Tanár sem kell a hatékony oktatáshoz a pedagógia forradalmára szerint

A tanulás és az oktatás legújabb paradigmaváltásának zászlóvivője, vagy egy pedagógiával kacérkodó, spekulatív sarlatán, aki az indiai nyomorban termett elméleteivel házal nyugaton, hogy bírálja tudáskoncepciónkat és iskolarendszerünket? Esetleg egy jó menedzser, aki újra feltalálta a spanyolviaszt? Sugata Mitra indiai oktatáskutató szerint a gyerekek képesek irányítás nélkül mindent megtanulni, amit csak akarnak. Híres gettókísérletével megtorpedózta a hagyományos oktatási modellt.

Az oktatás paradoxona

A 21. század pedagógiai paradoxona, hogy az alap- és középfokú oktatásban olyan ismeretek elsajátítására kényszerítik a gyerekeket – méghozzá a használhatóság és szükségesség kinyilatkoztatásával és megkérdőjelezhetetlenségével –, amelyek használata nem evidens. Ebből ered a hagyományos oktatási rendszer legerősebb kritikája. Ráadásul az ellentmondást tovább mélyíti, hogy a legalábbis kétséges hasznú tudás elsajátítása rengeteg időt vesz igénybe, és sokaknak nagyon nehezen megy. Továbbá a tanulás folyamatához a kényszer és a vitatható hasznosság miatti rossz érzések kapcsolódnak. Azok az ösztönzőnek vagy inspirálónak szánt kifejezések, mint például „ az iskola az életre készít fel” kiválóan bizonyítják ennek a rendszernek a kudarcát, hiszen a hagyományos iskolába járó diákok nem felkészülnek az életre, hanem már nyakig benne vannak.

A hagyományos oktatási rendszer támadói rengetegen vannak, legyen szó akár az unschooling mozgalomról, Steiner, Montessori, Freinet követőiről, az anarchistákról vagy akár a dühös szülőkről, akik féltik gyermekeiket az uniformizálástól, a túlterheltségtől, az eltékozolt gyerekkortól. A rendszer bírálói közé tartozik egy indiai oktatásfejlesztő, aki mintegy véletlenül került erre a színtérre. A fizikából doktorált, kémiával is foglalkozó Sugata Mitra 1999-ben végezte el híres kísérletét (ennek részleteiről majd később), hogy igazolja elméletét, miszerint egy oktatási folyamatban nem szükséges a tanár, mindössze világos és elérhető célok, internet, együttműködés és bátorítás. Ezáltal szerinte felszámolható a hagyományos iskolai rendszer, hiszen ha bárhol elsajátíthatók tudástartalmak, minek kellene iskolába járni?

Mit akar Sugata Mitra?

Sugata Mitra 2013-ban elnyerte a világmegváltó ötleteknek járó TED Prize-t egy előadással, amelyben kifejtette pedagógiával kapcsolatos nézeteit, illetve bemutatta saját pedagógiai projektjét:

link Forrás

1999-ben Sugata Mitra és munkatársai – akik akkor számítógépes oktatásfejlesztéssel foglalkoztak –, Új-Delhi egyik nyomornegyedében felállítottak egy kioszkot, amelyben internetkapcsolattal ellátott számítógépeket helyeztek el, ez volt a Hole in the Wall. Céljuk az volt, hogy megnézzék, mit kezdenek az eszközzel a nyomorban élő, írástudatlan, angolul nem beszélő gyerekek, akik semmilyen információt nem kaptak a technológiáról. A kísérlet megdöbbentő eredménnyel zárult: a gyerekek szépen lassan elsajátították az eszköz használatát, megtanulták kezelni az egeret, elkezdtek szörfölni az interneten, horoszkópokat nézegettek stb.

Hogy eloszlassák a kísérlet hitelességével kapcsolatos kételyeket, egy több száz kilométerre lévő nyomornegyedben is felállítottak egy hasonló rendszert, és a siker ott is megszületett. Ez a történet azóta körbejárta a világot, és gondolkodásra, vitára késztette a pedagógiával foglalkozó szakembereket, illetve új fogalmakkal, módszerekkel gazdagította pedagógiai eszköztárunkat. A program nem csak módszertani hatással bírt: az indiai kormány is hatékonyak és hasznosnak ítélte a kísérletet, ezért további kioszkok felállítását kezdeményezte, illetve támogatta az egyedi tartalmakhoz, információkhoz és akár egészségügyi tanácsokhoz, oktatási programokhoz való hozzáférést.

link Forrás

A kísérlet alapján is kiérlelt pedagógiai megközelítés sarokpontjai a következők Mitra TED-előadása alapján:

• A mai oktatási modellünk 300 éves múltra tekint vissza, hátterében, kidolgozásában a gyarmatosító brit nagyhatalom vett részt;
  
• nem igazolható, hogy a jelenlegi oktatási rendszer használható tudás elsajátítására ösztönözné a benne részt vevőket;
  
• a gyerekek képesek egymást és magukat tanítani, ha 1., erre lehetőséget kapnak és ösztönzik őket, 2., kellőképpen érdekes számukra, amit el kell sajátítani, 3., hozzáférnek a megfelelő technológiához.
  
• Egy oktatási folyamatban részt vevőknek nem tanárokra, az információ birtokosaira van szükségük, hanem elérhető és hasznos célokra (pl. megtanulni számítógépeket használni vagy nyelveket beszélni).
  

Egy radikális állítás: nincs szükség tanárokra

Ha igaz az állítás, hogy egy tanulási folyamatban a résztvevők képesek maguknak reális célokat felállítani, motiváltak arra, hogy magukat és egymást tanítsák, és mindebben támogatva is vannak, akkor ebből logikusan az következik, hogy nincs szükség a szó hagyományos értelmében vett tanárokra.

Egy hagyományos oktatási modell a tanárt az információ autoriter birtokosaként tételezi, aki pozíciójából adódóan meghatározhatja, hogy az oktatási folyamatban részt vevők milyen módon jussanak hozzá adott tudástartalmakhoz, hogyan adjanak számot annak elsajátításáról, illetve az értékelés folyamata is rajta áll. Erre az interakcióra épül az az oktatási struktúra, amelyet Sugata Mitra 300 éves, elavult intézmények tekint.

Ez a hierarchia szerinte magának a gyarmatosító társadalmi modellnek a leképezése oktatási szintre. Létezik egy autoritás (tanár), és az ő alapelveit, nézeteit, információit igaznak és megkérdőjelezhetetlennek kell elfogadni. Valahogy úgy, ahogy egy birodalom is dirigálja a gyarmatait. Az ellenállás és a birodalom igazságának megkérdőjelezése működésbeli zavart eredményez. Az alternatív oktatási modellek megkérdőjelezik ezt az autoritást, partnerséget, együttműködést kezdeményeznek a tanulásban, vagy bármilyen típusú fejlődésben a résztvevő felek között.

Mitra azonban a partnerséget is megkérdőjelezi! Koncepciójában nem partneri viszonyra van szükség, hanem olyan környezet létrehozására, amelyben a tanulni és célokat elérni vágyó személy mindezt önállóan is megteheti. Tehát nem tankönyvet, információt kell a tanulóknak átadni, hanem reálisan elérhető, hasznos célokat kell velük felismertetni, segíteni megfogalmazni, majd hozzásegíteni őket ahhoz, hogy ezeket a célokat önállóan vagy egymást segítve-támogatva elérjék. Ezek a célok természetesen másmilyenek lesznek Indiában, Angliában vagy Magyarországon. Mitra mindehhez stratégiát is ajánl: ha valamilyen kérdés merül fel egy tanár felé, akkor neki azt kell válaszolnia, hogy fogalma sincs!

Legcsekélyebb Beavatkozással végzett Oktatás és az Önszerveződő Tanulási Környezet

Két fogalommal írható le a Mitra-féle tanulásszervezési koncepció:

• Minimally Invasive Education (MIE), azaz Legcsekélyebb Beavatkozással végzett Oktatás (LBO).
  
• Self Organizing Learning Environment (SOLE), azaz Önszerveződő Tanulási Kör vagy Önszerveződő Tanulási Környezet (ÖTK).
  

Az LBO és az ÖTK egymást erősítve, mintegy egymást kiegészítve teremtik meg az ideális, önálló tanulási helyzetet.

A LBO valójában az a tanulási forma, amikor a tanulási folyamatban részt vevők felügyelet nélkül, illetve minimális beavatkozással sajátítanak el információkat a maguk teremtette helyzetben. Ha a tanulási folyamat résztvevője képes magának állomásokat (learning stations) létrehozni, akkor a felfedezés és a közös megosztás (peer coaching) folyamatában önállóan tanul, és mindezért nincs szükség tanári beavatkozásra.

Ebben a környezetben szükséges, hogy a tanulásban részt vevőkben kialakuljon a megfelelő motiváltság, amit el lehet érni egy érdeklődést felkeltő számítógéppel a falban, egy kihívást jelentő feladattal, vagy pusztán a gyermek természetes kíváncsiságára támaszkodva. A kíváncsiságon alapuló kutatómunka számos készséget fejleszt Mitra szerint: a kritikai érzéket, a problémamegoldást, az együttműködést, továbbá átfogóbb, holisztikusabb tanulási élményt biztosít. A tanulás kiemelten fontos lesz a továbbiakban, hiszen oktatásról nem beszélhetünk a mitrai fogalmi térben. A tanár (vagy segítő, facilitátor, coach) szerepe a tanulás segítése (majd a kivonódás), nem pedig a partneri együtt-tanulás vagy az autoriter információátadás.

Sugata Mitra TED videójában egy másik tanulási folyamatot is bemutat: brit nagymamákat válogatott össze egy másik kísérlethez, amelyben a nagyik az interneten keresztül nyújtanak segítséget indiai gyerekeknek. Ez alapján a tanulás fogalmát úgy definiálja, hogy a tanulás „nem más, mint önszerveződő oktatás terméke”. Eszerint a tanuláshoz folyamatához nem kell más, mindössze a tanulási folyamat beindítása. A tanulás szervezőjének nem információt kell átadni, hanem teret kell engedni a tanuláshoz.

Az ÖTK létrehozásához három dolog szükséges:

• szélessávú internet (broadcast),
  
• együttműködés (collaboration),
  
• bátorítás (encouragement and admiration).
  

Hogyan működhet mindez a (magyar) valóságban?

Bár az indiai oktatás fejlődik, még mindig komoly problémákkal küzd. Ezért elképzelhető, hogy Mitra koncepciója az ÖTK-ról Indiában – vagy a világ olyan területein, ahol hiány van képzett tanárokból – működhet, sőt talán megoldást is jelenthet problémákra, de miért kellene egy partneri viszonyon alapuló tanulásszervező-tanuló-szülő hármast diszkvalifikálni mindezért? Talán nem is kell.

Nem Sugata Mitra az első, aki a gyerekek önálló tanulását helyezi a fejlődés fókuszába. Létező, működő rendszereket dolgoztak ki hasonló szemlélettel. Magyarországon is egyre több szabadon tanuló csoporttal lehet találkozni. Ennek „lényege, hogy hagyjuk kibontakozni a gyerekkel vele született kíváncsiságot, de legalábbis nem nyomjuk el benne, hanem ennek mentén segítsük őt rátalálni a saját útjára, szerepére az életben”. Vagy sokak mellett megemlíthetjük André Stern gondolatait, aki a játékot a tanulás fogalmának szinonimájaként kezeli, és a hagyományos iskolai működést a játékkal való felhagyás traumájaként értelmezi. Stern a játékon keresztül való tanulást tartja a tanulás valódi természetének. „Felhagyni a játékkal, mert iskolába kell menni – a gyermek számára ez rendkívül fájdalmas élmény” – írja a Játssz, hogy érezz, hogy tanulj, hogy élj! című könyvében.

Nolan Bushnell, az Atari nevű játékfejlesztő cég alapítója és Al Alcorn, a Pong nevű játék fejlesztője 1972-ben elhelyeztek egy addig ismeretlen szerkezetű, kinézetű, pénzérmével működő játékgépet (a Pongot) egy Andy Capp’s Tavern nevű kaliforniai krimóban, majd beültek a sarokba, és figyelték a reakciókat. A játékban csavargatható karokkal lehetett irányítani két vonalat, amelyek egy négyzetet pattingattak egymásnak. Azonban erre a játékosoknak először rá kellett jönniük. A Pong hatalmas sikert aratott, és alapjaiban változtatta meg a játékokhoz való viszonyunkat. Ha belegondolunk, Mitra is a játéktermek és a játékosság élményére alapozta kísérletét. Ha valaki elmegy egy játékgépekkel megtömött helyre, és játszani szeretne, először meg kell értenie a játékok mechanikáját, logikáját, szerkezetét, felépítését, szabályait.

link Forrás

Amennyiben a pedagógiára mint szakmára tekintünk a maga fogásaival, fortélyaival, stratégiáival, úgy egy új módszer ismerete és használata csak színesítheti a mindennapi munkát. A sokat szidott frontális módszer legnagyobb hibája, hogy meglehetősen elterjedt. Ha egy pedagógus képes egy csoportot az ÖTK elvek szerint szervezni, az nem azt jelenti, hogy egy másik helyzetben ne alkalmazhatna csoportszerepeket, vagy ne ösztönözhetné diákjait iskolaújság készítésére, esetleg instruálhatna frontális módon. Egy színes tanári eszköztár színes foglalkozásokat eredményezhet.

A ÖTK stratégiája pedig elég világos és jól alkalmazható: mindenki érezze jól magát! Illetve, hogy a gyerekek:

• választhassanak maguknak csoportot;
  
• válthassanak a csoportok között;
  
• megnézhessék, hogy mivel foglalkozik a többi csoport, és erről informálhassák a csoporttársaikat;
  
• szabadon mozoghassanak;
  
• diskurálhassanak, konzultálhassanak a többiekkel;
  
• a saját maguk által megfogalmazott nagy kérdésekkel (big questions) foglalkozhassanak.

Mindehhez a tanulásszervezőnek képesnek kell lennie:

• kérdésekkel kommunikálni a gyerekekkel;
  
• ráhangolódni a gyerekek igényeire, érdeklődéseire;
  
• jó közösségi kapcsolatot kialakítani a csoporttal (a hierarchia, sőt akár a partnerség feláldozása árán is);
  
• megérteni, hogy a gyerek mit képes megtanulni a saját szintjén.
  

Két példa

1. Minden évet egy ismerkedő, játékos táborral kezdünk a Budapest School P10-es csoportjával. Ennek célja, hogy a gyerekek és a pedagógusok is visszarázódjanak a közös munkába. Idén a tábor témája a média volt, különféle tartalmakat (blog, interjú, videó) kellett a gyerekeknek készíteniük. Az egyik ilyen tartalom a „történeteink” volt, ahol a tanulócsoportunk sztorijait elvenítettük fel. Én egy 9 fős, vegyes korosztályú fiúcsoporttal dolgoztam. Leültem melléjük és próbáltam arra ösztönözni őket, hogy idézzenek fel vicces, tanulságos kalandokat az elmúlt évekből, illetve gondolkodjanak el rajta, hogyan, milyen eszközzel tudnák mindezt bemutatni a többi csoportnak. Minderre 20 percünk volt. Természetesen össze-vissza röhögcséltek az eleséseken, a beszólásokon, én pedig egyre ingerültebb lettem, hiszen az idő szaladt, bemutató, terv, sztorik sehol. Ők is és én is egyre feszültebbek lettünk. Hirtelen felajánlottam, hogy kivonom magam a közös munkából (tudatosan), 10 perc múlva visszajövök, és nézzük meg, hogy mire jutottak. Azt gondoltam, hogy tovább fognak nevetgélni, és nem lesz produktum. Csak az egyik feltevésem bizonyilt hibásnak: jól érezték magukat továbbra is, de elkezdtek mozogni, gyakorolni, próbálkozni. Az idő szorításában én próbáltam megoldani a feladatot a gyerekek helyett, próbáltam őket „megfelelő” helyzetbe hozni, közben pedig nem hangolódtam rá a dinamikájukra. Felnőttként viselkedtem egy gyerekcsoporttal. Azt hiszem, ez a legnehezebb feladata a tanulásszervezői munkának: hagyni a gyereket a saját tempójában alkotni.

Persze szóvá is tették, hogy nélkülem sokkal jobban dolgoztak. És igazuk volt.

2. De van egy kicsit sikeresebb történetem is. Néhány éve azon törtem a fejem, hogy mihez kezdjünk a írástanulással a csoportunkban. Azt vettem észre, hogy több fiú rendszeresen hallgat rapzenét, így én is kutatni kezdtem olyan dalok után, amelyekben nincs káromkodás, erőszak és drogok. Megmutattam a srácoknak egy-két találatot. Alapvetően nem volt mindezzel célom, mindössze az, hogy biztonságos környezetet teremtsek a gyerekeknek, és a nyelvi kompetenciájukat fejlesszem. Azonban ők méltatlankodni kezdtek, hogy nem értik a szöveget, mire azt tanácsoltam, hogy kezdjék el leírni, amit hallanak, hátha jobban össze tudják rakni a részeket. 30 percben egyeztünk meg. Miután visszatértem, kértek még 30, majd újabb 30 percet, azaz másfél órán keresztül írtak folyamatosan, lekapcsolva a videót, majd újraindítva. Másfél óra tollbamondás. Nem is értettem, hogy ezt beveszik.

link Forrás

Aztán ebből a kezdetből végül három zenei projekt is született, amelyben tanárként egyáltalán nem, csak háttérmunkásként vettünk részt. Két fiatal rapper, Jorgosz Babaitisz és Szarvas Dániel segítettek. Az elsőben a P10 himnuszát írták meg a gyerekek, a másodikban a barátságról rappeltek, míg a harmadikban pedig a kiközösítés ellen szólaltak fel. Az alkotási folyamatban mind a minimális beavatkozás elve, mind pedig az önszerveződő tanulási környezet megvalósult.

Kritikák

Mint minden radikálisnak tűnő pedagógiai rendszernek, Sugata Mitra koncepciójának is számos kritikusa akad. A kritikák fókuszában az alábbi szempontok jelenhetnek meg:

A rendszer technológiaalapú. Feltételezi, hogy a nagy kérdések kutatásához, feldolgozásához, megoldásához szükséges számítógép, internet. Ezt akár egy waldorfiánus szemlélet is visszautasíthatja, illetve kizárja a folyamatból azokat a tanulókat, akik gazdasági helyzetük, életkörülményeik vagy családjuk világszemlélete miatt nem férhetnek hozzá számítógépekhez, internethez.

• Mitra radikális és spekulatív. Állításai nehezen igazolhatóak, konklúziói nem következnek egyenesen a kísérleteiből.
  
• Elképzelhető, hogy például egy angliai elit iskola tanulóira más típusú társadalmi elvárás nehezedik, mint egy indiai gettóban élő gyermekre, ezért más típusú oktatás az ideális számukra.
  
• Nincs semmi, ami indokolná, hogy ki kell vonni a tanárt a tanulási folyamatból.
  
• Az iskola valójában nem egy ósdi hely, csak egy kis renoválásra szorul, például a számítógéppel való ellátottság terén.
  
• Ideális csoportra optimalizált a rendszer. Nem világos, hogy mit lehet benne kezdeni sajátos nevelési igényű gyerekekkel.
  
• Az oktatási rendszer mitrai kritikája nem gyakorlati, hanem eszmetörténeti és ideológiai.

A szeptember végén újra Magyarországra látogató Sugata Mitra érdekes jelensége a kortárs pedagógiának. Bátran piszkál meg olyan kérdéseket, amelyek aktuálisak a jelenlegi, tanulással kapcsolatos változásokban. Kiválóan kommunikál, és jól felépített rendszerben közelít meg problémákat. Újszerű köntösben, technologizálva vázol egy régi-új problémát: hogyan tudunk tanulni? Magabiztosan felépített rendszere bírálható, de jelenleg nehezen megkerülhető, és az általa ideálisnak tartott struktúrát próbálgatni is izgalmas.

A szerző tanulásszervező, a Budapest School munkatársa, további cikkei a Qubiten itt olvashatók.