Megcáfolták, hogy tízezer óra gyakorlás teszi a mestert
Könnyen lehet, hogy mégis a tehetségen múlik, hogy valaki tökéletesen megtanuljon játszani egy hangszeren: Malcolm Gladwell kanadai újságíró 2008-as könyve, a Kivételesek után sokan tudományosan alátámasztottnak vették, hogy tízezer óra gyakorlás után automatikusan virtuóz válik az emberből. Egy friss kutatás szerint azonban nem ez a helyzet.
Gladwell egy 1993-as kutatásra alapozva sejteti, hogy bárki virtuózzá válhat, az egész csak elszántság kérdése: ebben K. Anders Ericsson svéd pszichológus és társai a gyakorlás és a hangszeres tudás viszonyát vizsgálták. A kutatást ugyan a mai napig nem cáfolták meg, de Ericssonék nem is állították, hogy bárkiből automatikusan virtuóz válhat: a gyakorlást itt fókuszált, folyamatos tevékenységnek tekintik napi négy órán keresztül. Az ütős tízezer órás fejezetcím ellenére Gladwell sem állítja, hogy napi négy óra kosarazás után bárkiből Michael Jordan lehet, valahogy mégis elterjedt, hogy a határ a csillagos ég, és a szorgalom meghozza a jutalmát.
Brooke Macnamara, a Case Western Reserve Egyetem pszichológusprofesszora szerint ez az elképzelés mélyen beágyazódott a gondolkodásunkba, de ha csak a gyakorlást vesszük figyelembe, túlságosan leegyszerűsítjük a kérdést.
Ericssonék az eredeti tanulmányban zongoristákat és hegedűművészeket vizsgáltak, és azt állították, hogy a kiváló művészek húszéves korukra átlagosan tízezer órányit gyakoroltak. A svéd pszichológus és társai megpróbálták kizárni a kutatásból a tehetség szerepét, és amellett érveltek, hogy a hangszeres teljesítmény teljes egészében a fókuszált gyakorlástól függ. Ezt a kísérletet ismételte meg Macnamara: tizenhárom hegedűművész napirendjét vizsgálták, ezek közül a gyengébb teljesítményt nyújtók átlagosan 6000 órát gyakoroltak húszéves korukig, a jó hegedűsök és a virtuózok viszont egyaránt 11 000 óránál jártak. Végül arra jutottak, hogy egy bizonyos szint felett már nem számít a gyakorlás, vagy nem kizárólag az számít: Macnamara szerint
mindenki rengeteget gyakorolt, de ez mindössze a negyedét teszi ki a sikernek, a maradékért a motiváltság, a pontosabban nem definiált tehetség és a genetika lehet a felelős.
Az amerikai álom
Ericsson és az 1993-as tanulmány egy másik szerzője, Ralf Krampe szerint mindez még nem bizonyít semmit: bár elismerik, hogy több tényezőt kell figyelembe venni, Macnamara kutatásában semmi olyat nem látnak, ami cáfolná 26 évvel ezelőtti kutatásuk eredményeit. Krampe szerint ugyan léteznek más faktorok is, de a gyakorlás messze a legfontosabb tényező a siker szempontjából – Macnamara viszont amellett érvel, hogy sokan épp a tízezer órás szabályra hivatkozva becsülik túl a jelentőségét.
A pszichológus szerint ez a szabály nem más, mint maga az amerikai álom: az a meggyőződés élteti, hogy gyakorlás teszi a mestert, és hogy kemény munkával semmi sem lehetetlen. Macnamara szerint a gyakorlásra fordított hosszú órákkal tulajdonképpen csak egyvalakit tudunk felülmúlni: a tegnapi önmagunkat, de ha egy szerencsésebb körülmények között szocializálódott, tehetségesebb versenyzővel szemben indulunk, az simán lemos minket a pályáról.
A Princeton Egyetem 2014-es kutatása szerint a gyakorlás mindössze a teljesítmény 12 százalékáért felelős, területekre lebontva a sportban 18, a zenében 21, a játékokban pedig 26 százalékos szerepet játszik. Több száz órányi gyakorlással egy átlagos gitáros egész biztosan eljut valameddig, de van, aki tízezer óra után sem lesz a hangszer mestere.
Csak nagyon kevesen lesznek igazán jók, viszont hiba is lenne elvárni, hogy tízezer befektetett munkaórával a világ legjobbja váljon az emberből: ha így lenne, nem is igazán lenne értelme a „legjobb” kategóriájának.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: