Kiderült, hogy nem létezik a depresszióért felelős gén, több száz méregdrága kutatás mehet a kukába

Nagy áttörésre számítottak a kutatók, amikor rájöttek, hogy mi áll a depresszió hátterében: egy európai kutatócsoport 1996-os kutatása szerint, amely a rangos Molecular Psychiatry szaklapban jelent meg, nem más, mint az SLC6A4 gén. A David A. Collier brit pszichiátriaprofesszor vezetésével készült kutatástól a tudományos világ nem kevesebbet várt, mint az antidepresszánsok forradalmát: ha ugyanis valaki rendelkezik ezzel a génnel, az elmélet szerint máshogy reagálhat a gyógyszerekre, mint azok, akikben nem található meg a SLC6A4.

Ez a gén felelős a gyomor és a bélrendszer által előállított neurotranszmitter, a szerotonin agysejtekbe juttatásáért, ezért is tűnt ígéretesnek a felfedezés. Olyannyira, hogy a kutatás eredményeinek közzététele óta 450 olyan tanulmány jelent meg, ami konkrétan az SLC6A4 hatásait vizsgálja, az ugyanilyen módszerrel azonosított, elméletileg a depresszióért felelős génekről pedig legalább 1000 tanulmány jelent meg. 

Most kiderült: hiába. Egy újabb nemzetközi kutatás szerint, amelyet többek között a Coloradói Egyetem, a Washingtoni Egyetem orvosi kara és a svéd Karolinska Intézet munkatársai jegyeznek, és aminek eredményei idén májusban jelentek meg az American Journal of Psychiatryban, az előző, 1996-os kutatás teljesen légből kapott volt, így minden, ami ezen alapult, szintén mehet a levesbe. Persze erre sem lehet mérget venni, de az eddigi legátfogóbb vizsgálat szerint úgy tűnik, hogy a depressziónak semmi köze nincsen a csodagénhez.

Több millió dollár ment el rá

Az elmúlt időszakban legalább ezer olyan kutatást végeztek, amely 18 különböző gén és a depresszió kapcsolatát vizsgálta, az SLC6A4 pedig különösen népszerűnek bizonyult a kutatók között. Matthew Keller, a Coloradói Egyetem boulderi egységének pszichiátriaprofesszora szerint azt, hogy húsz éven keresztül dollármilliókat öltek olyan kutatásokba, amelyeknek semmilyen bizonyítható alapja nincs, intő jelnek kell tekintenünk: úgy tűnik, hogy a kutatók egyszerűen igaznak fogadták el az alaptételt, de arra már nem jutott idő, hogy ellenőrizzék az alapkutatás eredményeit. 

Olyan nagy volt az érdeklődés a rejtélyes depressziógén iránt, hogy egyéb betegségekkel is kapcsolatba hozták az inszomniától a pszichózison keresztül az a Alzheimer-kórig. Több kutatás az antidepresszánsok forradalmát várta a felfedezéstől: ha előbb megvizsgálják, hogy a páciens rendelkezik-e a depressziós génnel, költséghatékonyabb lehet a gyógykezelés is. 

A legújabb eredmények szerint költséghatékonyságról szó sincs: több százezer minta alapján úgy tűnik, hogy a legtöbb tulajdonság nem vezethető vissza egyetlen génre, így nem csoda, hogy a depresszió mögött is poli- vagy omnigenikus okokat gyanítanak. Francis Collins genetikus szerint legalább egy tucatnyi gén összjátéka felelős például a diabétesz kialakulásáért, az autizmus pedig legalább tizenöt génre vezethető vissza. A problémát az okozta, hogy az eredeti, szent tehénként tisztelt és gyakran citált kutatás csupán pár száz mintát vizsgált, a mostani viszont hatszázezernél is többet, ráadásul az elmúlt években a technika is komoly fejlődésen ment keresztül. Nem elég, hogy a depressziógén és a depresszió között nem találtak komolyabb összefüggést, de a többi 17 jelölt esetében sem.

Semmi értelmük nem volt

Scott Alexander filozófus és tudományos blogger szerint az elmúlt évek kutatásai körülbelül annyira voltak értelmesek, mint mondjuk az unikornisfajok feltérképezése, vagy az, hogy vajon a jeti meg tudná-e enni az unikornisokat – mégis irdatlan összegeket költöttek rájuk. Nem ez az első eset, hogy kétségbe vonták a depressziógén létét: már 2005-ben gyanús volt, hogy a szerotonin szállításáért felelős gén önmagában nem hozható kapcsolatba a depresszióval. Cathryn Lewis, a londoni King's College génkutatója szerint már rég rájöttek, hogy nem létezik például olyasmi, hogy az intelligenciáért felelős gén. és hogy a legtöbb betegséget több ezer gén összjátéka okozza.

De miért hivatkoztak ennyien ezekre a hamis eredményekre? Úgy tűnik, hogy ebben az esetben nagyon lassan korrigálta magát a tudomány, pedig már a 2005-ös kutatás is komolyabb mintával dolgozott, mint a sokat hivatkozott 1996-os, és nem tudott felmutatni komolyabb összefüggéseket a kérdéses gén és a depresszió kialakulása között. Előfordul, hogy a kutatók kozmetikázzák az adataikat, az is, hogy utólag igazítják a kérdéseiket a válaszokhoz, de az Atlanticnak az ügyről írt cikkében megszólaló Marcus Munafo, a Bristoli Egyetem pszichológiaprofesszora szerint a probléma nem csupán a genetikát érinti, hanem az egész akadémiai életet, az oka pedig maga a publikációs rendszer. 

A rendszer a hibás

Ebben a rendszerben a kutatókat nem azért jutalmazzák, mert valami fontos felfedezést tettek, hanem azért, mert egyáltalán publikáltak valamit – attól függetlenül, hogy igazuk volt-e vagy sem. A tudományos lapok szívesebben közlik a szenzációs felfedezéseket, mint az unalmas kutatásokat, ezzel arra ösztönzik a kutatókat, hogy inkább építkezzenek, mint hogy az alapokat ellenőriznék. Ami a depresszióért felelős gént illeti, nem elég, hogy több száz kutatás született a témában, de a mai napig akad, aki komolyan foglalkozik vele – annak ellenére, hogy legalábbis 2005 óta gyanús, hogy zsákutcáról van szó. 

Richard Border, a friss kutatás egyik vezetője szerint hétköznapi jelenség, hogy a kutatók ragaszkodnak egy-egy megdőlt hipotézishez: nehéz beletörődni abba, hogy éveken keresztül teljesen hibás alapokon gondolkodtak. Border attól is tart, hogy az a fajta forráskritika, amelyet ő és társai szorgalmaznak, a tudomány ellen fordulhat, de, ahogy mondja, nem szabad egy hibás hipotézisből arra jutni, hogy a tudomány egészét ki kell vágni az ablakon, így például a klímaszkeptikusoknak sem szeretne ezzel fegyvert adni a kezébe. 

A veszély a publikációs kényszerben és az alapok kritika nélküli elfogadásában rejlik, a megoldást pedig az elért kutatási eredmények minél szélesebb körben történő ismertetésében látja – végső soron pedig abban, hogy a kutatókat ne a mennyiségért, hanem a minőségért jutalmazza az akadémiai rendszer.