Ernest Renan, a botrányhős, az antikrisztus és a modern kor egyik legnagyobb történésze

Ernest Renan 1862 februárjában a csúcsra ért: elfoglalta a Francia Akadémiánál is jelentősebb intézmény, a Collège de France katedráját. A székfoglalóra háromezer diák érkezett, sokan közülük nem is annyira az előadásra voltak kíváncsiak, hanem tüntetni akartak a filológus-történész mellett és ellen, pedig Renan legkomolyabb vitákat, illetve országos botrányt kiváltó könyve, a Jézus élete (Vie de Jésus) csak a következő évben jelent meg. (Ez a publikáció egyébként pozíciójának többéves felfüggesztését is maga után vonta ugyanitt.) A Collège de France amfiteátrumban a hallgatóság nagyobb része „Éljen Renan!” kiáltásokkal fogadta az előadót, míg mások, főleg a baloldali érzelműek, a „Le Renannal!” rigmust skandálták, ugyanis nem tudták megbocsátani a történésznek, hogy III. Napóleon császár szolgálatában végzett külföldön tudományos kutatásokat.

Erwin testvérek: Ernest Renan portréja, 1860-as évekFotó: National Portrait Gallery London - www.npg.org.uk/National Portrait Gallery London

A történelemért bolonduló 19. század egyik legjelentősebb történésze már életében kiemelkedően megosztó gondolkodónak számított, és azóta is számos kutatás, illetve méltatás, de kritika tárgyát is képezte. Csak 2010-ben három francia nyelvű Renan-életrajz jelent meg, továbbá számos, a munkásságát feldolgozó és értékelő, jellemzően tudományos mű. A sorozat legfrissebb darabja François Hartog, a neves párizsi egyetem, az École des Hautes Études en Sciences Sociales tanárának, a francia értelmiségi világ kortárs idoljának 2017-es könyve: a Nemzet, vallás, jövő. Ernest Renan nyomában (La nation, la religion, l'avenir. Sur les traces d'Ernest Renan).

A szerző legismertebb munkája, A történetiség rendjei (Régimes d’historicité) 2003-as megjelenésekor instant történészi klasszikus lett. A már 2006-ban magyarra fordított könyvben Hartog mindenekelőtt Homérosz, Szent Ágoston és François-René de Chateaubriand egyes munkáit, illetve Marshall Sahlins óceániai szigetvilágon folytatott antropológiai kutatásait elemezve próbálja rekonstruálni különböző társadalmak sajátos időfelfogását. Mai időtudatunkat Hartog a prezentizmus fogalmával ragadja meg, amely alapvetően a 20. század terméke, és amely a múlttól már nem tanulni akar, csupán bizonyos emlékeit megőrizni, a jövőre pedig bizalmatlanul és kiábrándultan tekint. Ugyan 2003-as könyvében még nem foglalkozott Renannal, a periodizáló időszemléletet a szóban forgó kötetében is alkalmazza, hogy Renan jövőbe vetett, megingathatatlannak tűnő optimizmusát kontextualizálja és értelmezze.

Mit nem csinál a szerző?

A Nemzet, vallás, jövő. Ernest Renan nyomában összefoglalását talán azzal érdemes kezdeni, hogy mit nem csinál a szerző. Hartog nem fejti ki módszeresen Renan történelemről vallott téziseit; nem veszi végig tételesen, hogy mit gondolt Renan a vallásról, nemzetről vagy a jövőről; nem akar egy nagy átfogó kérdést megválaszolni a 19. századi történészóriással kapcsolatban; de nem akarja megmenteni őt a rasszizmus vagy az antiszemitizmus vádjától, mint ahogyan befeketíteni sem próbálja ezekkel. Mindeközben a könyv kifejezetten életrajzi ihletettségű: a szerző az életút eseményeinek tükrében, számos anekdotával fűszerezve domborít ki egy-egy fogalmi kérdést a tudományos tézisek köréből. Renan sajátosan kettős, tudós (történészi, filológusi), egyszersmind emberi beállítódásának viszonylag könnyed stílusú tárgyalása viszont épp annyira teszi olvasmányossá a könyvet, mint amennyire megnehezíti szintetizáló, értelmező olvasását.

André Gill karikatúrája az Antikrisztusként ábrázolt Ernest Renanról. La Lune, no. 62., 1867. május 11.Forrás: Heidelbergi Egyetem

A monográfia két nagy részre tagolódik Renan életének két fontos helyszíne, Tréguier és Párizs mentén, de az összefoglalóm nem követi a könyv szerkezetét. Nem világos ugyanis, hogy ez a tagolás milyen lényegi problematikát világít meg Renan gondolkodásával, azon belül a címbe emelt három kulcsfogalommal: a nemzettel, a vallással és a jövővel kapcsolatban. Valószínűnek tűnik, hogy a felosztás az alcímben is szereplő „nyomkövetés” kronologikus logikáját tükrözi. A mindössze húszoldalas első rész csak elvétve tér ki a főcímben jelölt kérdésekre, és elsősorban Renan fiatalkorát, akropoliszi elmélkedéseit, illetve életművének ellentmondásos recepcióját mutatja be számos anekdota mellett. A második, párizsi rész tárgyalja a könyv fő kérdéseit, de a fejezetcímek („A nagy ébredés”, „A vallás”, „A nemzet”) hiába ígérik a címfogalmak kivesézését, ezt itt is csak részben végzi el Hartog. Úgy látom mégis a legjobbnak, ha a művet három kulcsfogalma mentén próbálom bemutatni.

Hit a jövőben és a tudományban

Renan azt írja A tudomány jövője (L’Avenir de la science) című könyvében, hogy „a modern gondolkodás nagyszerű előrehaladása a valamivé válás kategóriájára cserélte a létezés kategóriáját, a relatív fogalmára az abszolút fogalmát, a mozgásra pedig a mozdulatlanságot”. A 19. század és kifejezetten a társadalom- és embertudományok a jövő felé fordulnak: ekkor minden a jövőbe mutató változásról, a valamivé válásról szól. Renan pedig korszakának kiváló lakmuszpapírja: mint Hartog írja, „a lehető legmesszebbre viszi azt, amit én a történetiség modern rendjének nevezek”. A történetiségnek ez a rendje megőrzi a keresztény időfelfogás teleologikus formáját, de elveti annak tartalmát (ennyiben az ágostoni idősémát veszi át és módosítja). A nyugati világ már nem Krisztus második eljövetelére várakozik, hanem a „végzettel terhelt múlt” jövőjére figyel, amelynek irányát és céljait éppen a forrásban lévő múlt alakítja, és amely feltartóztathatatlanul közeledik a jelen felé. Ebben a modern rendben a múlt többé már nem az élet tanítómestere; a múlt már „a múlté”; a jövő az, amely – ha tudományosan közelítenek hozzá – értelemmel ruházza fel a múltat, legyen ez az értelem a nemzet, a nép, a köztársaság, a társadalom vagy a proletariátus.

Renan is ebben a modern rendben gondolkodik, így neki is valamiféle értelemmel kell felruháznia a múltat. Azonban nem a fenti öt variáns egyikében, hanem magában a tudományban találta meg a múlt értelmét. Bizalommal teli várakozással tekint a jövőre, amely társadalmait és vallásait majd tudományos alapokon, racionálisan és igazságosan rendezi be. Meggyőződése, hogy „csak a haladás és a tudomány tudja előbbre vinni az emberiséget”.

Bár 1848 tavaszán egy rövid ideig még a népben látja „az élő, igaz és természetes erőt, ami egyedül képes rá, hogy teremtsen”. A forradalom évében egy rövid – és utólag kivételesnek bizonyuló – ideig még annyira radikálisan népuralompárti, hogy akár Marxnál, a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában is olvashatnánk az ifjú, de meglehetősen lényeglátó Renan szavait az éppen zajló események kapcsán: „egy új harmadik rend [a munkásoké] született, és a burzsoázia éppoly hevesen fog harcolni ellene, mint ahogyan azt korábban [1789-ben, az eredeti harmadik renddel szemben] a nemesség tette”.

