Pogány, keresztény, muszlim: valóban lehetetlen a kultúrák közötti párbeszéd?

Jorge Luis Borges Averroës nyomozása című novellája, amit először az argentin Sur magazin közölt 1947-ben, a kultúrák közötti párbeszéd lehetetlenségét igyekszik bemutatni. A történet szerint az Ibériai-félszigeten élő középkori arab filozófus, Averroës, Arisztotelész műveit kommentálva a Poétikát igyekszik megérteni, azonban a tragédia és a komédia szavak jelentését nem tudja megfejteni. Ennek oka a szöveg szerint az, hogy Averroës nem tud sem görögül, sem szírül. Arisztotelészt szírből készült arab fordításban olvasta, de az egész iszlám világban senki nem ismeri a színházat. Így hiába találkozik a novellában kétszer is a színjátszással – egyszer ablakából kinézve a gyerekek játékában, egyszer egy Kantonban járt utazó leírásában –, mégsem fejti meg a szavak jelentését, hanem a tragédiát dicsőítő éneknek, a komédiát pedig gúnyversnek érti. Averroës  az iszlám világ felől nézve éppúgy képtelen volt megérteni a pogány Arisztotelészt, ahogy Borges sem képes megérteni a keresztény világ felől nézve a muszlim Averroëst. Ezzel az expliciten kimondott tézissel zárul a novella. 

Averroës, eredeti nevén ibn Rusd közpkori arab filozófus Francisco Fonollosa festményénFotó: leemage

A novella, ahogyan Borges annyi másik története is, megtörtént eseményeken alapszik: Averroës valóban így értette a két kérdéses kifejezést. Az a mód azonban, ahogyan Borges a történetet bemutatja, mélységesen félrevezető. Borges Averroëst egy a forrásszöveg kontextusától elszigetelt, saját kultúrájába zárt, magányos kultúrhéroszként ábrázolja, akinek a megértésre történő erőfeszítéseit ellehetetleníti az a teológiai bozótharcban érdekelt közeg, amelybe született. Ez a leírás nem titkoltan inkább Borges saját magáról alkotott képének felel meg. Ezzel szemben az igazság az, hogy Averroës a forrásszöveggel megszakítatlan folytonosságban álló kultúra részeként, befogadásának korlátaira tudatosan reflektáló szerző volt, még ha ezek a korlátok mai szemmel nézve éppúgy a megértés lehetetlenségét implikálták is, mint a történetbeli Averroës tanácstalan téblábolása a tragédia és a komédia szavak referenciáját illetően.

Ahhoz, hogy jobban megértsük, milyen helyzetben volt valójában Averroës, érdemes egy rövid pillantást vetni az ógörög szövegek, azon belül is Arisztotelész szövegeinek áthagyományozására. Arisztotelész papirusztekercsekre írta a szövegeit, csupa nagybetűvel, központozás nélkül. Ez azt jelenti, hogy a szöveg olvasójának nagyjából ILYENELMENYLEHETETTASZOVEGETOLVASNIA. Ezen művek egy részét a nyilvánosságnak szánta, mások, mint a Poétika, tankönyvként voltak használatosak. Ezeknek Arisztotelész halála után hányattatott sorsa volt, egészen addig, amíg Rhodoszi Andronikosz a római császárkor legelején el nem készítette az arisztotelészi szövegek új kiadását. A későbbi kéziratok erről a kiadásról készült másolatok.

Arisztotelész, a görög filozófus Raffaello Az athéni iskola című festményénFotó: leemage

Fontos lépés volt az egyes művek életében, amikor a csupa nagybetűs, központozások nélküli szövegeket a kora középkorban átírták kisbetűs, központozásos szövegekké. Mivel ez érthető módon egy elég munkaigényes folyamat volt, ha lehet, nem sokszor tették meg. Az egyes műveket a gyakorlatban legfeljebb három, de inkább kevesebb alkalommal írták át, majd ezeket az átiratokat másolták tovább. Ezeket az átiratokat nevezi a szakirodalom archetípusoknak. Manapság a klasszika-filológusok azzal töltik idejüket, hogy igyekeznek a további 1500 év másolási hibáit kiküszöbölve ezeket az archetípusokat rekonstruálni. Amikor ma valaki bemegy a könyvesboltba, és megveszi Arisztotelész Poétikáját, akkor tehát Arisztotelész saját kezű szövege egy másolatának újraszerkesztett változatát értelmező  átirat valószínűsíthető rekonstrukcióját tartja a kezében – magyar fordításban. 

Averroës helyzete azonban kevésbé volt szerencsés, mint a miénk, mivel az elmúlt 700 évben az űrkutatás mellett a klasszika-filológia is komoly fejlődésen ment keresztül. Averroës számára alapvetően két forráscsoport állt rendelkezésre. Egyfelől a szír közvetítéssel készült arab fordítás, másfelől különböző filozófusok értelmezései a szövegről.

A fordítás, amelyet Averroës használt  akkor, amikor a novellában bemutatott kommentárját írta, a mai olvasó mércéjével mérve nem volt optimális. Ahol a magyar fordításban a következőt olvassuk:

„A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel, amelynek egyes elemei külön-külön kerülnek alkalmazásra az egyes részekben; a szereplők cselekedeteivel - nem pedig elbeszélés útján -, a részvét és a félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást.”

ott Averroës a következőt olvasta:

„A dicsőítés művészete egy szándékolt, eltökélt és befejezett cselekvés összehasonlítása és utánzása, amelynek nagysága és terjedelme van egy hasznos beszédben, kivéve azokat az egyes fajtákat, amelyek a részekben cselekszenek, nem ígéretek által, mérsékli a szenvedélyeket és benyomásokat,valamint részvét és félelem útján letisztítja és megtisztítja a szenvedőket.”

