Pluszmínusz

Épp nyomnám a gombot, hogy elküldjem az üzenetet, amiben most már tényleg szakítok végre Andreával, amikor felvillan a csuklómon a döntnök jelzőfénye, a karomon meg végigpörög az elősokk, ez még nem fáj, ez még csak bizsereg, arra van, hogy figyelmeztessen a nagyra, amit mindjárt kapni fogok, legyen időm felkészülni, nehogy elharapjam, mondjuk, a nyelvem. Tíz másodperc, az pont elég, hogy lerúgjam a cipőm, kivegyem a fiókból a zománcóvó szilikon szájlapot, gyorsan a számba vegyem, és hátradőljek.

Nem szeretnék üvölteni, nem akarom, hogy mindenki az irodában megtudja, hogy rajtam a sor, nem akarom, hogy kérdezősködjenek a döntésről, a döntnök közben lassan villogni kezd, plusz, mínusz, plusz, mínusz, plusz, mínusz, a végén olyan gyors már, hogy csak plusznak látszik, vörös kis ledkereszt a csuklómon, közben ráz az áram, olyan, mintha a hajam alá dugtak volna egy zárlatos merülőforralót, és a csuklómon lenne a konnektor, plusz, mínusz, plusz, mínusz, vajon mi lesz a vége, az elektrosokk azért kell, hogy leválasszanak a vágyaimról, hogy ne akarjam se az igent, se a nemet, hanem csak belenyugvó kíváncsisággal nézzem, hogy megtörténik a döntés, hogy igazán véletlenszerű legyen, valahol Svájcban, valamelyik hegy gyomrában ott az Érczesi-féle plazmaizolált véletlengenerátor, minden percben tízezer véletlenszerű igent és nemet generál, és tízezer döntnöknek küldi el, szerte a világon, az nagyjából évi öt és fél milliárd, minden embernek elég volna úgy két évente sorra kerülni, akkor lenne igazságos, de nyilván nem ez a helyzet, van, akinek tízévente egyszer, ha felvillan a döntnöke, és van, akinek meg szinte hetente hagynia kell, hogy a plusz vagy a mínusz mondja meg, hogy mi is történjen vele. 

Plusz, mínusz, plusz mínusz, ott ég a szemem előtt a vörös kereszt, mást nem is látok már, mást nem is tudok már, a fogaim a szilikonba mélyednek, a szemem kifordul, halkan vinnyogok, az ingemre folyik a nyálam, aztán egyszer csak vége lesz. 

Mínusz. 

Szédülök, a szemem homályos, iszom egy kortyot az elektrolitos sportitalból, az jut eszembe, hogy nem szoktam ilyet venni, de milyen jó, hogy ma reggel mégis vettem, spontán döntés volt, nem csak a szokásos sportújságot meg a mandulaszeletet kértem el az eladótól a pályaudvaron, hanem mellé egy sportitalt is, a kékből, a sósból.

Mínusz.

Elteszem a szilikonlapot, papír zsebkendővel felitatom kicsit az ingemről a nyálat, mire értekezletre kell menni, talán már alig fog látszani, ha rákérdez valamelyik kolléga, azt mondom, hogy kardiból lépcsőztem húsz emeletet cigiszünet helyett. Az meg van engedve mindenkinek.

Az üzenetet nézem, nem is emlékszem, mikor írtam, nyilván ez a sokadik változat és sokadszorra vacillálok rajta, lehet, hogy Andrea nélkül egyszerűbb lenne az élet, de vele biztos, hogy izgalmasabb. Nem küldöm el, persze, hogy nem, jó, nem a kukába dobom, csak a vázlatok közé teszem, sose lehet tudni, egyszer még jól jöhet.

Kicsit bizsereg a karom, megdörzsölöm az ing szövetén keresztül. Pár perc, és el fog múlni, tapasztalatból tudom.

A svájci hegy gyomrára gondolok, arra, ahol a véletlenek születnek. Tizenegy éves voltam, amikor üzembe helyezték, példátlanul gyorsan megépült, alig öt évvel azután, hogy a Krepecsinszkij-Owenson házaspár a jövőbelátójával bebizonyította, hogy nincs szabad akarat, minden előre el van döntve, és ötven év múlva elpusztul az emberiség. Az egész világ gyászolta őket, amikor három hónappal később közösen öngyilkosok lettek, és milliószámra követték az emberek a példájukat, a kormányok sok helyen szüneteltették a vezetékes vízszolgáltatást, csak azért, hogy az emberek ne tudják teletölteni a fürdőkádjaikat. Szegény apámat is akkor vesztettük el. Aztán jött az Érczesi-Boblov féle véletlen vakszerencse hipotézis, Boblov kultúrtörténész nyelvész volt, a véletlen és a szerencse fogalmát vizsgálta, hogy egyáltalán hogyan és miért jöhetett létre minden kultúrában, Érczesi meg bebizonyította, hogy kaszinók környezetében a második Owenson egyenlet instabil eredményt mutat. Akkor találták ki, hogy ezután a döntések bizonyos százalékát véletlenszerűsíteni kell, azzal valahogy el lehet hajlítani, vagy ki lehet siklatni a helyéből a jövőt. Nem azt mondom, hogy pontosan értem, de azért az átlagnál valamivel tisztább a kép. 

Persze van, aki azt mondja, szemfényvesztés az egész, a karkötők villogása, a pluszok és a mínuszok, előre meg van minden írva, ez az egész véletlen-amplifikációs hókuszpókusz csak azért kell, hogy becsapjuk egymást és magunkat, hogy elhiggyük, mégiscsak érdemes. Az ilyenek persze azt se hiszik el, hogy ezalatt a huszonöt év alatt, mióta működik a rendszer, majdnem húsz évet nyertünk, és még mindig legalább negyven évünk hátravan, és a szám, ha kicsivel is, de folyamatosan növekszik. Húsz év múlva, az eredeti végjóslat napján majd kiderül. Csak abban nem vagyok biztos, hogy én azt meg fogom érni.

Andreára gondolok. Végül is megkérhetném a kezét. Végül is: mit veszíthetek?

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.