Mihelyst viszont bevezetik az általános választójogot, és a végre felhatalmazott nép megválasztja Louis Bonaparte-ot a köztársaság elnökének, Renan kiábrándul a demokráciából, és innentől fogva komoly fenntartásokkal él a népuralom valamennyi formájával szemben. 1871-ben, a párizsi kommün idején is ezt írja a Filozófiai párbeszédekben (Dialogues philosophiques): „demokrácia: ricsaj, röhögés, tivornya”; az általános választójog „abszurditás”, mégpedig azért, mert „idő előtt érkezett”, ugyanis a nép még nem érett meg rá. Hogy az általános választójogot Renan miért nem tekintette a kívánatos és szükségszerű, illetve ezek szerint demokratikus jövő első, már a jelenben tetten érhető nyomának, nem derül ki Hartog összefoglalójából. Renan úgy véli, hogy – legalábbis egyelőre – a „tudásnak” és „hatalomnak” kéz a kézben kell járnia.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Renan a régi rend, az ancien régime híve lett volna, ellenkezőleg; a remélt jövő igazságosabb társadalmának zsinórmértéke szerint értékeli korszaka előremutatónak tűnő történelmi eseményeit. „A [nagy francia] forradalom az emberiség első próbálkozása arra, hogy végre saját kezébe vegye a sorsát”, írja egykori kollégájának és életre szóló barátjának, a kémikus, politikus és filozófus Marcellin Berthelot-nak címzett levelében. Máshol úgy emlékezik 1789-re, mint az emberiség történelmének „szent évére”, ahonnan Franciaország történelme is elkezdődik, és amely értelmet ad mindannak, ami időben megelőzte. Viszont (és itt röviden eltérek Hartog könyvétől, hogy egy 20. századi mérvadó francia társadalomtörténész, Lucien Febvre [1878–1956] megfigyelését felhasználhassam) a forradalom kapcsán írja ugyancsak Renan 1868-ban, hogy „azzal, hogy csak egyetlen egyenlőtlenséget hagyott meg, a vagyonit; hogy egyetlen óriást hagyott állva, az államot; […] hogy minden társadalmi szolgáltatást adminisztrációvá alakított; […] a forradalom olyan nemzetet hozott létre, ahol csak a gazdagság értékes, a nemesség pedig pusztulásra ítéltetett.” Febvre tisztázza, hogy a forradalomhoz való kritikai hozzáállás cseppet sem volt népszerű ebben az időszakban; ez Renan „saját bátor gondolata; olyan bátor, hogy minden bizonnyal félre is értették, és a forradalom ellenségeként tüntették föl kiötlőjét. Milyen kevés ember tud olvasni!”

Renan tudományba és jövőbe vetett hite valószínűleg legalábbis naivnak tűnik a mai ember számára, aki a 20. századi eugenika és társadalommérnökség katasztrofális következményeinek árnyékában nőtt fel, és a tömegpusztító fegyverek, az állam által megtűrt és bizonyos esetekben kihasznált rasszizmus, illetve a génmódosított élelmiszerek korában él. Ne feledjük viszont, hogy Renan kedvéért a 19. században járunk, és hogy a történész esetében egy teljesen más kor, a „történetiség modern rendjének” mentalitásával találkozunk.

Vallás, antiszemitizmus és rasszizmus

Hartog összefoglalója alapján Renan számára a vallás két külön regiszterben értelmezhető. Egyrészt, meta-történelmi síkon, a lelki, metafizikai érettséget jelentő hithez képest határozta meg a vallástörténet periódusait. Másrészt, filológus- és történészprofesszorként, társadalmi képződménynek tekintette azt, és gyakran a rasszal, illetve a nyelvvel való viszonyában próbálta meg értelmezni. Az előbbi szemlélet jól illeszkedik Renan fentebb részletezett jövő-perspektívájába. Renan a vallások három nagy korszakát különíti el: az őszinte és tiszta hit „primitív” korszakát, illetve a „tudatos” korszakot, amely idején a tiszta hit kihal, és helyét átveszi a teoretizáló vizsgálódás, a spekuláció, és amelynek a kezdete egybeesik a skolasztikáéval. Ebben a korszakolásban a harmadik állomást a „jövő vallása” jelenti; ez utóbbit illetően Renan azt reméli, hogy a vallás (pontosabban a dogmákon alapuló hit) eltűnik, mert csak akkor tudunk „Isten igazságában élni”. Renan tehát nem általában a metafizikai meggyőződés, hanem inkább az intézményesített dogmatizmus és az egyház visszaszorulását várja a jövőtől, és ennek a gondolatnak a jegyében az állam és egyház (Franciaországban 1905-ben bekövetkező) jogi szétválasztásának egyik legelhivatottabb harcosa.

