Mi szükség a bölcsészekre a technológiai innováció korában?
1856. szeptember 27-én a kor világhírű bűvésze és illuzionistája, a modern mágia atyjaként emlegetett francia Jean-Eugène Robert-Houdin partra szállt Algírban. Az elkövetkező hetekben egy még az ő páratlan karrierjében is szokatlan előadássorozatot mutatott be szerte az észak-afrikai országban, melyek csúcspontjaként október végén a helyi méltóságok előtt is fellépett. A rájuk gyakorolt hatás sem maradt el.
Az illuzionista (aki nem összetévesztendő a magyar származású Harry Houdinivel, vagyis Weisz Erikkel, aki épp a francia mester tiszteletére vette fel művésznevét) többek között „megfosztott erejétől” egy robosztus „arab Herkulest”. A szám során egy bőröndöt, amelyet könnyedén felemelt a közönség több tagja és az előadó is, mágneses felületre helyezett, így a szerencsétlenül járt önkéntes szereplő képtelen volt megmozdítani azt. Szégyenében burnuszába burkolózva hagyta el a termet.
A következő mutatvánnyal azután Robert-Houdin a jelen lévő többi marabunak (muszlim vallási vezetőknek) is bebizonyította, hogy minden hatalmuk és tekintélyük semmis előtte, ő maga pedig sebezhetetlen. Egy pisztolyt adott közönségének, amit hiába sütöttek el felé irányítva, golyója a varázsló kezében tartott almába fúródott. A második mutatvány titka természetesen szintén a mágnesességben és a gondosan szerkesztett segédeszközökben rejlett. A fellépés végén a döbbent és megalázott törzsi vezetők egyike kimondta azt, ami egyébként is Robert-Houdin algériai utazásának célja volt: ha a bűvész ezzel a tudással megjelenik a lázadó kabil (másként berber) törzsek előtt, egymaga többet tehet a terület pacifikálásáért, mint a gyarmatosító hadsereg valahány katonája.
A mágus megbízólevelében éppen ez állt: maga III. Napóleon kérte fel, hogy modern tudományát állítsa a nemzet szolgálatába, hiteltelenítse el Kabylia vallási vezetőit, a marabukat, akiket a gyarmatosítás elleni lokális fellépés fő felbujtóinak tartottak. A modern tudomány kifejezés nem túlzás: a francia varázsló korának legfrissebb innovációit használta fel trükkjeihez, és maga is tudományos elme lévén, saját találmányokkal is sikerrel kísérletezett. Robert-Houdin a mágnesesség és az elektromosság tulajdonságainak ismeretében, szmokingban és cilinderben, egy sor algériai törzs tagjai előtt bizonyította be, hogy mekkora is a fehér ember hatalma saját vezetőik erejéhez mérve. A vállalkozás tétje nagy volt, hiszen a francia hadsereg már negyedszázada próbálkozott uralma alá hajtani a területet, 1854 óta pedig újabb intenzív szakaszába lépett a háború: III. Napóleon tízezer fővel megnövelte a francia erők számát, és mint láttuk, a pszichológiai hadviselés eszközeivel is élni kívánt. A kettős stratégia sikerre vezetett: 1857-re befejezettnek tekinthető Kabylia meghódítása.
Az innovációval járó szenvedés
A gyarmatosítások történetében természetesen könnyű hasonló, általában csakugyan szívszorító példákat találni a régi mondásra: a tudás hatalom. A későbbi korokból sem nehéz, azóta többek között a tömegpusztító technikák területén elért páratlan fejlődés bizonyította látványosan, hogy az innováció gyakran vezet az emberi szenvedés mértékének növekedéséhez. Az emberiség mégis makacsul ragaszkodik ahhoz az illúzióhoz, hogy problémáinak megoldását technikai tudásának tökéletesítése hozza el, és ma sem járathatja le magát jobban egy ember társaságban annál, mint hogy technopesszimistának bizonyul. A high-tech iránti rajongás progresszív attitűdnek számít, míg hamar a fejlődés kerekét megakasztani szándékozó géprombolónak tűnhetünk, ha a kockázatokat állítjuk előtérbe. Pedig a választóvonal nem a technofób és a technofil karikatúraszerűen szembeállított figurái között húzódik, hanem azokat formálja külön csoporttá, akik a technotudományos teljesítményben hatalmi tényezőt ismernek fel.
A jelenségnek több köze van a modern nemzettudathoz és a nacionalizmushoz, mint gondolnánk. Amíg a technikai-gazdasági teljesítmény növelését nem hatotta át a nemzeti közösség előrevitelének, a nemzetépítésnek a magasztos gondolata, nem számított (haza)árulásnak, ha valaki nem hitt a progresszióban. A középkor társadalmai például gyakran használták pejoratív értelemben az innováció kifejezést, ami a teremtett világ megváltoztatására irányuló cselekvésként jelent meg, a tudás fájáról almát evő ember újabb önhitt tetteként. A fejlődésbe vetett hit tehát történelmi léptékkel nem is olyan régen emelkedett erkölcsi normává, hogy aztán szédületes gyorsasággal épüljön be tudatokba és hatalmi technikákba egyaránt: totalitárius körülmények között elutasítása egyenesen szabotázsnak, és így bűncselekménynek minősült.
Az emberiség meg tudja semmisíteni önmagát, de képes-e az önkorlátozásra?
A technikai tudás a másfélszáz éves észak-afrikai példában nyilvánvalóan hatalmi tényező – s ez így van ma is. A fejlettebb technológiához való hozzáférés vagy az attól való elszigeteltség olyan társadalmi kérdés, amely feltehetőleg jobban megosztja majd a jövő emberi közösségeit, mint a klasszikus politikai oldalakhoz való csatlakozás. Morális, egyben politikai kérdés is tehát, hogy a technotudományos vívmányokban való részesülés demokratikus vagy exkluzív modelljeit valósítjuk meg a nagyon közeli jövőben – megválaszolása éppen ezért nem bízható kizárólag a kemény tudományokra. Társadalmi és humántudományos reflexió szükséges ahhoz, hogy az innováció értéktartalmait és elsődleges céljait az emberi közösségek definiálják a maguk számára.
A probléma napjaink környezeti krízise kapcsán is megmutatkozik, ahol a technológiához való hozzáférés vagy az attól való elszigeteltség következtében az egyébként legkisebb ökológiai lábnyomú (értsd: amúgy is szegénységben élő és a globális fogyasztásból kevéssé részesülő) népességek a legkiszolgáltatottabbak a különböző környezeti katasztrófáknak, illetve a klímaváltozás következményeinek. A társadalmi igazságosság kérdését tehát lokális és globális viszonylatban is érdemes úgy is feltenni, mint ami közvetlenül vonatkozik a tech-világ működésére.
Technotudományos fejlődésünk másik sokat elemzett következménye az Ulrich Beck német szociológus által kockázattársadalomnak (Risikogesellschaft) nevezett konstrukció létrejötte. A fogalom azt az állapotot jelölni, amely könnyen elképzelhető bizonyos történelmi pillanatokban, például a csernobili vagy utóbb a fukusimai atomkatasztrófák idején, de arra utal, hogy eseménytelenebb időkben is folytonosan egyfajta (ön)fenyegetettségben élünk. Az emberiség mindig is a megsemmisülés kockázatával élt együtt, de a kockázattársadalom annyiban új állapotot jelent, hogy ennek eredőjében éppen az ember invenciózus gazdasági tevékenysége áll. A 21. század embere nyilvánvalóan képes arra, hogy megsemmisítse önmagát, míg nem nyilvánvaló, hogy ennek elkerülése érdekében képes-e az önkorlátozásra is. Ha az utóbbira teszünk kísérletet, akkor a kockázat kezelésében részt vevő aktorok értelemszerűen nem lehetnek kizárólag ugyanazok, akik a kockázat előállításában is élen járnak.
Mindkét felvetett problémát technika és ember viszonyában, tehát a társadalmi dominancia-kérdéseket és a kockázattal való együttélésünk nehézségeit is szorosan érinti a megfogalmazójáról, a brit David Collingridge-ről Collingridge-dilemmának nevezett jelenség, amely röviden annyit jelent, hogy egy emberi közösség addig képes átgondolni egy technológiai újdonság etikai dimenzióit, ameddig a technológia még nem áll készen. (Ekkor viszont gyakran még nem látja tisztán, hogy mit is kellene szabályoznia.) Az emberiség régóta számtalan olyasmire képes, amit az egyes ember viszont nem tud érteni és értelmezni, ezért igen nehéz még elgondolni is, hogyan hatnak majd életfeltételeinkre bizonyos technotudományos újdonságok. Mégis, ha a klónozás, a génsebészet, az önvezető autók etikai dimenziót nem szeretnénk figyelmen kívül hagyni, és elfogadjuk, hogy szükséges egyfajta társadalmi kontroll és előzetes szabályozás, mielőtt rászabadítjuk közösségeinkre az újabb és újabb innovációkat, akkor történészek, filozófusok, szociológusok, pszichológusok munkájára lesz szükség. Olyan humántudományos képzésre, amely felkészíti a bölcsész- és társadalomtudósokat az innovációs feladatokban való aktív részvételre. Az emberi közösségek múltjából, jelenéből és jövőjéből nem hiányozhat a humán tudományosság, amely nélkül válhatunk állatokká vagy robotokká, de aligha maradhatunk meg embernek.
A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék munkatársa. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.
Felhasznált irodalom
Bárd, Imre: Worrying about the future? Good, then prototype a better one. In: Brainbar.com
Jarrige, François: Technocritiques. Du refus des machines à la contestation des technosciences. Paris, 2014.
Pincas, Eric: Robert-Houdin, sorcier blanc de Napoléon III. In: Historia, 2008. március, pp. 28–31.
Robert-Houdin, Jean-Eugène: Comment on devient sorcier. Mémoires de Robert-Houdin. Paris, 2006.