Ma szavaz a parlament az új oktatási törvényről, ami a szülők és a szakértők szerint is többet árt, mint használ

A tervek szerint ma szavaznak a parlamentben a köznevelési törvény Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által az országgyűlésnek június 11-én benyújtott módosító javaslatairól. A csomag azzal híresült el, hogy ha törvényerőre emelkedik, ellehetetleníti az iskolakötelezettségüket magántanulói státuszban vagy az alternatív oktatási rendszerben teljesítő tanulókat és családjaikat. Bódis József oktatásért felelős államtitkár ezzel szemben elmondta, hogy amellett, hogy a kormány továbbra is elkötelezett híve a minőségi oktatásnak, a köznevelési törvény módosítási javaslatai nem hoznak majd jelentős változásokat a közoktatásban. 

Pedig a tervezett változások az óvodás vagy iskolás korú gyermeket nevelő családok mindennapi életét vagy jövőbeli terveit is drasztikusan befolyásolhatják. A csomag egyebek mellett az alábbiakat tartalmazza: 

  • 4 éves kortól mindenkinek kötelező lesz óvodába járni. Vagyis az eddigi 5 helyett már csak 4 éves korig kérvényezheti a szülő az óvodakezdési kötelezettség halasztását. 
  • Az utolsó óvodai év iskola-előkészítővé válik, amelyben az óvodásoknak egységesített követelményrendszert kell teljesíteniük.
  • Amely év augusztus 31-ig a gyermek betölti a 6. életévét, köteles elkezdeni iskolai tanulmányait. Ezzel ellentétes javaslatot az óvodapedagógusok nem tehetnek, legfeljebb a szülő kérvényezheti.
  • A tankötelezettség csak iskolába járással teljesíthető, 2019. szeptember 1-től megszűnik a magántanulói státusz. Egyéni munkarend iránti kérelmet a szülő kérvényezhet, ebben bizonyítani kell, hogy az egyéni munkarend a gyermek számára előnyökkel jár.
  • Megszűnik a szabad tankönyvválasztás intézménye.
  • Az oktatási intézmények vezetőinek a kinevezését a továbbiakban nem véleményezhetik az érintett csoportok, vagyis a pedagógusok, a szülők és a diákönkormányzatok.
  • A második évfolyam végétől minden oktatási intézményben kötelezővé válik az érdemjeggyel való osztályzás.
  • A Nemzeti Alap Tantervben (NAT) meghatározott tananyag-tartalmat félévekre bontva kell szerepeltetni az alternatív iskolák kerettantervében.
  • Biztosítani kell az átjárást az állami és az alternatív iskolarendszer között. Ennek érdekében az alternatív iskolák kerettantervi tantárgyi struktúrája legfeljebb 30 százalékban térhet el a központi kerettantervben részletezett tantárgyi struktúrától. 
  • A pedagógus munkakör betöltéséhez előírt szakképzettséget igazoló oklevél birtokában gyakornokként alkalmazható az is, akinek nincs nyelvvizsgája.

A tervezet szerint a kérvényeket a jövőben nem az intézmények vezetőihez vagy – az óvodakezdés elhalasztása esetén – a területileg illetékes jegyzőhöz kell majd benyújtani, hanem egy állami szervhez. Hogy melyikhez, azt most még nem lehet tudni, mint ahogy azt sem, hogy ez a szerv hogyan viszonyul majd a már létező pedagógiai szakszolgálatokhoz vagy tankerületekhez. Az alternatív, például a szélesebb körben is ismert Waldorf-iskolákban az átjárhatóság most is megvan ugyan, de az eltérő tanrend és tananyag-struktúra miatt legfeljebb 2-4 évente valósul meg. Ezen változtatna a 30 százalékos tantárgyi megfeleltetés, valamint az osztályzás kötelezővé tétele is.

A gyerekek érdekében, a szülők ellen?

Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára a köztévében arról beszélt, hogy a törvénymódosítás célja nem a szülői jogok megnyirbálása, hanem a készségfejlesztés hatékonyságának növelése, valamint az, hogy a tanulási nehézségekkel küzdők és sajátos nevelési igényű gyerekek korábban kaphassanak megfelelő fejlesztést. Szerinte legalábbis ezt segíti elő, ha a gyerekek garantáltan hamarabb bekerülnek az intézményi rendszerbe. 

Mások szerint azonban az intézményi bemeneti korhatárt szigorúan meghatározó konstrukció felmérhetetlenül rossz hatással lehet nagyon sok gyerekre, többnyire épp a fejlesztésre szorulókra. A tanulóközösségek egész hálózatát támogató ReSuli Alapítvány jogász szakértője, Gubek Nóra nyílt levélben utal például arra, hogy azokat a gyerekeket, akiknek az idegrendszere az átlagostól eltérő ütemben fejlődik, úgy is túlterhelheti a kényszerből elkezdett óvoda vagy iskola, hogy mondjuk a kognitív, tanulási képességeik alapján a közösségbe járás látszólag nem kellene, hogy problémát okozzon nekik. Hogy mégis okoz, azt változatos tünetekkel jelezhetik, amelyek egy része garantáltan nehezíti majd egy óvodai csoport vagy frissen alakult iskolai osztály mindennapi életét. Emiatt nemcsak azokat a kisgyerekeket érinti a szabályozás, akik esetleges idegrendszeri éretlenségük miatt még csak kevesebb ingerrel, csendesebb környezettel, kiszámíthatóbb, kisebb közösséggel, a saját bioritmusára szabott környezettel képesek megbirkózni, hanem a többi gyereket és azok szüleit is.

Nem megszűnik, csak átnevezik. Ja, és meg is szűnik

A tervezett módosítás legfájóbb pontjai sokak számára a magántanulói státusz megszüntetését célzó intézkedések. Bár az erre vonatkozó kommunikáció az utóbbi néhány napban azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha mindössze a magántanulói kategória „egyéni munkarendre” való átnevezéséről lenne szó, az érintettek és a hozzáértők nem így látják.

Szerintük a javaslattal a szülők jogait akarja a kormányzat megnyirbálni, és el akarja lehetetleníteni, hogy akik szeretnék, ezzel a módszerrel menekíthessék ki gyerekeiket az egyébként sok mutató alapján súlyosan alulteljesítő állami oktatási rendszerből.  Erről tanúskodik például a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) által készített videó is: 

A magántanulói státusz úgy jelentett eddig kiutat az állami oktatási rendszerből, hogy az utóbbi években gombamód szaporodó tanulókörök, alternatív tanulói közösségek között sok olyan van (köztük a legismertebb, a mintegy 300 diákot oktató Budapest School), ahol felmenő rendszerben, kis létszámú, hivatásos pedagógusok vezette osztályokban oktatták az oda járó gyerekeket. Mivel azonban ezek az intézmények iskolaként hivatalosan nem voltak elismerve, az ide járó diákokat egy másik iskolában kellett magántanulóként bejegyeztetni.  

Hiába ígérik, az állami rendszerben nyoma sincs a differenciálásnak

De hogyan kerülnek a gyerekek és szüleik ebbe a szürke zónába? Egy a Qubit által megkeresett szülő, Mihalik Dávid szerint például lánya, Sári optimális fejlődését többszörösen is ellehetetlenítette volna egy olyan törvény, amelyről a képviselők ma szavaznak a parlamentben. Miután szakértők szerint a szelektív mutizmus tüneteit produkálta, vagyis idegenekkel nem szívesen, vagy egyáltalán nem beszélt, Sárit egy évvel tovább járatták a szülei óvodába. A többletév során nemcsak a szociális készségei fejlődtek sokat, írni-olvasni is megtanult. Nagy reményekkel vágtak bele egy jó nevű 12. kerületi iskola első évébe. Miután Sári sok mindent már magától megtanul, és így az iskolában unatkozott, szülei kérték, hogy differenciált fejlesztést kapjon, de hiába. Ahogy teltek a hónapok, a kislány szorongóvá vált, rágni kezdte a körmét, rengetegszer volt beteg, így a család gyermekpszichológushoz fordult segítségért. A szakember tehetséggondozást javasolt, Sári pedig heti egy napot az iskolán kívül, egy tehetséggondozással foglalkozó alapítványnál töltött. 

„Csakhogy az iskolában emiatt is gondjaink lettek. Sári tanára arra panaszkodott, hogy a heti egy távol töltött nap miatt a lányunk nem tud beilleszkedni az osztályközösségbe, Sári pedig nem lett jobban. Ekkor döntöttünk végül úgy, hogy más megoldást keresünk a taníttatására” – meséli az apa. A megoldást a magántanulói státusz és egy korábbi iskolaigazgató által létrehozott, a Budapest Schoolhoz hasonlóan felmenő rendszerben diákokat fogadó tanulócsoport, egy hivatalosan iskolaként be nem jegyzett alternatív iskola jelentette. A kimondottan tehetséges, korosztályuknál kognitív képességekben előrébb tartó csoportban Sári az első évfolyam után egyből harmadikban folytatta. 

„Tisztában vagyunk vele, hogy középosztálybeli értelmiségiként a szegregációt erősítjük azzal, hogy kimenekítettük a gyermekünket a közoktatásból. Igaz, hogy ahelyett, hogy jól képzett értelmiségi családként a közoktatás színvonalát segítenénk emelni, a saját példánkkal egy elitista szemléletmódot erősítünk. De nem jókedvünkből tesszük, hanem mert nem látjuk a lehetőséget, hogy az iskolák, és benne a diákok ügyét bármilyen társadalmi diskurzus formájában javítani igyekeznének. És a szóban forgó törvényjavaslattal a kormány megint csak társadalmi csoportokat lehetetlenít el, valódi megoldás felkínálása helyett. Jelenleg kormánytisztviselőként dolgozom, magas beosztásban, de ennek a törvénynek az elfogadása már az eddigieknél is komolyabb lelkiismereti problémákat vetne fel bennem” 

– mondta személyes dilemmáiról Mihalik. 

Művészet megfelelni az elvárásoknak

Az idei tanév első osztályát még egy állami iskolában kezdte, jövőre viszont már a Waldorfba fog járni egy másik szülő, Erzsébet kislánya is. A nyitott, könnyen barátkozó kislány dadogása alig néhány hétnyi iskolába járás után súlyosbodni kezdett. Szülei pszichológushoz, fejlesztőpedagógushoz, mozgásterápiára vitték: a szakemberek szerint a testi tüneteket az extrém mértékű terhelés okozta. A problémán nem sokat segített, hogy a művészeti képzést ígérő iskolában a tanórák után néptánc-, sporttánc- és balettórák voltak. A házi feladat nagy része az egész napos iskola után otthonra maradt. 

Noha az óvodapedagógusokban fel sem merült, utólag a szakemberek a nevelési tanácsadóban azt mondták a szülőknek, hogy a kislány vélhetően nem volt még iskolaérett. Javasolták, hogy ismételje meg az első osztályt. Ekkor kezdtek a szülők másik iskolát keresni. Az édesanya leginkább azt fájlalta, hogy az állami intézmények, az óvoda és az iskola is, teljesen magára hagyták a családot a problémájával. Noha a pedagógusok nem voltak különösebben ellenségesek, a családnak heti 2-3 fejlesztést saját zsebből kellett fizetnie. 

A törvény, amiről ma készül szavazni a parlament, megnehezítené ugyan azoknak a szülőknek a dolgát, akik ekként menekítették ki gyermekeiket a közoktatásból, de ez azért még mindig nem lesz lehetetlen – mondta a Qubitben is rendszeresen publikáló Galambos Attila, a Budapest School tanára. Noha a gyerekeket hivatalosan befogadó iskolák vezetői eddig is kellemetlenkedhettek, a szülői döntést nem húzhatták keresztül. A mindeddig meg nem nevezett, rejtélyes állami szerv viszont a törvénytervezet értelmében ezt megteheti majd. Kiskapuk azonban továbbra is maradnak. Ilyenek lehetnek a bezárás szélére sodródott vidéki általános iskolák, ahol vélhetően az állami felügyelő szervek is nagyvonalúbbak lehetnek, ha enélkül be kellene zárni az iskolát. Egy-egy baranyai vagy borsodi intézményben vélhetően lényegesen könnyebb lesz majd egyéni munkarendet igényelni, mint egy fővárosi iskolában.

A magánstátusz többnyire nem valódi választás eredménye

Csakhogy korántsem arról van szó, hogy a magántanulói státuszt afféle úri mulatságként, passzióból választották volna gyereküknek szülők tízezrei Magyarországon. De még csak arról sem, hogy az iskolarendszertől testi tüneteket produkáló gyerekeket igyekeztek volna a szülők tömegével kimenteni. Sokan azért taníttatják magántanulóként vagy alternatív iskolákban a gyermekeiket, mert bár kitartóan próbálkoznak az állami rendszerrel, másra egyáltalán nem marad lehetőségük. Mindez egyébként nemcsak Magyarországon jelent problémát a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek és szüleiknek. Egy 2010-es brit online kérdőíves felmérés szerint a szülők kétharmada vallotta, hogy többnyire a pedagógusok, a többi szülő vagy az iskolavezetőség által alkalmazott nyílt vagy burkolt kényszer hatására keresett az állami rendszeren kívüli megoldást

Egy a történetét név nélkül vállaló, a hazai oktatásfejlesztés területén komoly szaktekintélynek számító felső-középosztálybeli budapesti értelmiségi édesapa így kezdte személyes beszámolóját:

„Noha a pénz nem lett volna akadály, egyáltalán nem stílusunk az urizálás. Ügyeleten szültünk, és alapértelmezett volt a családunkban, hogy a hozzánk területileg legközelebb lévő állami intézményekbe íratjuk majd a gyerekeinket. Bölcsődébe, óvodába is ilyenbe jártak, iskolába is ilyen intézménybe szántuk őket, aminek részben az is az oka, hogy a hivatásos oktatásfejlesztőként elhivatott voltam a közszolgáltatások igénybe vétele iránt. 

Idősebb gyermekünk óvónői ugyan megleptek az utolsó évben azzal, hogy az addigra már írni és olvasni tudó fiam nem biztos, hogy iskolaérett. A területi szakszolgálatnál ambivalens eredményekre jutottak. A gyermek egyéni teljesítménye alapján nem volt kérdés, hogy mennie kell, de amikor csoportban kellett volna teljesítenie, nem tudott koncentrálni, gyorsan elveszítette a motivációját. 

A szakértők amolyan első számú rendszerhibaként azt tanácsolták, hogy mi döntsünk, mit tartanánk jobbnak. Elkezdtük az iskolát: 30 fős, napi hat tanórát ledaráló, hetente két betű megtanítását követelő, hagyományos KLIK-intézményben. Két álomszerű hét után beütött a pokol. A fiamnak beilleszkedési gondjai voltak, magatartászavara egyre súlyosbodott, egy idő után szomatizálni kezdett, állandó hasfájásra panaszkodott. Hogy mennyire kitartóak és türelmesek voltunk az állami oktatási rendszerrel szemben, jól jelzi, hogy három éven keresztül jártunk tovább az általunk választott állami iskolába, sőt, a kisebbik gyerekünket is beírattuk ugyanoda. 

Együttműködtünk a pedagógusokkal, követtük minden tanácsukat. A fiunkat pszichológushoz, fejlesztésekre hordtuk. Ennek ellenére a harmadik évben elkezdődött a gyermekünk fokozatos kiszorítása. A rossz gyerek szerepébe beleszorult, addigra már az állandó kudarcélmények miatt az iskolai feladatokra is fittyet hányó gyereket nem vitték el az osztálykirándulásokra, mondván, nem tudnak érte felelősséget vállalni, mert figyelmetlen, és nem tartja magát az utasításokhoz. Végül az iskola nyíltan közölte, hogy a következő félévtől nem tart igényt a gyermekre. Javasolták, hogy speciális iskolába járjunk, de a fiunkat ez a lehetőség – részképességzavarról vagy sajátos nevelési igényről szóló papír hiányában – nem illette meg. Így lett először az idősebb gyermekünkből, majd később, akkor már szemléletváltás miatt a fiatalabból is magántanulóként, alternatív oktatási keretek között tanuló diák” 

– meséli a rendszert és annak nehézségeit egyébként belülről, szakemberként is jól ismerő édesapa.

A speciális oktatási igényű gyerekek kiszorítása ellen 

Az EMMI államtitkára maga is arra hivatkozott, hogy a magántanulói státusz megszüntetésével és az egyéni munkarend igénylési feltételeinek szigorúbbá alakításával épphogy az intézményi túlkapásoknak kívánja a kormány elejét venni. Az oktatásfejlesztőként dolgozó édesapa példája ugyanis korántsem egyedi eset. Az idegrendszeri érés egyéni üteme, a részképességzavarok, de sokszor egyszerűen csak az ideálistól eltérő családi háttér, például egy konfliktusos válás, vagy a szülők között csatatérré állandósult otthoni környezet is elég ahhoz, hogy egy óvodás korú gyermek magatartás- vagy figyelemzavarokat produkáljon. 

A túlterhelt, 30 fős csoportokat működtetni kénytelen állami intézményekben pedig képtelenség differenciáltan foglalkozni a figyelemzavarral vagy a szociális készségeiben fejlesztést igénylő gyerekekkel. Nem beszélve arról, hogy a pedagógusokra többnyire a többi szülő is nyomást gyakorol, így a problémásabb gyermekek kifúrása jóformán garantált, mert az intézményvezetők a kisebb ellenállás, a problémáival magára maradó szülő irányába mozdulnak el. 

Ez sokszor már abban megmutatkozik, hogy hiába is észlelik a gondokat már az óvodában, ha a gyermek kognitív képességeivel nincs gond, igyekeznek megszabadulni tőle, amint lehet. Ezért aztán az érv, miszerint az iskolaérettség megítélését legjobb a gyermeket ismerő óvodapedagógusokra bízni, nem mindig jár a kívánatos, legalábbis a gyermek és családja számára optimális eredménnyel. Pedig a szociális nehézségekkel és magatartászavarokkal küzdő gyerekek, bármilyen okosak is, az amúgy is megterhelő váltást az óvoda és az iskola között a legritkábban vészelik át további sérülések nélkül. A rendszerbe így bele van kódolva, hogy a gyermek és vele a szülő problémái tovább súlyosbodnak.

A speciális oktatási igényről szóló papír sem megoldás

Téved, aki azt gondolja hogy a gyógypedagógiai oktatásból, amitől sokan – elsősorban az enyhébb tünetekkel élők szülei – azért tartanak, mert egy életre megbélyegezheti a gyerekeket, legalább nem kell azzal szembesülni, hogy a gyereket minden létező módszerrel igyekeznek kipaterolni. Kapitány Imola, a Mozaik Egyesület elnöke arról mesélt, hogy súlyos viselkedésproblémákkal küzdő, nem beszélő, állandó felügyeletre szoruló, autizmussal élő gyermekét is megpróbálták az állami gyógypedagógiai oktatásból kifúrni. Jóval több rászoruló van ugyanis, mint hely, és ezekben az intézményekben ugyancsak szívesebben fogadják a könnyebben kezelhető problémákkal érkezőket. 

„Akit csak lehet, visszadobnak a szülőknek, akik aztán társadalmi helyzetük és pénzük függvényében kénytelenek magánúton orvosolni a problémáikat. Pedig például az autizmussal élők épp a szociális készségeik fejlesztésében szorulnak a leginkább segítségre, vagyis arra, hogy közösségben lehessenek. Az autizmussal élők és családjaik amúgy is meglévő társadalmi izolációját tovább erősíti, ha a gyermeket nem integrálja akár – ép elméjű autizmussal élők esetében – az alap állami oktatási rendszer, vagy a spektrumzavar súlyosabb változataival élőket a gyógypedagógiai rendszer. 
A most készülő törvénnyel mégis baj van, mert nemcsak az autizmussal élőket, de bármilyen speciális fejlesztésre szoruló gyermeket képtelenség 30 fős osztályokba integrálni. A törvény betarthatóságához először a feltételeket kellene megteremteni” 

– mondta Kapitány Imola. 

Attól nem lesz rend, hogy törvényi erővel elvesznek az érintett szülőktől egy lehetőséget, még ha az nem is ideális – teszi hozzá a fent idézett oktatásfejlesztő édesapa. 

„A problémás gyerekek iskolákból való kiszorítása létező és valóban orvoslást igénylő jelenség, csakhogy a kormány, ahelyett, hogy a saját rendszerét, az integrálás feltételeit és a saját alkalmazottai hozzáállását reformálná meg, egy tollvonással igyekszik megsemmisíteni egyet a nem épp ideális, de legalább létező lehetőségek közül.” 

Nem mindegy, kit hogyan integrálnak

Arról már egyébként is vannak tapasztalatok, hogy milyen volt az oktatási rendszer addig, amíg még ilyen lehetőségek sem léteztek. Luci Gábor, egy harmincas családapa, aki a korabeli  diagnosztikai eszköztár kiforratlansága miatt csak felnőtt korában kapta meg a diagnózist, hogy autista, egyetért ugyan azzal, hogy a tanulási nehézségekkel, magatartászavarokkal vagy bármilyen sajátos nevelési igénnyel bíró gyerekeknek az integrálás jelenti a megoldást, de azt a saját bőrén volt kénytelen tapasztalni, mennyire nem mindegy, hogyan integrálnak valakit. Mint elmondta, ő a szerencsésebbek közé tartozik: nemcsak azért, mert diplomája van, és most épp a mesterfokozatát szerzi meg szociális munkásként, hanem mert a társadalmi integrációja olyan sikeres volt, hogy társat talált és gyermeket is nevelhet. 

Más kérdés, hogy mindezt nem feltétlenül az állami iskolának köszönheti. Noha a saját története valódi sikersztori, az általános és középiskolai élményeiről nem szívesen beszél. Az állami alapoktatási rendszerben ő egy problémás, „rossz” gyereknek számított, akit nemcsak a tanárai nem dicsértek és bátorítottak soha, de rendszeresen volt kénytelen fizikai és verbális agressziót, bántalmazást elszenvedni a kortársaitól is.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: