„Minden találmányommal így volt. Az első lépés az intuíció - az hirtelen tör rám, utána kezdődnek a nehézségek. Először ez fárad el, majd amaz, — jönnek a »bugok«, ahogy az ilyen kis hibákat és nehézségeket nevezik, és hónapokon át tartó feszült figyelem, tanulás és munka kell ahhoz, hogy az üzleti sikert – vagy kudarcot – bizonyosan elérd."

1878-ban még nem Öcsi bácsi volt a híres Puskás, és a kaliforniai Menlo Parknál sokkal híresebb volt a New Jersey-beli, ahol Thomas A. Edison dolgozott, és ahonnan a fenti sorokat írta Puskás Tivadarnak egy akkumulátor kifejlesztéséről, ami 10 296 kísérletbe telt.

Mekkora szerencséje volt Puskásnak, hogy Edisonnal levelezhetett!

Puskás Tivadar lecsúszófélben levő nemesi család sarja volt, Neumann János édesapja a bankigazgatóságig emelkedő nagypolgár, aki 1913-ban kapta a nemesi címét. Bíró László apja viszont csupán egy zsidó műfogász. Vajon hány Puskás, hány Neumann és hány Bíró van a világon, és hogyan lehetne még több? Utat talál-e, tör-e magának a tehetség?

Egy ideje születnek cikkek, amik megszámolják, hány percet beszélnek nők filmekben, vagy minden témában felemlegetik, hogy na de fekete (transz, színes bőrű, bevándorló, fogyatékkal élő), az mennyi van arrafelé? Minden korábbinál erősebb bizonyíték van arra, hogy ez nem csak öncélú fontoskodás, hanem véresen komoly társadalmi és gazdasági kérdés. Például az múlhat rajta, hogy meg tudjuk-e sokszorozni a feltalálók és találmányok számát.

Európából nézve talán meg is lehet mosolyogni, mekkora forradalmat jelent az amerikai társadalomtudományban, ami az esélyegyenlőségről mostanában kiderült:

1. A szegényebb családba születők szegényebbek is lesznek,
   
2. ebben 1980 óta nincs javulás,
   
3. és most már egyre kevesebben keresnek majd többet, mint a szüleik kerestek, pedig régen ez volt az általános.
   
4. A szegények korábban is halnak meg.
   
5. Még a nagy hírű egyetemeikkel sem emelik fel a hátrányos sorba született tehetségeket (a menő egyetemek ehhez túl kevés szegényt vesznek fel).
   

Mi talán kevésbé bíztunk az ellenkezőjében, az európai társadalmaknak mélyebb önképe, hogy a „nemzet” újratermeli önmagát, és azzal valahogy együtt jár, hogy a nemesek gyerekei maradnak nemesek, a dokkmunkások gyerekei lesznek a dokkmunkások, az orvosokéi meg az orvosok. Most mit vannak úgy meglepődve Amerikában, hogy a gyerek környezete meghatározza, mi lesz belőle? Mondjuk a legnagyobb szenzációt odaát is az jelenti, milyen nagy különbség van még országon belül is, és próbálják megérteni, miért teremt egy-egy környék sokkal egyenlőbb esélyeket, mint mások. Például a leggazdagabb 1% női 10,5 évvel, a férfiai majdnem 15 évvel élnek tovább, mint az alsó 1%-é, de New York legszegényebb 5%-a még mindig 7,5 évvel tovább él, mint Detroité. Európában is érdekes lehetne sok hasonló tanulmány, de itt nincs negyven évre visszatekintő, egységes adatbázis a kontinens összes adóbevallásával.

Egyenlőtlenségjelek

Az amerikai forradalom elsősorban egy stanfordi professzor, Raj Chetty* nevéhez köthető. Az ő legfrissebb munkája pedig az egyenlőtlenségek dokumentálásán is túlmutat. Vajon miért van ennyivel több szabadalmuk a gazdag szülők gyerekeinek, mint a szegényebbekének?

Ez az ábra is olyasfajta „tornasort” mutat, mint amilyet a jövedelmi és adókülönbségekről szóló két poszt tartalmazott. Itt most a szülők összjövedelme szerint állítjuk sorba a gyerekeket (az 1980 és 1984 között született amerikai állampolgárokat), és ezt a sort száz egyenlő részre osztjuk. Minden résznél megmutatjuk lilával, mekkora ott a feltalálók száma ezer gyerek között (ezrelékben), és zölddel a felnőttkorukra a legfelső jövedelmi 5%-ba kerülő gyerekek arányát (százalékban). Ehhez Chetty és társai, Alex Bell, Xavier Jaravel, Neviana Petkova és John Van Reenen a szülők és gyermekek adóbevallásaihoz kötötték 1,2 millió feltaláló adatait, akiknek a nevén szabadalom volt bejegyezve 1996 és 2014 között. Amerikában minden pénzzé tehető új ötletet és eredményt érdemes (sok munkahelyen és egyetemen egyenesen kötelező) szabadalmaztatni az intellektuális tulajdonjog védelmében. Ezek legtöbbször a gazdaságot, az életünket előrevivő újítások.

Akkor sem nagyobb az egyenlőség, amikor végképp nagy a tétje: az eredmények kísértetiesen hasonlók kizárólag a legsikeresebb, legtöbbet idézett (top 5%) szabadalmakat számolva is. A második ábrán a hasonló „elitbe”, a legfelső jövedelmi 1%-ba kerülő gyerekek arányát tettük emellé. Azok a gyerekek, akiknek a szülei a legjobban kereső 1% tagjai voltak, huszonhétszer (27×!) valószínűbben lesznek maguk is a felső 1% tagjai, mint a családok szegényebb felébe születők. És még a leggazdagabbak között is jobb még gazdagabbnak lenni. Mivel a jövedelmi görbék nagyon hasonlítanak a feltalálókat számlálókra, könnyen lehet, hogy a tágabban értelmezett siker mögött is hasonló okok állnak, mint a feltalálói karrier mögött.

A felső 1% gyermekei között tízszer gyakoribbak a feltalálók, mint a társadalom alsó felének gyermekei között. A fehérek több mint háromszor olyan gyakran kérnek és kapnak szabadalmi oltalmat, mint a feketék. És a negyvenéves feltalálók között 82% a férfi, csak egyhatoduk nő. Mit tudunk mondani arról, mi ezeknek a különbségeknek az oka?

Chetty éveket ölt abba, hogy oksági hatásokat tudjon feltárni az amerikai mobilitásról. Hogy nem tehetségtelenebb vagy motiválatlanabb emberek születnek New Orleansban, mint Minneapolisban, hanem Minneapolis csinál valamit egy szegény gyerekkel, amit New Orleans nem. Nathan Hendrennel kitalált megoldásuk az volt, hogy költöző testvérpárokat vizsgáltak, ahol azon múlik, hogy egy kistestvér hány gyermekévvel tölt többet az új városban, hogy hány évvel fiatalabb a másiknál. Olyan szabályosan nő egy-egy évvel a felemelkedés esélye, hogy ez a város oksági hatása kell legyen. Külön szerencséjük, hogy harvardos kollégájuk, Larry Katz egy igazi randomizált kísérletet szervezett a Clinton-kormány alatt, ahol a szegény családok egy véletlen csoportja kénytelen volt jobb környékre költözni, hogy lakhatási támogatást kaphasson. Az azóta felnőtt gyerekek adóbevallásai alapján azt találják, hogy vannak a szegényeknek jobb esélyeket biztosító környékek, egy ilyen kísérlet esetében pedig az oksági összefüggés nem kérdés, ez minden vizsgálat etalonja. Már készítik is elő a következő kísérletet.

Hol találunk feltalálót?

Ezért is vegyük nagyon komolyan, amivel most álltak elő: Chetty és szerzőtársai úgy találják, ott lesz több kislányból feltaláló, ahol több női feltaláló kutat, több kisfiúból pedig ott, ahol több férfi. Szerencsére ezt nem a feltalálókon belüli arányokra kell érteni, mert akkor csak a kisfiúk esélyeit rontva lehetne javítani a kislányokén. Hanem külön-külön: ha több női feltaláló körül nőnek fel a lányok, könnyebben lesznek feltalálók. Egyelőre azonban olyan hátrányból indulnak, amit a jelenlegi trendekkel 118 év múlva hoznának csak be. És ezek a dolgok fiatalkorban dőlnek el: az a hely számít, ahol a gyerek nevelkedett, attól függetlenül, hol dolgozik. A bostoni lakosok közül hamarabb lesz számítástechnikai szabadalma egy a Szilícium-völgyből származó mérnöknek, és orvosi műszerre szabadalma egy Minneapolisban születettnek, a szülővárosok innovációs fókuszának megfelelően. Nagyon gyanús, hogy nem egyszerűen jobb iskolákról (végképp nem génekről) van itt szó. Ha egy szülőnek (városnak) például az erősítők terén van szabadalma, a gyerekei között kiugróan valószínűbb egy következő erősítőszabadalom, mint akár csak az ehhez elég közel álló antennák terén. Tehát többről van szó annál, mint hogy a mérnökök gyerekei jobb iskolákba járnak, és figyeltek fizikaórán.

Vagy megnézhetjük bőrszín szerint, milyen csoportban mennyi a feltalálók aránya. Mivel Chettyék 2,5 millió New York-i gyereknek még az iskolai teszteredményeit is ismerték, ki tudták igazítani a rasszok közötti különbségeket családi háttér vagy kiskori iskolai eredmények szerint. Mondjuk úgy, hogy ha kevesebb fekete kisgyerek lett volna ötös matekból (mint fehér), számoljuk őket kétszer vagy még többször, amíg nincsenek ugyanolyan arányban, mint a fehérek között. A fekete matekötösöket (vagy gazdagokat) duplán számolva már ugyanannyi feltaláló van köztük is? Közel sem. Mivel nincs nagy különbség a rasszok matekeredményei között, ezért az ázsiaiaktól és fehérektől vett lemaradás sem változik így, a szakadék mégis óriási. A gazdag-szegény szabadalmi különbségnek is csak a harmadát magyarázzák a harmadikos teszteredmények—hiszen nem volt olyan nagy különbség köztük gyerekkorukban.

Finnországban még a sorozás IQ-tesztjeinek eredményeiről is vezetnek állami adatbázist, amelyet hasonló adatokhoz kapcsolva Philippe Aghion és társai azt is meg tudták nézni, hogy magyarázatod ad-e arra, kiből lesz feltaláló. Nem meglepő módon az intelligencia fontos tényező abban, hogy kiből lesz feltaláló – még fontosabb, mint például az orvosi vagy a jogi karrier esetében –, de egyáltalán nem magyarázza meg a teljes különbséget a marginalizált és a privilegizált csoportok között. Az intelligens gyerekek is annál gyakrabban lesznek feltalálók, minél gazdagabb az apjuk.

Mellesleg az is kiderült az amerikai projektből, hogy a szabadalmi jelentkezés negyvenéves korra tetőzik, és utána majdnem ugyanolyan gyorsan esik, mint ahogy addig nőtt. A feltaláló jövedelme pedig a szabadalom idejétől szinte függetlenül évi bruttó 80 ezer dollár az illető harmincéves korában, kicsivel több mint 100 ezer dollár negyvenéves korára, és 110-120 ezer dollár, amikor ötvenéves. Az átlagtól itt is elüt a felső 1%, ez esetben a legtöbbet idézett szabadalmak benyújtói, akik már tíz évvel a találmány előtt is évi bruttó 800 ezer dollár felett (mai forintban 220 millió forint felett) kerestek, ez a szabadalom évére meg is duplázódik, és tíz évvel a szabadalom után is legalább félmilliárd forintos jövedelmet jelent. A feltalálók felső 1%-a keresi a feltalálók összes jövedelmének 22%-át—ez egészen hasonló egyenlőtlenséget jelent a feltalálók között, mint amiről az egész gazdaságban már írtunk.