(Bár ez a hármas felosztás kétségkívül merít Auguste Comte-tól, a pozitivizmus atyjától, aki szerint az emberiség története a teológiától a metafizikán át a pozitivista tudományig ível, Renan semmiképpen nem volt Comte nagy híve. A tudomány jövője című könyvében például a következőket írta: „az erkölcs, a költészet, a vallások, a mitológiák – ezeknek semmi keresnivalójuk sincs [Comte elméletében], mindez puszta értéktelen fantáziaszülemény. Ő [Comte] a tudomány egy rendkívül szűk fogalmát használja, miközben mit sem ért az emberiség tudományaihoz”.)

A hitet mint metafizikai, transzhistorikus állandót tételező felfogástól eltérően a vallás társadalomtudományos regiszterben való renani értelemzése számos, máig tartó vitára adott alkalmat. Egyrészt, a bevezetésben említett Jézus élete című könyvében Renannak bevallottan az a célja, hogy Jézust mint történeti személyt rekonstruálja, lefejtve róla az idők folyamán rárakódott hiedelmeket és legendákat. Jézust mint „páratlan embert” mutatja be, akinek életműve olyan jelentős, hogy Renan „nem is akar vitába szállni azokkal, akik őt Istennek tartják”. A Biblia viszont nem több, mint emberi alkotás, tele egyrészt történeti és esztétikai kincsekkel, másrészt legendákkal, ellentmondásokkal és gyenge szövegrészekkel. Renan tézisei felkorbácsolták a katolikus egyház indulatát: IX. Piusz pápa „istentelen és becstelen” könyvnek minősítette a Jézus életét, a katolikus egyház a tiltott könyvek listájára (indexre) tette azt, szerzőjét pedig „európai istenkáromlónak” nevezte. A heves és kíméletlen reakciója felemás eredménnyel járt, mivel ahhoz is markánsan hozzájárult, hogy a könyvből elképesztő bestseller lett, és az eladások tekintetében egyenesen a Nyomorultakkal konkurált.

A könyvet a másik oldalról ugyanakkor azért is vádak érték, mert nem bírálta eléggé a kereszténységet. Jules Michelet (1798–1874), Renan szintén magasan jegyzett történész kortársa, azzal a szarkasztikus megjegyzéssel fogadta a Jézus élete megjelenését, hogy „ezzel a kedves kis könyvvel Renan a lehető legnagyobb szolgálatot tette a kereszténység számára”. Michelet szarkazmusa onnan fakadhatott, hogy ő ekkoriban főleg az európai népek indo-árja gyökereinek, illetve a védikus tudás kutatásának szentelte az idejét, tehát – mint arra Hartog rámutatott – provinciálisnak és meghaladottnak találta a görög, illetve a zsidó-keresztény hagyományt. Ennek megfelelően úgy vélte, hogy Renan „vagy szánalomból, vagy jószándékból, vagy megszokásból” nyúlhatott ehhez a klasszikus témához, mely szerinte immár nem más, mint „a múlt egy darabkája”.

