A személyre szabott oktatást nem a tanárok, hanem a bürokrácia és a szülők akadályozzák

A napokban Budapestre látogatott az indiai származású Sugata Mitra, az angol Newcastle-i Egyetem oktatástechnológiával foglalkozó professzora, aki fizikából szerezte doktori fokozatát, de a minimálisan invazív, vagyis a lehető legkevesebb beavatkozással működő oktatási módszer élharcosaként vált ismertté világszerte. Interjúnk vele és Halácsy Péterrel, a Prezi és a Budapest School alapítójával készült. 

Ma már klasszikusnak számító, Önnek nemcsak világhírnevet, hanem később jelentős díjakat is hozó 1999-es Hole in the Wall kísérletsorozatát sok kritika érte. Például, hogy biztonságos-e teljesen magukra hagyni a gyerekeket a világháló összes rejtett bugyrával?

Sugata Mitra: A kísérletemben a nagy képernyős számítógépek forgalmas utak mellé voltak telepítve. Nemcsak az ott elhaladók jelentettek felügyeletet, de a gyerekek is tudatában voltak annak, hogy a járókelők látják, mi van a képernyőn. A kísérleti módszer rengeteg társadalmi ellenőrzést foglalt magában.Egyébként meg nemcsak haszontalannak, hanem kifejezetten veszélyesnek is gondolom a tartalomszűrő programokat. Egyetlen kérdés merül fel a használatuk során: mi van a szűrő mögött? Tartalomszűrés helyett inkább el kellene magyarázni, hogy az adott jelenség miért káros vagy veszélyes. A dohányzást egyetlen eszközzel sikerült visszaszorítani a fiatalabb korosztály körében: mára a dohányzás nem menő. Legalábbis nem annyira, mint a saját fiatalkoromban.

Az sem túl menő, hogy a kísérletben használt számítógépek egy részének viszont lába kelt.

S. M.: Valóban, és ebből a kritikusok azt a következtetés szűrték le, hogy nem működött a kísérlet. Ez olyan, mintha egy utcáról ellopott Mercedesből az következne, hogy nem működnek az autók. Más kérdés, hogy a közösségek, illetve a gyerekek családjai valóban nem volt hajlandóak fizetni a számítógépek karbantartásáért, fenntartásáért, így az utcai számítógépes állomások az enyészeté lettek.

Sugata Mitra Berlinben ad elő 2007-benFotó: Copyright: Peter Himsel www.himsel.de

Mi a helyzet azzal, hogy egyesek szerint az erősebb és nagyobb fiúk uralták a számítógépeknél a terepet, kiszorítva a lányokat és a kisebbeket?

S. M.: Aki ezt megfogalmazta, egyetlen helyszínen, adott időpontban tett megfigyelésére alapozta az állítását. Máshol meg közben olyan helyszínek voltak, ahol adott pillanatban a lányok lehettek többségben. A már említett járókelők is szabadon közbeavatkozhattak, ha azt látták, hogy egy gyerekcsoport túlságosan kisajátítja az állomásokat.

Arra ki tud hatással lenni, hogy az irányítás nélküli tanulás során a gyerekek ne olyan hiányos információkat rögzítsenek, amelyekre később esetleg nem lehet komplexebb tudást alapozni?

S. M.: A Hole in the wall kísérlet 1999-ben zajlott. Akkor még nem volt magától értetődő, amit ma már mindenki tud: a gyerekek önállóan, mindenféle külső segítség nélkül is alaposan meg tudják tanulni a számítógépek használatát. Ha általánosságban nézzük, akkor is kérdés, hogy pontosan mit is jelent az alapozás? Amikor a lexikális tudás bebiflázását alapvető fontosságúnak tartották, minden információt könyvekben tároltak. Márpedig nem túl nehéz belátni, hogy nem lehet minden könyvet magunknál tartani, hogy abból tájékozódjunk, ha egy helyzetben boldogulnunk kell. Mára meg az ismeretek még csak nem is egy számítógépházból, hanem az ingzsebünkből, egy maroknyi készülékből kinyerhetők. 

Honnan tudják a gyerekek, hogy az álhírektől kezdve a félinformációkon és hiedelmeken alapuló állításokig mindenfélét tartalmazó világhálón melyik információ a megbízható?

S. M.: Ha az egyik gyerekcsoport a másik csoportnak ellentmondó információval áll elő, ezt jelezni tudják egymásnak. Ilyenkor ellenőrzik a találtakat egy harmadik vagy egy negyedik információforrás segítségével is. Egy ilyen keresésből világosan kiderül, melyik információ helytálló.

Még ha igaz is, hogy a helyes információkhoz bárki hozzájuthat jóformán ingyen és minimális energiabefektetéssel, nem túlzás azt állítani, hogy tanárokra nincs is többé szükség?

S. M.: A tanárság intézménye az utóbbi évtizedek óta elterjedt, mára általánossá vált értelemben tűnik haszontalannak. A tanári intézmény felszámolásának szükségessége persze sarkítás, de az biztos, hogy a pedagógusoknak nagyon komolyan kellene venni az alkalmazkodást. A frontális oktatásról mára biztosan elmondható, hogy nagyon kevés a hozadéka. A Youtube-on jóformán bármilyen témában szabadon hozzáférhető előadások vannak. A világháló azt is megmondja, hogy a videókban megszólaló előadók mennyire felkészültek abban, amiről beszélnek.

Attól még az is egy előadás. Ha mégis szükség van rá, nagyjából milyen arányban kellene megtartani a frontális módszert?

S. M.: Erre nehéz válaszolni. Nagyjából 20 százalékot mondanék, de ez függ az adott témától is. Vannak olyan témakörök, amelyeknél egy előadás, főleg, ha még jó is, aranyat ér. Ha például valaki elemi részecskékről szeretne tanulni, bármikor meghallgathatja a téma legjobb előadóját. Richard Feynman részecskefizikus élvezetes előadásait bárki meghallgathatja az interneten digitalizálva, pedig idén épp 30 éve halott. A következő lépés szerintem az lesz, hogy kérdezni is lehet majd Richard Feynmantól. Persze valójában egy beszélgetőprogramtól, akinek Feynman-hangja, esetleg Feynman-arca is lesz.

A részecskefizika viszonylag ritkán merül fel általános iskolai környezetben…

S. M.: Az iskolában azért nem túl jó az előadás, mint oktatási forma, mert kizárólag egyirányú információáramlást biztosít. A tanárok amúgy általában nem azért nem szeretik, ha túl sokat kérdeznek tőlük, mert nincsenek tisztában a kérdések hasznosságával. A gond a kérdezősködéssel inkább az, hogy félnek, hogy kifutnak az időből. 

A tanárokat esetleg frusztrálhatja, hogy diákjaiknak a központosított követelményrendszernek is meg kell felelniük. Az állami szintű reformpedagógia iskolapéldájaként emlegetett finn oktatási rendszerben nincs frontális módszer?

Halácsy Péter: Persze, van, csak sokszor például úgynevezett „inverz osztály” formájában. Ez annyit tesz, hogy a diákok megkapják feladatként, hogy nézzenek meg egy előadást a Youtube-on. Rendszerint azzal a lehetőséggel együtt kapják a feladatot, hogy akkor nézzék meg, amikor a leginkább rá vannak hangolódva, fel vannak rá készülve. Aztán amikor már mindenki megnézte, az iskolában a tanárnak kérdéseket tehetnek fel az előadás tartalmáról, megvitatják, kinek mi ragadta meg leginkább a figyelmét.

S. M.: Ha ezt lefordítjuk a részecskefizikás példára, még ha a témában hasznos is lehet egy előadás, arra biztosan nincs szükség, hogy egy csapnivaló előadó, gyenge minőségben adja elő azt, amit Richard Feynman magával ragadó előadásában is meghallgathatnának a diákok.

Halácsy Péter (jobbra) és Sugata MitraFotó: Rotera / Budapest School

Ebből nem az derül ki, hogy nem is a frontális oktatással, sokkal inkább a középszerű tanárokkal van a gond?

S. M.: Ha egy államnak egymillió, pláne, ha még több gyerek mellé kell tanárt találnia, a legritkább esetben lesz a tanár kiemelkedően jó. A legnagyobb esély arra van, hogy átlagos lesz. Átlagos előadásokkal pedig csak átlagos teljesítményt nyújtó gyerekeket lehet végeredményként produkálni.

Magyarországon nemcsak a tanárok, a szülők számára is a porosz oktatási rendszer az egyetlen saját bőrükön is tapasztalt példa. Ha ez épült a zsigereikbe, hogyan tudnának  egy ettől merőben eltérő rendszerben vakon bízni?

S. M.: Épp ez a téma foglalkoztat újabban a legintenzívebben. A hozzám hasonló emberek, és én is, elkövettünk egy hatalmas hibát: folyamatosan a gyerekekre és a megváltozott környezetre koncentráltunk. Közben kihagytuk a számításból a tanárokat. Pedig valóban ez tűnik a változás egyik legfontosabb feltételének: azonnal el kell kezdeni másképp oktatni a tanárokat.

És ki oktatja majd a szülőket?

S. M.: A szülők a legkeményebb dió. Miközben teljesen természetes módon szeretnék megadni a gyerekeiknek, ami a legjobb számukra, van egy másik igényük is: ne kísérletezzenek a gyerekeikkel. Emiatt kell az alternatív, szerintem egyébként a jó módszerek segítségével tanuló gyerekeket is felkészítenünk, minden zsigeri tiltakozásunk ellenére, az amúgy tökéletesen felesleges központi szintfelmérő vizsgákra.

H. P.: A gyarkorlatban a 11 és 17 éves diákok szüleivel a legnehezebb. Egyetlen dolog körül forognak a gondolataik, és az a következő iskola. Én valószínűleg sajátos burokban élek, lehet, hogy ezért látom úgy, hogy a tanárok jelentős része készen áll a változásra. A reformoknak a szülők és a bürokrácia állják leginkább útját.

Mire számíthat egy olyan gyerek, akit a Budapest Schoolból azért visznek át a hagyományos oktatási rendszerbe menet közben a szülei, mert félnek, hogy mi lesz a „kísérlet” végeredménye?

H. P.: Ha valaki megtanulta, hogyan tanuljon, haszontalan dolgokat is gond nélkül meg tud tanulni. Így aztán nem nehéz visszaintegrálni a gyerekeket a hagyományos oktatási rendszerbe. A központi szintfelmérőkre és felvételikre sem nagy kunszt felkészíteni a gyerekeket. Olyan ez, mint körbefutni, vagy körbebiciklizni a Balatont. Akik megteszik, akár még élvezhetik is. Mások meg nem értik, hogy mi szükség van erre, ha egyszer ott a kocsid!?

Kapcsolódó cikk a Qubiten: