Halálfivér

Nem szabadna a halálfivéremre gondolnom, semmi értelme, nem segít, mégis a halálfivéremre gondolok. Hogy vajon hol van, vajon mit csinál éppen, hogy van, mire gondol, mit érez. Hogy boldog-e vajon. 

Fekszem a napon, elképzelem, hogy ő is a napon fekszik valahol. Nyilván nem. Nyilván valami sokkal fontosabbat csinál.

A tengerpart üres, az őszi napnak alig van már ereje, nem csoda, hogy egyedül vagyok itt. 

Halálfivér. Milyen szép szó, milyen giccsesen szép. Mintha tényleg testvérek lennénk, mintha tényleg egyenlőek lennénk, mintha nem ő lenne a gazda és nem én a szolga, mintha nem nekem kéne viselnem az ő halálnak terhét.

Nem kéne erre gondolnom és akkor minden jó lenne. Félig felülök a nyugágyon, a tengert nézem, próbálok lazítani.

A reggeli nap oldalról süt rám, hosszú árnyákot vetek a kövekre, felemelem a könyököm, nyújtóztatom a vállizmom, az árnyékom még messzebbre nyúlik,  szeretnék valamilyen formát felfedezni benne, egy földrészt vagy egy hegyvonulatot, bármit, aminek értelme van, kinyújtom a karom, szétterpesztem a tenyerem, hatalmas árnyékkéz, hosszú árnyékujjak, még jobban kinyújtózom, hogy elérjek egész a betonból öntött üres napernyőtalpig, elképzelem, hogy az árnyékkezem megfogja, felemeli, elhajítja, a napernyőtalp pörögve suhan a víz fölött, tompa, szinte hangtalan blökkenéssel csobban majd bele.

Fotó: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Az elképzelt mozdulat jóleső mindenhatóságától egy villanásnyi időre megkönnyebbülök, érzem a vállamban a hajítás lendületét, aztán fülemben ott a csobbanás hangja, mint ha nem én hajítottam volna, hanem engem hajítottak el, áttöröm víz szürkéskék felületét, elsuhanok az oldalra dőlt sonkakagylók fölött, nyitott szemmel süllyedek egyre lejjebb, a hullámzó tengerifű-mező közepén kavargó sötétség felé.

Bármikor megtörténhet, bármikor meghalhatok, bármelyik pillanatban megsemmisülhet a tudatom, tudom, levegőt veszek, és arra gondolok, hogy lehet, ez lesz az utolsó, nem szabad erre gondolni, mégse tudok másra gondolni, reggelire barackot ettem, hűvös volt, kicsit keményebb a kelleténél, fel akartam vágni, vékonyra szeletelni, és belekeverni a joghurtba, de az jutott eszembe, hogy hátha nem lesz rá idő, hátha előbb véget ér, úgyhogy inkább beleharaptam, ínnyel, foggal, nyelvvel és garattal egyszerre próbáltam befogadni a zamatát, egyik falatot a másik után, és egyik harapásánál se tudtam másra gondolni, mint arra, hogy lehet, hogy ez az utolsó, az utolsó, ami adatik, úgyhogy nem is a barack ízét éreztem, hanem csak a mohó rettegését, hűvös, nikkeles, öklendeztető keserűség.

Nem kéne ezzel törődni, de nem tudok mással törődni, már hónapok óta nem. 

Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy nem kellett volna másnak eladnom a halálom. 

Megbántam, visszacsinálnám.

Tudom, hogy nem lehet, annak idején elmagyarázták, megértettem, végiggondoltam, alaposan meggondoltam, döntöttem. A rendszer nagyon egyszerűen működik. Amikor csatlakozol a programhoz, minél fiatalabban, lehetőleg még kamaszkorodban, tehát tizenhat éves korod után, amikor már jogodban áll meghozni egy ilyen súlyú döntést, az ájjáj összepárosít egy gazdával, aki körülbelül annyi idős, mint amennyi te vagy, onnan kezdve jár neked egy nem fényűző, de azért tisztességes alapjövedelem, amiből, ha nem is szuper-luxusban, de azért kényelmesen megélhetsz, ráadásul ha beteg leszel, megkapod az elérhető legjobb orvosi csomagot, a legtökéletesebb személyre szabott kezelést. Olyat, amilyenre sose lenne pénzed. Nyugalmas, szép, stresszmentes élet vár rád, kilencvenkilenc százalékos eséllyel tovább fogsz élni, mint ha nem csatlakoztál volna a programhoz. Egészségesebb leszel, szabadabb, boldogabb. A gazdád, vagy ahogy eleinte gondolsz rá, a halálfivéred, nem ismered, nem is tudod, hogy kicsoda, ő sem ismer téged, ő sem tud rólad semmit.

Azért ez nem teljesen igaz. Annyit tudsz róla, hogy nagyon gazdag, hogy megengedheti magának, hogy mások haljanak meg helyette. Hogy egy majdnem készre érlelt klóntest várja a tudatát, amelynek szükség esetén a te elméd lesz majd az átmeneti tárolója, az alatt a három hónap alatt, amíg megérik. 

Nem akarok erre gondolni, nem szabad erre gondolni, bármire, csak erre ne, összekulcsolom a két kezem, és a koponyám tetejére szorítom, a hajamra nyomom, érzem, hogy rugalmasan szétlapul, az implantátumra gondolok, szemcsepp formájában kaptam meg, olyan volt, mint két nagy higanycsepp, bal szem, jobb szem, bal félteke, jobb félteke, olyan sokszor gondoltam vissza a pillanatra, hogy úgy tűnik, mint ha emlékeznék rá, látom magam a kényelmes vizsgálópamlagon fekve tükröződni a fecskendő végén gömbbé érő csepp felszínében, újra érzem a szememen a kellemesen zsibbasztó mentolos hidegséget, tizenhét éves vagyok, szabad vagyok, hülye vagyok.

A folyékony fém azóta ott a fejemben, behálózta az agysejtjeim, beépült a szinapszisokba, a háló közepén a fejem búbján, a kutacsom alatt ott ül egy gonosz pók, egy másfél milliméter átmerőjű kis gömb, a halálfivérem koponyájában ülő testvérgömbjével összekapcsolódva várja a mikromásodpercet, amikor a tudatom helyére írja és menti a halálfivérem tudatát. 

Abban a milliomod másodpercben az én tudatom megszűnik létezni. Elenyészik. A legtisztább, leggyorsabb, legfájdalommentesebb halál. A sokktól testem kómába esik, soha többé nem tér magához. Három perc alatt értem jönnek a drónok, aztán pár óra alatt a transzplantációs központba szállítanak. Persze az már nem én leszek.

Arra kellene gondolnom, hogy milyen jó is, hogy garantált osztályrészem a legtisztább, leggyorsabb, legfájdalommentesebb halál. Sokan már ezért is hajlandóak volnának fizetni, a garantált gyors halálért, nemhogy még pénzt is kapjanak érte. 

Arra kellene gondolnom, hogy megtiszteltetés, hogy egy magamnál méltóbb tudat, egy nálamnál méltóbb ember továbbéléséhez hozzájárulhatok.

Nem tudok ezekre gondolni, vagyis tudok, csak nem adnak megkönnyebbülést, nem vigasztalnak, nem érdekelnek, egyedül csak az érdekel, hogy minden pillanat az utolsó lehet, és az, hogy nem tőlem függ.

Nagyon nehéz megmozdulni, minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy fel tudjak állni a nyugágyról, minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy el tudjak indulni a víz felé.

A sonkakagylókon túl az áramlatban lassan lengedező tengeri fűre gondolok, a mélyén a sötétre, arra, hogy visszaveszem azt, ami az enyém, arra, hogy én akarom így, arra, hogy én döntöttem el.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.