Borges novellája tehát – művészi megfontolásokból – az igazságot csak részlegesen adja vissza: bár Averroës valóban a novellában említett módon értette a tragédia és komédia szavakat, ezekkel a szavakkal ténylegesen soha nem találkozott, hiszen ezek az általa ismert szövegben már az arab költészetből átvett kifejezésekkel voltak lefordítva.

Ettől Averroës persze még megérthette volna Arisztotelész gondolatait, hiszen rendelkezésre állt egy másik forráscsoport: a filozófusok értelmezései. Azonban a Poétikát a számára elérhető késő antik filozófiában szinte teljesen mellőzték. Ahogyan a novella is említi, Averroës hiába nézte át az előtte élt legfontosabb Arisztotelész-értelmező Aphrodisziaszi Alexandrosz műveit, ezekben ugyanis egyetlen egyszer sem említi a Poétikát. Ennek hátterében az állt, hogy a görög értelmező kommentárok megszületésének idejére a tragédia és a komédia mint színpadra állított dráma éppoly távoli és ismeretlen műfajjá lett (bár persze Averroësszel ellentétben az írott változatot ismerték), mint amilyen távoli és ismeretlen volt Averroës számára. Az i.sz. III-IV. században, tehát Arisztotelész után jó 600 évvel élt filozófusoknak, akiknek műveiből Averroës tájékozódott, pont akkora esélye volt egy tragédia megtekintésére, mint Averroësnak. Bár az ókori színházak a római kor végéig használatban maradtak, a korai császárkor után nem adtak elő tragédiát és komédiát bennük, azokat inkább gladiátorviadalokra vagy zenés-táncos szórakoztató műsorok bemutatására használták. Vagyis Averroës forrásai is már olyan korban éltek, amikor több évszázada nem látott senki klasszikus értelemben vett színházi előadást.

Jorge Luis Borges argentin költő, irodalomtörténész és filozófus

Ennek megfelelően ők maguk sem tartották relevánsnak Arisztotelész tragédiáról és komédiáról szóló megjegyzéseit, amelyeket az arab befogadás számára meghatározó alexandriai filozófusok nem esztétikaként, hanem logikaként értelmeztek. Tehát az a mód, ahogy Borges kontextualizálja Averroës meg nem értését, abban is különbözik a valóságos Averroës félreértelmezésétől, hogy utóbbi nem az iszlám világába bezártan, hanem a késő antik hellén kultúra autentikus örököseként, annak programját folytatva alkotta meg Poétika-kommentárját.

Amikor Averroës ezt a szöveget írta, számára is világos volt, hogy a Poétika eredetileg nem logikai mű, és az is, hogy annak esztétikai megállapításai csak részlegesen alkalmazhatók saját kultúrájára. Éppen ezért azzal kezdte a kommentárját, hogy a Poétikának nem átfogó értelmezését szeretné nyújtani, hanem kiemelni belőle azt, ami a saját kultúrája számára, az arab költészetre alkalmazható. Azaz pontosan tudta, hogy Arisztotelész nem az arab költészet meghatározott formáiról írt, azonban kora – sokkal lazább – tudományos tradícióinak megfelelően úgy gondolta, hogy nyugodtan hasznosíthatja állításaiból azt, ami igaznak tűnik. Csakúgy, ahogyan Arisztotelész metafizikai állításait is hasznosította anélkül, hogy tudományosan meghaladott csillagászati fejtegetéseit eközben el kellett volna fogadnia.

Mint láthattuk tehát, Averroës lényegileg más viszonyban állt azzal a kultúrával, amelynek szövegével dolgozott, mint az Borges novellájából kirajzolódik. Nem egy teológiai harcokba zárt környezetéből a klasszikus görög kultúrába vágyó, de kultúrája korlátait leküzdeni képtelen tudós volt. Sokkal inkább egy, az ókori görög műveltséghez csatlakozó, a kora mércéjével mérve tudományos igényű filológus, aki tudatosan reflektált forrásainak korlátozott értékére és eredeti módon felhasználta azt, ami a rendelkezésére állt.

Ehhez hasonlóan mi sem vagyunk elzárva Averroës világától. A Borges novellája által az utolsó bekezdésben megfogalmazott tézis, miszerint a kultúrák közötti megértés lehetetlen – ebben az esetben legalábbis – biztosan hamis. Nem arról van szó, hogy az egyik kultúrából nem lehet megérteni egy másik kultúrát, hanem hogy a kultúrák változása során egyes kulturális javak olyan lényegi változásokon eshetnek át, hogy ezen változás egymástól távol eső pontjainak összevetése a meg nem értés látszatát keltheti. Azonban valószínűleg úgy áll a helyzet, mint a rokon nyelvek közti határvonal esetében: minden falu lakosai megértik a szomszédos falu lakóit, az egymástól távol eső települések esetében azonban már különböző nyelvekről beszélhetünk.

Ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy filológusok egymást követő generációi fokozatosan bebizonyították: az Averroës által használt és a mai olvasó számára alig érthető szöveg egy elveszett görög archetípuson alapult, így ennek segítségével sikerült számos helyen javítani a rendelkezésre álló görög szöveget. Amikor tehát a mai olvasó Arisztotelész Poétikáját olvassa – legalábbis modern ógörög kiadásban –, akkor egy olyan szöveget olvas, amelynek létrejötte az alexandriai görögök, a damaszkuszi szírek, a cordobai arabok és a párizsi skolasztikusok, valamint további humanisták és modern tudósok közös erőfeszítésének megkoronázása.


A cikk szerzője az Eötvös Loránd Tudományegyetem és Alpen-Adria-Universität Klagenfurt PhD-hallgatója. A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók.