Telefonált a Föld, és azt üzente, hogy takarodjunk

Magyarok! Férfiak és asszonyok! Ország népe és világ közvéleménye! Kedves emberiség! Itt a Föld bolygó beszél. Mindig szívesen láttalak benneteket. Otthont adtam nektek: kinyitottam az éléskamrát, fedelet adtam a fejetek fölé, és biztosítottam egy kellemes életszínvonalat, amiért igazán nem kértem sokat cserébe. Ehhez képest ti kólásüvegeket dobáltatok az úszómedencébe, telebagóztátok a szalont, és baltával vertétek szét a klímaberendezést.

Tisztázzunk valamit: ez a kéró az enyém. Ti bérlők vagytok. Az, hogy ennek a kócerájnak a jövőben ki lesz a haszonélvezője, engem teljesen hidegen hagy. Lehet, hogy ti lesztek azok; lehet, hogy egy másik faj; és ha mindent élhetetlenné tesztek, az is lehet, hogy senki. De higgyétek el, engem az sem fog különösebben rosszul érinteni. Benneteket igen.

A normális bérlői magatartás újratárgyalásához tegyünk tisztába pár apróságot: a szelektív hulladékgyűjtésre, illetve a légtisztító és a klímaberendezés használatára vonatkozó szabályokat. Nem tőlem halljátok ezeket először, de ne hányjátok a szememre, hogy nem szóltam.

I. MŰANYAG

A műanyagra mindenki úgy gondol, mint egy káros, környezetpusztító anyagra, holott a feltalálása nemcsak kényelmi, hanem környezetvédelmi okokra is visszavezethető.

Az 1800-as években a műanyag az élővilág megmentője volt. Akkoriban rengeteg használati tárgy elefántcsontból készült, amihez ma már műanyagot használunk. A zongorabillentyűk, a biliárdgolyók és a fésűk is elefántcsontból voltak. Hogy megakadályozzák az elefántpopulációk kiirtását, és biztosítsák a folyamatos nyersanyag-utánpótlást, egy New York-i biliárdszalon tízezer dollárt ajánlott annak, aki kitalál egy kellően masszív helyettesítő alapanyagot. Ez ösztönözte arra John Wesley Hyattet, hogy kísérletezni kezdjen a növényekből kivonható cellulózzal, ami az első műanyagfélék alapanyaga lett. És a biliárd is eljutott az arisztokráciától a tömegekhez.

A nagyüzemi gyártás az 1950-es években indult be, amikor felfedezték, hogy az olajkitermelés melléktermékeit, például az etilént új polimerek gyártásához is fel lehet használni. Többé nem kellett az élővilágot kizsigerelni, ha műanyagot akartunk gyártani: ott volt a földben, (látszólag) végtelen mennyiségben.

Ekkor vett lendületet a nyakló nélküli műanyaghasználat. Nem újdonság, hogy amiből sok van, azzal úgy bánunk, mintha ingyen lenne. A Life magazinban megjelent 1955-ös fotón a háziasszony szemérmetlen boldogsággal szórja a levegőbe a háztartási műanyagot; ez egy új korszak kezdete volt. Az 1950-es években az volt a meghökkentő, ha valakiről aktfotók jelentek meg – ma az a botrány, ha látjuk, hogy valaki boldogságtól ragyogó arccal pusztítja a környezetet. Hogyisne: egy háziasszonynak az eldobható edény azt jelentette, hogy kevesebbet kell mosogatnia, és így időt takaríthat meg.

Műanyagszemét KínábanFotó: FRED DUFOUR/AFP

Hogy a műanyag jó dolog, arról kár lenne vitát nyitni. Alapanyagként igen fontos szerepet játszott a hadiiparban, az űrkutatásban, az autógyártásban és a gyógyászatban is. Szó szerint életeket mentett meg. Műanyag nélkül nem lenne légzsák az autónkban, nem hordhatnánk bukósisakot, nem lennének inkubátoraink, és a repülőgépek is jóval nehezebbek lennének (és jóval több káros anyagot okádnának az atmoszférába).

Az elmúlt évtizedekben nem környezetpusztító elemként gondoltunk a műanyagra, hanem olyan alapanyagként, ami megkönnyíti a mindennapi életünket. A kockázatok és mellékhatások csak később jelentkeztek. Először finoman kopogtattak, aztán ránk rúgták az ajtót.

Az 1950-es évek óta több mint 9,2 billió (igen, 9200 milliárd) tonna műanyagot gyártottak világszerte. Ebből 6,2 billió tonnányi került a szemétbe. Vagyis nem a szemétbe: épp az a baj, hogy ez a műanyagmennyiség sohasem jutott el a szelektív hulladékgyűjtőig, hanem kikerült az élővilágba. A műanyag ma már a világ minden pontját elborította a Mariana-árok mélyétől a Mount Everest csúcsáig.

Hogy a tengerekben mennyi műanyag lehet, azt nehéz megmondani. Jenna Jambeck, a Georgiai Egyetem professzora szerint a part menti területekről évente 5-14 millió tonnányi műanyagszemét kerül az óceánokba. És ezeket nem hajókról öntik a vízbe: az erdőben eldobott szemét idővel eljut a természetes vizekig (jellemzően a folyókig), ahonnan a tengerekbe kerül, és onnan tovasodródik az óceánba.

Azt, hogy ez mekkora mennyiség, könnyű szemléltetni. Számoljunk középértékkel: 8,8 millió tonnányi műanyag elég ahhoz, hogy a világ összes tengerpartján méterenként lerakhassunk 15 bevásárlószatyornyi szemetet. Ronda látvány lenne, mi? Az, ráadásul tartós is, mert ez a mocsok nem bomlana el úgy 500 évig. Sőt, talán soha.

A műanyagszennyezés évente több millió állattal végez. És nem csak halakkal. Vannak köztük tengeri madarak, amik a műanyagra telepedő mikroalgákat tápláléknak nézik. Bálnák, amik elhagyott halászhálókba gabalyodva haldokolnak. Tengeri planktonok, amik nem tudják elviselni a műanyagszennyezést. Teknősfélék, amik medúzának nézik az úszkáló műanyagot – aztán a torkukon akad, és bele is fulladnak. Összesen 700 faj érintett a műanyagszennyezésben – és ezek között több, a kihalás szélén álló, súlyosan veszélyeztetett faj is akad. Amikor az ENSZ környezetvédelmi programjának vezetője 2017 decemberében az óceánok Armageddonjáról beszélt, nem túlzott: realista volt.

Azt gondoljátok, hogy 8,8 millió tonnányi műanyag sok? Az hát, épp az előbb magyaráztuk el. Képzeljétek el, milyen lehet az a 6,2 milliárd tonnányi szemét, ami soha nem jutott el a hulladéktárolókig

Nehezen megy – de ez nemcsak a képzelőerejük hiánya miatt lehet. A tudományos világnak is meggyűlt a baja, hogy felmérjék, hova került a sok szemét.

Szó sincs arról, hogy a tengerben túl kevés lenne a műanyag, de ahhoz képest, hogy mennyi ment veszendőbe, ebből igen kevés látható szabad szemmel. Az 1950-es években a globális műanyagfelhasználás 2,3 millió tonnát tett ki. Ma ez a szám 450 millió tonna, de a tenger színén úszkáló, illetve a partokra sodródó szemét mennyisége mégsem növekedett hasonló mértékben. Hová került a többi?

Mikroműanyag: a láthatatlan gyilkos

A tengerbiológus Richard Thompson, a Plymouth-i Egyetem kutatója 1993-ban a doktoriján dolgozott. Amikor egy csoporttal önkéntes szemétszedésre indultak, Thompson nem a legnagyobb darabokat gyűjtötte össze, inkább az aprókat, amiket mindenki más hátrahagyott. Néha meggyűlt vele a baja, hogy azonosítsa, valóban műanyagot szedett-e össze. Nem volt könnyű megállapítani. Ennyi szemét nem lehet – gondolta. De gyanút fogott, és vegyészek segítségét kérte, hogy azonosítsák a begyűjtött hulladékot.

Thompson bő egy évtizeddel később, 2004-ben publikálta a tanulmányát, amiben először szerepelt a mikroműanyag (microplastic) szó – úgy tűnik, meglett a magyarázat arra, hogy hova is kerül a lebomló szemét. Lebomlót mondtunk, de ez nem a megfelelő kifejezés, mert a műanyag nem lebomlik, hanem apró, szabad szemmel alig látható darabkára hullik szét.

A folyamatot a napsütés és a víz is gyorsítja, de nemcsak ezek végzik a piszkos munkát. Thompson és munkatársai feltételezik, hogy egy parányi, alig kétcentis bolharákféle, az Orchestia gammarellus  – ami főleg az európai part menti vizekben, illetve Norvégia és Izland környékén él – előszeretettel zabálja a műanyagot. De nem emészti meg, hanem mikroszkopikus darabokra szabdalja azt.

Egy rákocska egy műanyag szatyrot 1,75 millió darabra tud felhasogatni, ami aztán elkeveredik a tengervízzel, és onnan minden tengeri élőlény szervezetébe bekerül. 

Amikor Thompson és kollégái Plymouth közelében halászni indultak, összesen 504 halat fogtak – ezek tíz különböző fajhoz tartoztak. Minden tizedik hal gyomrában találtak mikroműanyagot.

Nincs rá bizonyíték, hogy a mikroműanyag a tengeri élőlények gyomrából a húsukba kerülne – ebben maga Thompson is kételkedik –, így nem valószínű, hogy a halhússal együtt mikroműanyagot is megennénk. De nem is ezzel van a probléma. A műanyaggyártásban használnak olyan vegyszereket, amik az alapanyag fizikai tulajdonságait módosítják (például azért, hogy könnyen összegyűrhetővé tegyék a nejlonzacskókat), és ezek az adalékanyagok igenis felszívódhatnak az állatok húsába. Köztudott, hogy egyes gyártók igen nagy koncentrációban használnak ilyen vegyszereket. Azt a tényt már kevesen ismerik, hogy 

a műanyagok mágnesként vonzzák magukhoz az emberre is ártalmas mérgező anyagokat – és ha ezek a mikroműanyaggal felszívódnak az általunk megevett állatok húsában, azt mi is meg fogjuk érezni. 

További veszélyt jelentenek a mikroműanyagoknál kisebb nanoműanyagok is, amik ugyancsak bekerülhetnek a szövetekbe. Bár Thompson megjegyezte,  hogy a természetben még sehol sem sikerült nanoműanyag-részecskéket kimutatni – nincsenek hozzá megfelelő eszközeink –, a bomlás folyamatát elnézve joggal feltételezhetjük, hogy léteznek.

Hogy ennek milyen élettani hatásai lehetnek a szervezetre nézve, arról csak találgathatunk. A kérdés az, hogy érdemes-e addig várni? Már elég bizonyítékunk van rá, hogy a műanyag elképesztő környezetpusztítást okoz.  Évente nyolcmillió tonnányi műanyag kerül a tengerbe; ha ez a trend nem változik,

2050-re több műanyag lesz az óceánban, mint hal. De ha ijesztő számokat akarunk látni, nem is kell addig várnunk: az óceánokban már most is 500-szor több műanyagrészecske van, mint ahány csillag a galaxisban

A tengeri műanyagszennyezést nem lehet letagadni, mint a klímaváltozást: aki nem vak, láthatja, hogy mekkora károkat okoz. Tenni is egyszerű ellene: szelektíven kell gyűjteni a műanyaghulladékot. Mert a műanyag hasznos, de megfelelő hulladékkezelés nélkül környezeti katasztrófát okozhat.

Sajnos van, ahol a szelektív hulladékgyűjtés nem megoldható. A legnagyobb műanyagszennyezők ugyanis azok a fejlődő országok, ahol a műanyag jóval gyorsabban terjedt el annál, minthogy kiépíthették volna a feldolgozásához szükséges infrastruktúrát. A műanyagszemét tetemes hányadát Kína, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Vietnám és Srí Lanka állítják elő. Hiába dobják az európai polgárok a szelektív hulladékgyűjtőbe a műanyagot, amíg a fülöp-szigeteki Manilában hömpölygő Pasig folyó évente 72 ezer tonnányi műanyaghulladékot sodor magával az óceánba.

Ebben a folyóban csak víz és műanyag van. Élőlények 1990 óta nincsenek.

II. LÉGSZENNYEZÉS

Lehet, hogy te nem eszel tengeri halat, leszarod a halászhálókban haldokló bébifókákat, és úgyse fogsz inni az óceánból, szóval a műanyagszennyezés csak annyira érdekel, mint egy távoli, egzotikus ország háborúja a CNN-en. De lélegezni csak szoktál? Nagyon helyesen; örülj, amíg aggodalom nélkül megteheted. Persze, ez csak amolyan szólás: már most sem tehetjük meg.

Hogy a levegő nélkülözhetetlen az élethez, abba ritkán gondolunk bele, mert levegőből végtelenül sok van, a légzés pedig természetes reflex. Csakhogy levegőből nincs környezetbarát, feláras kiszerelés, ahogy nincs környezettudatos lélegzés sem. Azt szívjuk be, ami van. És ami van, az egyre veszélyesebb ránk nézve.

Az amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (Environmental Protection Agency) riasztó jelentést tett közzé: az elmúlt évben az Egyesült Államokban 15 százalékkal megnőtt a rossz légminőségű napok száma. Hogy ennek mi az oka, arról csak találgatni lehet; a kockázati tényezők listáján szerepelnek a bozóttüzek, a felmelegedés, illetve az emberi fogyasztás, amit a népességnövekedés és a gazdasági növekedés hajt.

Fotó: Xu congjun/Imaginechina

Jó, kicsit füstszagúbb lesz a levegő, de cserébe lesz iPhone-unk, ez vállalható kockázat – gondolhatjátok. De a légszennyezés nem áll meg a szagoknál. Nem csak olyan nyilvánvaló formákban jelentkezik, mint például Kínában, ahol a szmogtól néha a napfelkeltét sem lehet látni, és évente egymillióan halnak meg légszennyezéssel összefüggő betegségekben.

A légszennyezés sunyi, láthatatlan gyilkos. Olyan részecskék okozzák, amik a lakáson belül és kívül is megtalálhatók. Minél magasabb a levegőben a korom, a penész, a füst, a pollen, a metán és a szén-dioxid koncentrációja, annál veszélyesebb minden korty levegő, amit beszippantunk.

Az egyesült államokbeli légminőségi index szerint az öt legfőbb légszennyező a talajszinten kialakuló ózon, a részecskeszennyezés (particle pollution), a szén-monoxid, a kén-dioxid és a nitrogén-dioxid. A beltéri légszennyezettséghez olyan elemek járulnak hozzá, mint a radongáz, a cigarettafüst, az illékony szerves vegyületek, a formaldehid vagy az azbeszt.

Ezek amerikai adatok, de az egészségügyi kockázat elsősorban a fejletlen vagy fejlődő országokban jelentkezik. A pusztítás mértéke viszont globálisan is mérhető: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslése szerint a rossz minőségű levegő évente 4,2 millió idő előtti halálozáshoz vezet

A bolygó lélekszámához viszonyítva ez kerekítési hibának tűnhet, de 

a beltéri füst hárommilliárd ember életét veszélyezteti világszerte. Mindenki veszélyben van, amíg a főzéshez és a fűtéshez biomasszát, kerozint vagy szenet használunk.

A légszennyezés tömeggyilkos – de az a fajta, amit nehéz tetten érni és lebuktatni. Nem látványos fulladást okoz, hanem közvetett módszerekkel, észrevétlenül öl. A rossz levegő megnöveli a rákos megbetegedések, a szívelégtelenségek, a stroke és a légúti betegségek kockázatát. Nem elég riasztó az évi 4,2 millió haláleset? Akkor tessék, itt egy két nagyságrenddel nagyobb szám: az American Lung Association becslése szerint 

az Egyesült Államokban 134 millióra becsülik azok számát, akik a légszennyezés miatt idő előtti elhalálozás fenyeget.

Ez az ország lakosságának majdnem fele – és nem egy szénerőművekkel zsúfolt kínai iparvidékről beszélünk, hanem a világ vezető szuperhatalmáról.

Ha a légszennyezés megszemélyesíthető lenne, tömeggyilkos diktátorként gondolnánk rá. De ezt a tömeggyilkost nehéz tetten érni. A légszennyezésnek nem feltétlenül van színe és szaga – láthatatlan, mint maga a levegő. És nem feltétlenül közvetlen módszerekkel végez az áldozattal, hanem szövődményekkel és betegségekkel. Mivel csigalassúsággal dolgozik, nehéz tetten érni, így nem is gyanakszunk rá.

Ha olyan, rövid távon jelentkező tüneteket észlelünk magunkon, mint a tüsszögés, a köhögés, a nyálkahártya-irritáció, a fejfájás vagy a szédülés, talán eszünkbe sem jut, hogy mindezt a rossz minőségű levegő is okozhatja. Pedig a 10 mikrométernél kisebb szennyező anyagok a levegőből a tüdőbe kerülnek, onnan meg a véráramba – és onnantól szabadon garázdálkodhatnak a szervezetünkben.

A légszennyezés demokratikus gyilkos: nem válogat az áldozatokban. Nem tesz különbséget vagyoni vagy származási hely alapján. Senki sem menekülhet el előle. Nem számít, mennyi pénzünk van, nem számít, hogy mekkora a GDP a lakóhelyünkön: az évi hétmillió halálos áldozat garantált, és ez a szám nem is fog csökkenni, amíg csak egy légkör van, amiből lélegezhetünk.


A tiszta levegő lassan privilégiummá válik: a WHO becslései szerint tízből kilenc ember szennyezett levegőt lélegez be

A legszennyezettebb régiónak a Közel-Kelet, illetve Délkelet-Ázsia számít: ezeken a helyeken a káros anyagok légköri koncentrációja gyakran az egészségügyi határérték ötszörösét is túllépi. Ezután jönnek a fejletlen/fejlődő afrikai államok és a Nyugat-Csendes-óceáni régió, ami Új-Zélandtól Kína déli részéig terjed.

A légszennyezettség mértékét azonban nehéz pontosan felmérni. Az elmaradott országokban sem feltétlenül jobb a levegő, csak ott még a méréshez szükséges infrastruktúra telepítése is nehézségekbe ütközik. Ezzel párhuzamosan az uniós tagállamok nagyvárosaiban, az Egyesült Államokban, illetve a Nyugat-Csendes-óceáni régió fejlettebb országaiban a légszennyezés mértéke viszonylag alacsony.


Kivéve Magyarországot: a légszennyezettségi mezőnyben listavezetők vagyunk.

Az OECD felmérése szerint Magyarországon ezer lakosra legalább annyi halálos áldozat jut, mint a híresen szennyezett levegőjű Kínában. A WHO elemzése sem fest rózsásabb képet: Magyarország a globális légszennyezettségi listán a tizenhetedik helyen áll. Kína a hetedik.

Nemcsak az embert öli, a bolygót is

A légszennyezésnek számos alattomos trükkje van. Nemcsak szövődményes megbetegedéseket okozhat, hanem a környezetet is pusztítja – ami végül megint csak visszahat az emberre.

A legnyilvánvalóbb szennyező a szén-dioxid, ami mezei anyagcseretermékként is keletkezik, de nincs annyi ember a világon, hogy lelihegjék az atmoszférát a fejünk fölül. Viszont a fosszilis tüzelőanyagok égetésének szén-dioxid a mellékterméke, ami megtelepszik az atmoszférában, meggyorsítja a felmelegedést, és ezzel a klímaváltozáshoz is hozzájárul.

Az emberiség az elmúlt másfél évszázadban rengeteg szén-dioxidot jutatott a légkörbe. A Földnek már volt olyan periódusa, amikor a szén-dioxid-koncentráció hasonlóan magas volt – de az több százezer évvel ezelőtt történt.

Nem a szén-dioxid az egyetlen mumus. Az üvegházhatású gázok közé tartozó metán – ami a hulladéklerakók, a földgázipar és a nagyüzemi állattartás mellékterméke – legalább olyan káros, mint a CFC-gázok, amik a Földet körbevevő ózonréteget rombolják. És ott van a légkörbe kerülő kén-dioxid, illetve az ehhez kapcsolódó vegyi anyagok, amik a légkörbe kerülve savas esőként hullanak vissza a fejünkre. Ami viszont fennmarad, abban sincs köszönet. A kén-dioxid a fényvisszaverő hatása miatt blokkolja a napfényt és lehűti a légkört.

Hogy ennek milyen hosszú távú következményei lehetnek? Példaként felhozhatnánk a Laki vulkán 1783-as kitörését, ami 8 hónapon át tartott. A levegőbe kerülő kén-dioxid katasztrofális terméshozamokat és kipusztuló állatállományt eredményezett; egyes kutatások szerint az emiatt kialakuló éhínség komoly hatással volt az 1789-es francia forradalom kitörésére. Nem, ez nem erőltetett párhuzam. A légkörbe kerülő kén-dioxid elsődleges forrásai régen a vulkánok voltak. Ma az emberi tevékenység.

A műanyagszennyezésről könnyű elfordítani a tekintetünket. De lélegezni muszáj.

III. KLÍMAVÁLTOZÁS

Globális felmelegedés, klímakatasztrófa, éghajlatváltozás, a zöldlobbi sivalkodása – mindegy, minek hívjuk, a klímaváltozás szuperforró (bocsánat) téma manapság. Mindenkinek van róla véleménye: Donald Trumpnak, Greta Thunbergnek, meg Ferinek, az alkoholista kocsmárosnak. Szó sincs róla, hogy ez a téma ne lenne benne a köztudatban. Mindent tudunk a klímaváltozás következményeiről.

  • Tudjuk, hogy a globális felmelegedés óriási probléma, és amíg klímaberendezéssel védekezünk ellene, addig csak súlyosbodni fog a helyzet, de hát ki akar a saját izzadságában pácolódni nyáron?
  • Tudjuk, hogy a repülők, az autók és a turizmus károsanyag-kibocsátása veszélyezteti a Föld élővilágát, de nyilván muszáj gyorsan odaérni a bolygó minden pontjára, hogy jól megnézzük, milyen, még mielőtt végleg élhetetlenné válik.
  • Tudjuk, hogy a PET palackok károsak a környezetre – de hiába tudjuk ezt már régóta, ha a 2016-os adatok szerint 488 milliárdot dobtunk belőlük a szemétbe. Vagy ki tudja, hová.
  • Tudjuk, hogy a sarki jégtakarók olvadása a tengerszint megemelkedésével jár, és emiatt az alacsonyan fekvő szigetek és a tengerparti városok víz alá kerülhetnek, de nem csökkentjük a károsanyag-kibocsátást, mert látni akarjuk, pontosan mivel jár majd, ha a felolvadó sarkvidékek alól kiszabaduló metán a légkörbe, a jég által megkötött mikroműanyagok pedig a tengerbe jutnak.
  • Tudjuk, hogy a globális felmelegedés élhetetlenné teszi majd Nyugat-Afrikát, ahonnan a világ kakaótermésének 70 százaléka származik, de ez sem számít, hiszen a csokoládét mindenki utálja, és különben is hizlal.
  • Tudjuk, hogy a felmelegedés az almafák tavaszi rügyfakadásának is bekavar, ami rosszabb terméshozamot, és kisebb, savanyúbb almákat fog eredményezni, de kit érdekel, elvégre ha nem olyan finom, ne is legyen belőle olyan sok.
  • Tudjuk, hogy a hőmérséklet megemelkedése kicsinálja az arabica kávé természetes termőterületeit – Nicaraguából, ahonnan a világ kávétermelésének 17 százaléka származik, nagyjából harminc éven belül eltűnhetnek a cserjék. De úgyis utáljuk a kávét, nem issza azt senki.
  • Tudjuk, hogy a nagy melegben könnyebben szaporodnak a banánültevényeken élősködő kártevők, de még emlékszünk rá, hogy milyen szép korszak volt az, amikor banánt csak a pult alól lehetett kapni, méregdrágán, és nyilván visszasírjuk.
  • Tudjuk, hogy a megváltozó időjárás miatt aszályok, szárazságok, vagy éppen heves esőzések fogják tönkretenni a termést, és minden alapvető élelmiszert csillagászati áron lehet majd kapni, de nem igazi ínyenc az, aki sajnálja a pénzt a jó kajára.
  • Tudjuk, hogy a felmelegedés élhetetlenné teszi majd a világ egyes részeit, és ez éhínségekhez, illetve olyan arányú népvándorlásokhoz fog vezetni, amihez képest a 2015-ös menekültválság szolid hétvégi kirándulásnak fog tűnni, de vendégszeretők vagyunk, szóval jöjjenek csak bátran.
  • Tudjuk, hogy ez az átrendeződés elképesztő társadalmi feszültségekkel, zavargásokkal, illetve háborúkkal járhat, de a második világháború óta úgysem volt errefelé nagyobb haddelhadd, úgyhogy kénytelenek leszünk a klímaháborúkat olyan egzotikus országokból importálni, mint Mali, Szomália, Szíria vagy Nigéria, ahol az emberek a szárazság és a rossz terméshozamok miatt ölik egymást és a szomszédaikat.
  • Tudjuk, hogy a klímaváltozás ezerszámra pusztítja majd azokat a fajokat, amik nem elég szerencsések vagy rugalmasak ahhoz, hogy új, élhetőbb területre költözzenek, de a jegesmedéveket utáljuk, az énekesmadarak idegesítően csivitelnek, a tengerben meg úgysincs hely a sok műanyagnak, és túl kevés a nagy testű mérges pók, amik éjjel bemászhatnak az ablakon.
  • Tudjuk, hogy a globális felmelegedés, illetve a víz- és légszennyezés kombinációja kedvez az olyan betegségek elszaporodásának, mint a malária, a Dengue-láz, a zika vírus és a tüdőgyulladás, de úgysem halhat meg mindenki a hősokktól vagy a hőgutától – még akkor sem, ha a számok alapján egyre gyakoribbak az ilyen esetek.
  • Tudjuk, hogy a felmelegedés hatására olyan vízhiány és elsivatagosodás léphet föl, hogy az szó szerint lakhatatlanná teszi majd a bolygó egyes részeit, de az úgyis sokára lesz, és amíg van víz a csapban, addig minek hisztizni?
  • Tudjuk, hogy a gyerekek 14-44 százalékkal nagyobb valószínűséggel halnak majd meg az éghajlatváltozásra visszavezethető okok miatt, de a szakértők úgyis állandóan a túlnépesedésről és a természeti erőforrások túlhasználatáról papolnak, szóval jót fog tenni egy kis populációcsökkentés.
  • Tudjuk, hogy a megszaporodó viharok, aszályok, hőhullámok és ciklonok nemcsak a termőföldeket, hanem a humán infrastruktúrát is sérülékenyebbé teszik, amik gyakoribb áramkimaradásokhoz, leromló állapotú köz- és vasutakhoz, illetve kockázatosabb repülőutakhoz fog vezetni, de mire a fenti lista összes pontját kipipáljuk, úgysem lesz értelme annak, hogy bárhová is menjünk.

Tudjuk, hogy nincs sok időnk.

Talán ezért élünk úgy, mintha nem lenne holnap.

„Így fogunk élni. Addig, azt a pár évet, ki kell bírni” – írta Örkény István az egyik egyperces novellájában (Nézzünk bizakodva a jövőbe!). Csakhogy amire mi pályázunk, az nem egy utópia, hanem egy elsivatagosodott világban tengődő, a saját mocskába fulladó, a mindennapi betevő falatért és egy korty vízért kaparó civilizáció lesz, ami tündérmeseként gondol majd vissza a Mad Maxre.

Nem hiszitek? Nem baj. Húsz-harminc év múlva már nem kell hinni benne.

Tudni fogják. Ezt is.

 

Ez csak 3 olyan téma, amit a fesztiválkonferencián legalább ilyen érthetően és izgalmasan átbeszélnek a szakértők és a közönség. Ha kíváncsi vagy rá és a további 9 témára, akkor szeptember 14-én látogass ki az Akváriumba, a 12. Fenntarthatósági Napra

A cikk elkészültét a Magyar Telekom támogatta.