Renan történeti tézisei azonban nem csak a katolikus egyház bírálatát vonták maguk után, még ha az ő életében kétségkívül a vallástörténeti kérdések képezték is a legélénkebb vita tárgyát. A latinul, héberül, arabul és szírül kiválóan beszélő, önmagára elsősorban filológusként tekintő Renan értelmezési horizontján az árja/szemita rasszi, illetve az indoeurópai/szemita nyelvi fogalompárok segédhipotézisként jelennek meg a vallás kérdésköre kapcsán. Bár ez a korban nem számított rendkívülinek, Renan egyes antropológiai ambíciójú kijelentései bizony megelőzték korát ebben a sötét tekintetben is; a következő példa 1855-ből való: „elsőként ismerem el, hogy a szemita rassz az indoeurópai rasszal összevetve az emberi természet alacsonyabb rendű kombinációját képviseli”. Idővel azonban eltávolodik ettől az állásponttól, és Mi a nemzet? (Qu’est-ce qu’une nation ?) című, eszmetörténeti tekintetben alapvető, 1882-es beszédében már azt fogalmazza meg, hogy a rassz az évezredek során folyamatosan veszített fontosságából, elvált a nyelvcsaládoktól, és mára gyakorlatilag elvesztette antropológiai jelentőségét. Mindössze öt évvel később, Az Izrael népének története (L’Histoire du peuple d’Israël) című 1887-es könyvében viszont már egy sajátos, egyszerre nyelvi és vallási kölcsönhatást állapít meg a szemita és az árja népek között. Míg az árják nyelvében a szótövek és az igeragozás lehetővé tette a mitologikus gondolkozást, „a politeizmus anyját”, addig a szemiták „száraz”, „realista” és „átláthatatlan” eredete a monoteizmus fogalmi kialakulásának kedvezett. A kereszténység „sikertörténetéhez” arra volt szükség, hogy „elhagyja” zsidó gyökereit és „arianizálódjon”. Együttesen viszont „a szemiták és az árják alkotják a fehér rasszt […] a civilizált családot”; a szemitáktól származik a „monoteizmus”, az árjáktól pedig „a filozófiai gondolkodás”.

Még az ifjú Renan az Intellektuális és morális reform (Réforme intellectuale et morale) című, 1850-ben megjelent könyvében rasszi különbségekről is értekezik, megállapítva, hogy a „feketék” és a „kínaiak” nem tartoznak az „uralkodásra termett” európai családhoz. A kérdéses mondatok a martinique-i (karibi francia) költő és politikus Aimé Césaire idézetében tettek szert nemzetközi hírhedtségre mint a nyugati humanizmus és emberi jogi gondolkodás kétszínűségének bizonyítékai. Bár fontos kiemelni, hogy Renan kifejezetten elítélte a vallási és a rasszkülönbségekre alapozott politikát, amelynek 20. századi megvalósítását természetesen nem láthatta előre, aligha lehet máshogy értékelni szavait, mint a tudományosnak vélt eszközökkel alátámasztott antiszemitizmus és rasszizmus ékesszóló tanúságait – ami, tegyük hozzá, saját korában nem volt különösebben kirívó.

Renan és a nemzet fogalma

Renan legismertebb munkája Magyarországon kétségkívül a Mi a nemzet? című előadása, amely 1882-ben a Sorbonne-on hangzott el. Hartog több helyen is utal rá, hogy Renant inspirálták a többek között patrióta és erősen németellenes nézeteiről ismert történész kortárs Numa Denis Fustel de Coulanges (1830–1889) művei – anélkül, hogy közvetlenül átvette volna ezeket a nézeteit vagy a Fustel által bevezetett „haza” fogalmat. Renan már 1878-ban a nemzetről teoretizál – elsősorban mint „beleegyezésről” és „az együttélés folytatására vonatkozó akaratról” – ami talán jobban emlékeztet egy korabeli republikánus elmélet alapvetéseire, mint a nemzet lényegének meghatározására. Ezek a szintén a Sorbonne-on elhangzott gondolatok ágyaznak meg a kultikus 1882-es előadásnak, mely szerint „Franciaország dicsősége, hogy a forradalommal kinyilatkoztatta, hogy egy nemzet önmaga által létezik”. A faji, nyelvi, vallási, kölcsönös érdekeken alapuló vagy földrajzi alapokon álló definíciókat elutasítva Renan úgy határozza meg a nemzetet, mint „lélek, szellemi alapelv”, illetve mint „mindennapos népszavazás”. Bár ez a gondolat ma banálisnak tűnhet, Hartog emlékezteti az olvasót, hogy akkoriban egyáltalán nem volt az; a népszavazás cseppet sem volt bevett intézmény, még a liberálisok sem igazán lelkesedtek érte. Mint fentebb láttuk, nem volt kivétel ez alól Renan sem, aki a jogállamba és a gondolatszabadságba vetett hitével szintén liberális gondolkodónak számított a kor mércéje szerint.

Liébert, Alphonse: az idős Renan portréja, 1884Forrás: Wikimedia Commons

Bár Renannak nem állt rendelkezésére a szociológus Maurice Halbwachs által az 1920-as években kidolgozott „kollektív emlékezet” fogalma, Hartog megállapítja, hogy „tulajdonképpen hasonló gondolat fogalmazódik meg nála, amikor a közös emlékek és közös értékek fontosságára hívja fel a figyelmet, és különösen amikor a szükséges felejtés jelentőségét hangsúlyozza”. Az a gondolat, hogy „minden francia polgárnak el kellett felejtenie Szent Bertalan éjszakáját”, Hartog számára a felejtés sajátos rendjére utal (un régime particulier de l’oubli), amelyben a felejtés azért értékes, mert az emlékezés feltételeként jelenik meg. Renan számára azonban a nemzet nem a közös múlt végleges és történelem fölötti tárolóedénye; a nemzet Renan számára történeti fogalom, amely a jövőben éppúgy feloldódik az emberiség nagy közösségben, mint a vallás vagy a tudomány. Ezen a ponton ismét fontosnak tűnik emlékezni arra, hogy a 19. század második felében az irodalomban, a képzőművészetekben és legfőképpen a történetírásban általánosan tetten érhető a nemzet örökkévalóként való beállítását, más szóval ahistorizálását célzó (központi) akarat, ezért Renan kritikai észrevétele a nemzet történetiségére vonatkozóan minden, csak nem korabeli evidencia.

A 19. századi progresszív gondolkodó és a 21. század

Akkor tehát modern, a 20. századot előkészítő koponya volt Renan, vagy sem? Hogyan lehet megvonni a mérlegét annak a gondolkodói pályának, amely például a vallásról és a rasszról való téziseinek esetében kifejezetten ellentmondásosnak tűnik? Árulkodó, hogy Hartog a könyv epilógusában szintetizálás helyett inkább azt kíséreli meg kiolvasni Renan műveiből, amit az napjainknak releváns szempontként nyújthat.

A vallás tekintetében a 21. századi történész a 19. századitól az iszlámra vonatkozó megfontolásokat emeli ki, amelyek – bár ezt a párhuzamot Hartog nem vonja meg – tulajdonképpen megelőlegezik Samuel Huntington és Henry Kissinger téziseit a civilizációk összecsapásáról, illetve a teokratikus iszlám állam és a nyugati alkotmányos berendezkedés összeférhetetlenségéről. Bár nem szokásos dramaturgiai húzás a szerző részéről az írás végére hagyni a talán legmeghökkentőbb állításokat, Hartogot követve most én is ezt teszem, idézve Renan 1862-ben papírra vetett sorait: „mostanáig az európai civilizáció terjedésének alapvető feltétele a par excellence szemita dolog [!] elpusztítása, az iszlamizmus teokratikus hatalmának elpusztítása, és ebből következően az iszlamizmus elpusztítása. Az iszlamizmus ugyanis nem tud másként létezni, csak államvallásként. […] Az iszlamizmus nem pusztán az állam egy vallása, […] ez az államot kizáró vallás.” A kijelentések kapcsán Hartog megjegyzi, hogy azok nem Renan különös hóbortjairól tanúskodnak, hanem a kortársaival osztott nézeteket jelölnek. Kritikai megjegyzéseit követően fölteszi a megválaszolatlanul hagyott kérdést, miszerint hogyan lehetséges, hogy Renan téziseit az „Iszlám Államnak” nevezett terrorszervezet százötven évvel később beigazolni látszik, és vajon Renan iszlám-víziója mennyiben feleltethető meg annak, ahogyan ma mi látjuk az „Iszlám Államot”.

Ami a jövőre vonatkozó rendkívül optimista és a történetiség modern rendjébe sorolt nézeteit illeti, melyektől az élete utolsó másfél évtizedében maga Renan is eltávolodott, Hartog szerint Renan szemlélete ebben a tekintetben sem lehet támpont többé. És végül, a nemzet feloldódása egy nagy közösségben, legalábbis ahogyan azt Renan várta, szintén nem időszerű. Ameddig ugyanis a nemzet az a politikai forma, amelyben egy közösség a leginkább tud a múltjához kötődni, addig fennmarad; mihelyst megszűnik az lenni, a politikai forma válságba kerül. Úgy tűnik, Renan születésének kétszázadik évfordulója, 2023 felé közeledve a nemzet ennek a létfeltételnek továbbra is eleget tud tenni.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.