg. A tudatos családtervezés lehetősége olyan kiváltság, amelyből a világ szegénységben és hátrányos helyzetben élő lakói gyakran nem részesülnek.

Árt-e a gyereknek, ha megszületik?

A kérdés tehát az, hogy vajon a jövőben megszülető gyerekek várhatóan alacsony életszínvonalának, amit a feltételezés szerint a klímaváltozás idéz elő, el kell-e tántorítania a potenciális szülőket a gyerekvállalástól. Az egyik lehetséges válasz, hogy igen, mégpedig azért, mert valamilyen értelemben ártunk vagy kárt okozunk a gyereknek azzal, ha egy olyan viszontagságokkal teli világban hozzuk őt létre, mint amilyen a 21. század felmelegedő korszaka.

Sok filozófusnak ugyanakkor kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy vajon lehet-e ártani valakinek pusztán azzal, hogy létrehozzuk az illetőt. Elvégre kézenfekvő gondolatnak tűnik, hogy csak akkor ártunk valakinek, ha rosszabb helyzetbe hozzuk, mint amiben egyébként lett volna. Csakhogy a létrejövés által nem kerülhetünk rosszabb helyzetbe, mint amiben korábban voltunk, hiszen amíg nem léteztünk, egyáltalán nem voltunk semmilyen helyzetben.

A gyerekeket valószínűleg nem egy éteri mennyországból rángatjuk le a rögvalóság megpróbáltatásokkal terhes síkjára, ahogy azt Platón gondolta, aki szerint a megszületés olyan megrázkódtatást jelent a lélek számára, hogy az a sokktól egyszerre elfelejti az ideák szemléléséből szerzett örök érvényű tudását, így anyagi létezésünk voltaképpen egy élethosszig tartó poszttraumás stressz szindrómában telik. Mielőtt létrejönnénk, egyáltalán nem létezünk, így a létrejövés nem lehet rosszabb a számunkra, mint a nemlét. Azzal tehát, hogy a gyerekvállalással egy kihívásokkal és szenvedéssel teli élet pályájára állítjuk a gyereket, még nem ártunk neki.

David Benatar dél-afrikai filozófus nem ért egyet ezzel a gondolatmenettel. Benatar szerint akkor is árthatok valakinek, ha olyan helyzetbe hozom, ami számára rossz, holott előidézhettem volna olyan helyzetet is, amely számára nem rossz. Nem létezni senki számára nem rossz. Ennél fogva nagyon is lehetséges, hogy egy helyzet annyira rossz legyen, amivel összehasonlítva a nemlét – amely ugyan nem egy jobb állapot, de nem is rossz – kívánatosabb.

Tegyük fel, hogy egy szülő szinte teljes bizonyossággal tudja, hogy ha gyereket vállal, az gyógyíthatatlan, súlyos, bénító fájdalmakkal járó betegségben szenved majd egész életében. Sokak szerint ez a szülő ártana a gyereknek azzal, ha ennek tudatában vállalná a gyereket – nem azért, mert a nemlét állapotában a gyereknek jobb lett volna (a nemlét nem egy állapot), hanem mert a betegség maga már annyira  elviselhetetlen, hogy a nemlét alternatívája kívánatosabbnak tűnik fel (a félreértések elkerülése végett: ebből nem következik, hogy a már megszületett vagy megfogant gyermekre ugyanezek a megfontolások lennének érvényesek).

Élhetetlen jövő?

Még ha el is fogadjuk, hogy a megszületendő gyermek súlyos és bénító szenvedésének biztos tudata nyomós indok amellett, hogy lemondjuk a gyerekvállalásról, ebből még nem következik, hogy a klímaváltozás hatásainak fényében is le kell mondanunk róla. A szenvedés és a megpróbáltatások mindannyiunk életében jelen vannak – ez önmagában még nem igazolja, hogy mindannyiunk szülei ártottak nekünk azzal, hogy világra hoztak minket. (Bár ami azt illeti, Benatar pontosan ezt gondolja – a szélsőséges antinatalista filozófus szerint mindig mindenki számára jobb lett volna nem lenni, mint lenni, ezért minden szülő morálisan vét gyermekei ellen, amikor világra hozza őket. Ezzel a radikális állásponttal most nem kell foglalkoznunk).

Az, hogy mennyi szenvedés vár a megszületendő gyerekre, számít annak szempontjából, hogy helytelen-e őt létrehoznunk. De mégis mekkora szenvedés vár a klímaváltozás miatt ma megszülető gyerekekre? Ahogy a Johns Hopkins egyetem populációetikával foglalkozó kutatója, Travis N. Rieder a túlnépesedésről, a klímaváltozásról és a gyereknemzés moralitásáról szóló könyvében megjegyzi: „ha a gyerekem 80 évet él, minden valószínűség szerint megél és megtapasztal élelmiszer- és vízhiányt, járványokat, gyakori, katasztrofális viharokat, klímamenekültek tömeges migrációját, és a mindezekből következő gazdasági és politikai destabilizációt.” 

Mindez kétségtelenül borzalmas, de vajon az egyéni élet szempontjából sokkal borzalmasabb-e, mint számos más megpróbáltatás, amellyel az emberi történelem során oly sokaknak kellett szembenézniük? Egy olyan középkori jobbágy, aki szintén éhínség, járványok és háborúk közepette élte életét, vajon lényegesen jobb életminőséggel bírt?

Félreértés ne essék: a klímaváltozás által jelentett veszélyek egyedülállók, de mindenekelőtt az általuk okozott szenvedés és nehézségek nagyságrendje, illetve az emberi történelem és civilizáció szempontjából felfogott jelentősége miatt. Nem azért, mert a klímaváltozás az egyes embert a saját egyéni életében olyan mérhetetlen szenvedés elé állítaná, ami a történelem során azelőtt ismeretlen volt – hiszen távolról sem nyilvánvaló, hogy így lenne.

Általában akkor szoktuk gondolni, hogy a nemlét kívánatosabb valaki számára, mint az élet, mikor az illető valamilyen okból szinte semminek az elérésére nem képes, ami az ember életébe értéket és boldogságot visz. Ha tudom, hogy a gyerekem jó eséllyel folytonos, soha nem szűnő, bénító fájdalomban fog élni, tudom, hogy nem lesz képes tartalmas emberi kapcsolatokat kialakítani, önállóan vezetni az életét, megtapasztalni a boldogság akár minimális formáját, és így tovább. Mindez elégséges ok arra, hogy azt gondoljam, helyesebb, ha egyáltalán nem vállalok gyereket.

De csakugyan azt kell gondolnunk, hogy a klímaváltozás viszontagságai közt élő következő generáció - csakúgy, mint minden korábbi és ma létező, az egyén szempontjából hasonló viszontagságokkal terhelt generáció - tagjai ugyanúgy képtelenek lennének az emberi életet értékessé tévő dolgok elérésére, mint valaki, aki nem szűnő, bénító fájdalomban éli az életét? Vajon a Rieder által prognosztizált szuperviharok, klímamigráció és politikai instabilitás közepette nem élhet az ember olyan életet, amelyben találhat valamiféle értéket és értelmet? 

Vajon mindenkinek, aki konfliktusok, háborúk és hasonló megpróbáltatások között kellett élnie - azaz a történelem során a legtöbb embernek -, azt kellett volna gondolnia, hogy jobb lett volna, ha meg se születik? Vagy ellenkezőleg, gondolhatjuk, hogy az ember ilyen körülmények között is élhet olyan életet, amelyet végső soron érdemes volt élni? Ha igen, úgy a következő generáció nem kérheti számon rajtunk, hogy miért hoztuk létre őt ilyen viszontagságos időkben. 

Ne feledjük ugyanakkor, hogy, van egy lényeges különbség a ma embere és a középkori jobbágy között: sok középkori jobbágynak alkalmasint semmiféle reális esélye sem volt arra, hogy megakadályozza, hogy a gyerekei maguk is jobbágyként, éhínségeknek, háborúknak és járványoknak kiszolgáltatva éljenek. Számunkra, ma élő emberek számára ezzel szemben még mindig nem teljesen késő, hogy tegyünk valamit a klímaváltozás ellen, és hogy hatásait mérsékeljük. Ez szintén rendkívül fontos annak a szempontjából, hogy vajon elfogadható-e gyereket vállalni vagy sem.

Amikor a szülő árthat

Tegyük fel, hogy a szüleim tudják, hogy ha vállalnak engem, jó eséllyel egy betegséggel születek meg, ami jelentősen csökkenti az életszínvonalamat, de nem olyan mértékben, hogy a nemlét kívánatosabb legyen számomra. Ha ekkor vállalnak engem, nem ártanak nekem ezzel. De tegyük fel, hogy lehetőségük lenne tenni azért, hogy kisebb eséllyel szülessek meg ezzel a betegséggel. Ha ezt elmulasztják, úgy gondolom, joggal mondhatjuk, hogy ártottak nekem, még akkor is, ha az életminőségem a két esetben azonos.

Meglehet, elérkezik egy olyan pont a jövőben, mikor a klímaváltozás katasztrofális hatásai olyannyira elkerülhetetlenné válnak, e hatások pedig olyan mértékű szenvedést hoznak az emberiség egészére, hogy a gyerekvállalás valóban erkölcsileg elfogadhatatlanná válik. De ezt a pontot valószínűleg még nem értük el, így az én álláspontom szerint mindaddig nem tekinthetjük megengedhetetlennek a gyerekvállalást, ameddig kellő erőfeszítést teszünk, hogy a lehetőségeinkhez mérten mérsékeljük a klímaváltozás káros hatásait. Ami megengedhetetlen: gyereket vállalni, majd karba tett kézzel nézni, ahogy a világ, amelyben a gyereknek élnie kell, a pusztulásba rohan.

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.