Példaképtelenség

Hogy pontosan értsük, mit jelent a példaképekről szóló tudományos eredmény, gondoljunk bele, mit nem jelent. Nem arról van szó, hogy a nők (valamint a kisebbségek és a szegényebb családba születettek) számára nehezebb a feltalálói pályára kerülni. Képzelhetnénk úgy, hogy a nőknek magasabb a tandíj (pl. nekik kell a gyerekre is vigyázni) – de ettől függetlenül mindenki tudná, mihez kezdhet az életben, és mi éri meg neki. Ebben a helyzetben csak a legkevesebbre hivatott női feltalálóknak nem érné meg ez a karrier (míg a középszerű férfiaknak persze igen), de egy Marie Curie tudná, hogy neki még mindig megéri, és majd az évi félmilliárdos fizetéséből visszafizetné a diákhitelét. A valóságban azonban nem ezt látjuk. Még a legtöbbet idézett szabadalmak között is kevesebb (például) a nő. Lángelméket is veszítünk ezzel, megannyi rákgyógyszert és űrszondát. (Nem elütés a többes szám első személy, mert láttuk, hogy a helyzet még a finneknél sem rózsás, aminél a magyar valóság minden bizonnyal egyenlőtlenebb. És persze amerikai gyógyszereknek is látnánk hasznát.)

Érdekes módon Amerikában az „elvesztett Einsteinekre” panaszkodnak, pedig Albert Einstein inkább volt üldözés elől oltalmat nyert menekült, mint hátrányos helyzetből érvényesülő amerikai. (Einstein apjának gyára volt Münchenben, bár szerény sorból származott.) Mindenesetre Chettyék számítása szerint ha mindenki annak lenne kitéve, aminek a gazdag családba születő fehér férfiak, négyszer annyi „Einstein” lenne Amerikában. A háromnegyedüket elveszítjük.

Ezzel az eredménnyel az is együtt jár, hogy K+F támogatással vagy közönséges adócsökkentéssel ezeket a különbségeket alig lehet orvosolni, vagy legalábbis nagyon drágán lehet kis hatást elérni. Ugyanis a feltalálók ritkán keresnek olyan sok pénzt, hogy számottevő legyen az elengedett adó (ráadásul abban a szerencsés helyzetben már nem is számolják annyira a garasokat), a K+F támogatást pedig felmarkolják azok, akik példaképek, jó minták láttán amúgy is feltalálók lennének, és csak kevesen vannak, akiket a pluszpénz átcsábít egy másik karrierről.

Van ennek áthallása a Három Királyfi Programunkra is. Ott is kérdéses, mi pénzt ér meg, hogy kiimádkozzunk a leggazdagabb családokból még pár gyermeket, hátha sokra viszik, miközben a társadalom alsó 95%-ában már eleve majd hússzor annyi gyerek van már most is, mint a felső 5%-ban, és köztük ugyanannyi tehetség akad, aki alapíthatna céget, teremthetne munkahelyet, fizetné a nyugdíjunkat, és világverő termékekkel léphetne piacra, csak velük mintha nem foglalkoznánk annyit.

Mi lehet a megoldás? Vegyünk a lányainknak mérnökbabát, és keressük a lehetséges példaképek szomszédságát, városát, köreit, társaságát. (Ha a Kedves Olvasó jó példa, ő is keresheti a hátrányba született tehetségek társaságát.) Minden tehetségnek legyen önbizalma, inspirációja, mintái és jó értelemben vett kapcsolati tőkéje.

És számoljuk csak a nők (stb.) számát a katedrán. Az Akadémiában. A filmvásznon. A kormányban.

A szerző a Luxemburgi Egyetem oktatója

sandorl+qubit@gmail.com

* Disclaimer: Raj Chetty volt a doktori témavezetőm. Ha valaki emiatt nem bízik az összefoglalómban, olvassa végig az eredeti tanulmányát, és járja ki YouTube-on a Big Data óráját!