A klímaváltozás itt van a nyakunkon, és a következményei beláthatatlanok lehetnek. A tengerszint emelkedése, a növekvő átlaghőmérsékletek és extrém időjárási jelenségek soha nem látott mértékű klímamigrációt indíthatnak el - a Világbank jelentése szerint 2050-ben mintegy 140 millió ember kényszerülhet rá, hogy útra keljen a klímaváltozás hatásai miatt.

Az éghajlatváltozás jelentős víz- és élelmiszerhiányhoz is vezethet: a világ élelmiszerellátásnak legnagyobb részét biztosító főbb gabonafajták termelése akár 10-20 százalékkal is visszaeshet, az élelmiszerárak egyes régiókban 40-80 százalékkal emlekedhetnek 2050-ig, a tengerszint emelkedése, az extrém áradások és a klímaváltozás más hatásai pedig könnyedén bedönthetik a globális élelmiszerkereskedelem rendszerét, világméretű élelmiszerválságot okozva. Ha a Föld átlaghőmérséklete még tovább emelkedik, az elsivatagosodás és a növekvő hőstressz a bolygó jelentős részének lakhatatlanná válását vonhatja maga után a következő évszázadban.

Valamit tehát tenni kell – de pontosan mit, és főleg: kinek? Ki, és milyen mértékben viselje a klímaváltozás elleni küzdelem terheit?

A klímaváltozás kapcsán általában azt kérdezzük, mi a leghatékonyabb módja a katasztrófa elkerülésének. De ha a leghatékonyabb megoldás milliók kínhalálával járna, vagy milliárdokat ítélne éhezésre, alighanem a második leghatékonyabb stratégiával is kiegyeznénk.

A hatékonyság mellett tehát ugyanilyen fontos az igazságosság, vagyis hogy a klímaváltozás elleni küzdelem senkitől ne követeljen méltánytalan áldozatokat és senkire ne pakoljon igazságtalan terheket. Azt a kérdést, hogy mikor igazságos egy klímastratégia, az úgynevezett klímaetika vizsgálja, ami az alkalmazott erkölcsfilozófia egy ága.

1. Fizessenek a felelősök!

Egy kézenfekvő megoldás: fizessenek a felelősök. Ha betöröm az ablakodat, az én dolgom kifizetni – így igazságos. Az atmoszférát nem Kiribati – a százezer fős és a tengerszint emelkedése miatt süllyedőben lévő Csendes-óceáni szigetország – pöfögte tele szén-dioxiddal, hanem a világ ipari országai – az ő dolguk helyrehozni a kárt, amit okoztak. Vagyis a klímaváltozás elleni küzdelem terheit a klímaváltozásért viselt felelősség arányában kell elosztani.

Ez a megoldás egy, a környezetvédelmi politikában bevettnek számító elvre épít, az úgynevezett „Polluter Pays Principle”-re („fizessenek a szennyezők”), amelyet az OECD 1972 óta hivatalos irányelvként ismer el. A klímapolitikában Brazília igyekezett ezt az elvet érvényesíteni a kiotói egyezményt megelőző tárgyalásokon még 1997-ben. A 2015-ös párizsi egyezménnyel szemben pedig Nicaragua hozta fel ugyanezt az érvet: a fejlett ipari országok felelősséget viselnek a klímaváltozásért, ezért nagyobb terheket kell viselniük. Ugyanekkor az elismert klímakutató és klímapolitikus, Mizan Kahn vette védelmébe az elvet.

Ez a javaslat jól hangzik ugyan, de több baj is van vele. Ahogy a vezető brit klímaetikus, Simon Caney rámutat: a ma élő amerikaiak, angolok, németek aligha felelősek a múlt szén-dioxid-kibocsátásáért. Ha ma kiderül, hogy rég elhunyt dédapám sorozatgyilkos volt, nem engem dugnak börtönbe. Egy ma élő angol mégis mennyiben felelős Anglia 150 évvel ezelőtti szén-dioxid-kibocsátásáért, pláne, hogy akkor még senki sem volt tisztában annak következményeivel?

És pontosan mitől számít egy ország többé vagy kevésbé felelősnek? Anglia régebb óta bocsát ki nagy mennyiségű szén-dioxidot, mint Kína, ami viszont jelenleg nagyságrendekkel többet és gyorsabban termel a szennyező gázból. Meglehet, Anglia múltbeli szén-dioxid-kibocsátása nélkül Kína mostani kibocsátásainak nem lennének klimatikus hatásai – Kína többek között ezért sem írta alá a 2009-es kiotói egyezményt. De ha Kína nem iparosít őrült mértékben, talán a múltbeli angol kibocsátás sem járt volna ilyen drámai hatással. Kinek mennyi felelősséget tulajdoníthatunk ebben az esetben?

2. Fizessen, aki tud!

Ezek a bonyodalmak sok klímaetikust arra késztettek, hogy irányt váltson és azt mondja: mindegy, hogy ki a felelős; az az igazságos, ha az fizet, aki tud. A klímaváltozás elleni küzdelem terheit az egyes országok rendelkezésére álló erőforrások arányában kell elosztani. Egy erre az elvre épülő megoldást támogat például a brit filozófus Henry Shue, a frankfurti Goethe Egyetem professzora, Darrel Moellendorf, és bizonyos mértékig a már említett Caney is.

Első látásra úgy tűnik, van is valami az elképzelésben: ha látok egy autóbalesetet, nem állok le kikérdezni a vérben fetrengő sofőröket, hogy ki volt a felelős, hanem hívom a mentőt. Aki tud segíteni, annak kötelessége segíteni. Csakhogy ez így általánosan nem igaz. Vegyük a következő példát, amely a világhírű ausztrál filozófustól, Peter Singertől származik: ha valaki fuldoklik a tóban, és én ki tudom húzni, kötelességem is kihúzni? Ha profi úszó vagyok, és meg se kottyanna: igen. De ha gyatra úszó vagyok, és csak úgy tudnám kimenteni, hogy én magam vízbe fulladok? Gyönyörű, önfeláldozó dolog lenne, ha segítenék, de semmi esetre sem kötelességem feláldozni az életemet a fuldoklóért.

Singer a következő elvet fekteti le: csak akkor vagyunk kötelesek elejét venni valami rossznak, ha ehhez nem szükséges aránytalanul nagy áldozatot hoznunk. Tehát nem elég, ha egy ország tud fizetni a klímaváltozás elleni küzdelemért, az is szükséges, hogy ez ne rójon túl nagy terheket rá. Egy fejlődő ország talán át tud állni megújuló energiaforrásokra, de ha ehhez az egészségügyből vagy a gyermekéhezés elleni küzdelemtől kell elvonnia forrásokat, akkor egy igazságos klímastratégia nem követelheti meg ezt az áldozatot. Mégis, mekkora a túl nagy áldozat?

A „fizessen, aki tud” elvének van egy további hátránya is: mi van, ha két ország ugyanannyi erőforrással rendelkezik, és ugyanakkora áldozattal jár nekik lemondani róluk a klímaváltozás elleni küzdelem kedvéért? Melyiknek mennyit kellene beadnia a klímastratégiába? Egyenlő mértékben? És ha az egyik háromszor annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint a másik? Vajon tényleg teljes mértékben figyelmen kívül hagyhatjuk a felelősség kérdését? Ha két egyformán jó úszó áll a vízparton, de a fuldoklót az egyik lökte be, úgy gondolnánk, neki kellene utánaugrani.

3. Egy kombinált megoldás

A klímaigazságosság kérdése kemény dió, de nem megoldhatatlan. Mindkét itt tárgyalt megközelítésnek (és ezek csak töredékei a lehetséges válaszoknak) megvannak a maga előnyei, és a klímaetikusokat semmi nem tartja vissza attól, hogy kombinálják őket. Dominic Roser svájci és Christian Seidel német klímaetikus a fenti problémákra a következő megoldást ajánlja.

Meglehet, hogy nem tulajdoníthatunk egyértelmű felelősséget a 19. század angol és német gyárosainak a mai klímafolyamatokért. Csakhogy a teljes emberi szén-dioxid-kibocsátás nagy része az elmúlt néhány évtizedből származik, a klímaváltozásról pedig az 1980-as években már megbízható tudományos ismereteink voltak. A felelősség nagy része tehát nem kőszénnel tüzelő dédapáinkon, hanem ma is élő embereken nyugszik.

Ezért aztán Roser és Seidel úgy vélik, a klímaváltozás elleni küzdelem terheit igazságosan szétoszthatjuk a világ országai közt az 1980 utáni kibocsátások arányában. Persze ez a megoldás is csak addig működik, amíg nem ró nagy terheket egyes országokra. Ha Kínának kompenzálnia kellene minden 1980 óta kibocsájtott köbméter szén-dioxidért, alighanem tönkremenne.

A baj csak az, hogy ha a „fizessenek a felelősök” elvét így korlátozzuk, nem biztos, hogy sikerül a klímastratégia minden költségét fedezni. Itt jön be a „fizessen, aki tud” elve: miután mindenki fizetett az 1980 utáni kibocsájtások arányában annyit, hogy ne menjen bele tönkre, a klímastratégia fennmaradó költségeit a felelősségtől függetlenül, a képesség arányában kellene összeszedni, ismételten figyelve arra, hogy mindez ne követeljen túl nagy áldozatot.

Ennek egy lehetséges gyakorlati megvalósítása a 2016-ban elhunyt klímatudós, Paul Baer és kutatótársai által kidolgozott megoldás, amely az egyes országok fizetési képességének és szén-dioxid-kibocsátásainak számításba vételével osztaná szét a klímaváltozás elleni küzdelem terheit. Baer és társai számításai szerint például az USA mint világviszonylatban magas jövedelmű és nagymértékű kibocsátásokért felelős ország a terhek 33 százalékát kellene, hogy viselje, míg a szintén nagy kibocsátó, de jóval szegényebb Kína csupán e terhek mintegy 5 százalékát, hasonlóan a jóval kisebb, de az egy főre jutó GDP tekintetében jóval gazdagabb Németországhoz.

Felhasznált irodalom:

Dominic Roser, Christian Seidel: Ethik des Klimawandels. Eine Einführung. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 2013. (angolul: Climate Justice: an Introduction. Ford. Ciaran Cronin. Routledge, 2016)

John S. Dryzek, Richard B. Norgaard, David Schlosberg, Climate-Challenged Society. Oxford University Press, 2013.

Henry Shue: “Global Environment and International Inequality.” International Affairs 75 (3), pp 531-545. 1999.

Darrel Moellendorf: Cosmopolitan justice. Boulder, CO: Westview Press, 2002.

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet.

A Filoman műhely filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.