Te hogyan fejeznéd ki angolul kézjelekkel, hogy „inni”?
Tíz éve, 2009. november 9-én fogadta el az országgyűlés a magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló törvényt. Azóta ezt a napot tekintik a magyar jelnyelv napjának is, hiszen itthon ez a határozat volt az első, amely természetes nyelvként ismerte el a kommunikációs formát, egyben biztosítva a nyelv intézményes használatának lehetőségét. A magyar jelnyelvet a siket kultúra egyik alapjaként meghatározó törvény nemcsak a nyelv tekintetében hozott változást, hanem a személyek megítélésében is. A törvény értelmében a hallássérültek nem fogyatékosságuk alapján, hanem nyelvi kisebbségként alkotnak közösséget. Bár a jelnyelv egyre több helyen tűnik fel – gondoljunk Áder János újévi köszöntőjére, ami szinte már elképzelhetetlen Weisz Fanni siket modell szinkrontolmácsolása nélkül, vagy a KONTAKT tolmácsszolgálatra, aminek segítségével különböző ügyintézéseknél kérhető videóalapú fordítás – az mégsem köztudott, hogyan épülnek fel és miként fejlődtek az egyes nyelvi változatok.
A tudomány a láthatóságért
A tudományos érdeklődés a jelnyelv iránt az 1960-as években élénkült meg, amikor William C. Stokoe az amerikai jelnyelv (ASL) szerkezeti egységeit vizsgálva a hangnak megfeleltethető elemeket fedezett fel. Ahogy a hangzó nyelvek fonémái jelentés-megkülönböztető szereppel bírnak (például: méz–néz), úgy a jelnyelvben többek között a kézforma vagy a mozgási komponens tölti be ezt a szerepet.
Stokoe megfigyelései tudományos hitelt biztosítottak a kommunikációs rendszer nyelvként való értelmezésének, és alapot adtak a további kutatásoknak. Magyarországon a kétezres évektől kezdve erősödött meg a jelnyelvészet, jelenleg két fontos iránya a szociolingvisztika és a nyelvi kodifikáció. Az előbbi a társadalom és a nyelv összefüggéseit elemezve tárja fel, hogyan kerül alkalmazásra a gyakorlatban egy kommunikációs eszköz: például miként választanak kódot, eltérő stílusréteget a résztvevők különböző társas helyzetekben. A másik ág a jelnyelvi korpusz létrehozásán, vagyis az egységes, sztenderdizált nyelv kialakításán dolgozik. A folyamat aktualitását az adja, hogy a jelnyelven történő, pontosabban a bilingvális (kétnyelvű) oktatást elvileg 2017-től kellett volna biztosítani a hallássérült gyermekek számára, de az infrastrukturális feltételek hiánya miatt még ma sincs lehetőség arra, hogy a hangzó nyelv mellett jelnyelven is tartsanak órákat a közoktatásban.
A nyelvészek a tudományos eredmények felmutatásával a hallássérültekről kialakult társadalmi képet is árnyalni tudták. A társadalmi szerepvállalást erősítette a fogyatékosságtudomány (disability studies) létrejötte is, amely a fogyatékkal élők általános helyzetét próbálja tudományos eszközökkel megérteni. Ezt egy újabb diszciplína, a deaf studies kialakulása követte, amely a siket közösségre és kultúrára koncentrálva folytat vizsgálatokat, különös tekintettel a jelnyelvhasználatra. Az ő megközelítésükben a hallásállapottal szemben az identitás a meghatározó, így lehetnek értelmezésükben kulturálisan siketek a halló családtagok vagy a jeltolmácsok is. A csoport nagyobb láthatóságát segítheti továbbá, hogy a 20. század második felében kezdődő tendenciát követve az alsóbb társadalmi rétegek, illetve a társadalmi nemek, az LMBTQ-közösségek vagy a kisebbségek vizsgálata mellett a fogyatékkal élők is bekerültek a társadalomtudományos diskurzusokba, miközben korábban nem kutatott csoportok beemelésével a történetírás egyes irányzatai szintén megpróbálnak teljesebb képet kapni a társadalomról.
Eltérő nyelvek, nyelvváltozatok
Az európai jelnyelvek történeti hátterének megértéséhez a 18. század végéig kell visszamennünk, amikor az első bentlakásos iskolák megalakultak. Úttörőnek számított a gyakran az Épée-i abbénak nevezett 18. századi francia pap, Charles-Michel de L’Epée módszere, aki a francia nyelven alapuló „rendszeres jelek” útján tanította siket diákjait. Ezt a technikát ismerte meg Thomas Hopkins Gallaudet, aki az Egyesült Államokban terjesztette el a jelnyelvi oktatást, ahol mára egyetemi szinten is lehetővé vált az amerikai jelnyelv (American Sign Language, ASL) használata.
Európa az 1880-as milánói kongresszus után viszont egy másik utat választott a hallássérültek oktatására, az auditív-orális módszer kizárólagos alkalmazását, ami egyet jelentett a kézi jelek elhagyásával. A dátum szimbolikus ugyan, hiszen a változás nem volt minden átmenet nélküli, a kongresszus döntése arra valóban rámutat, hogy a 19. század végi szakemberek azt hitték, hogy a társadalmi integráció csakis a hangzó nyelv oktatásával érhető el. A tanulóknak ezután legfeljebb a szünetekben volt módjuk jelelni, persze csak abban az esetben, ha nem tiltották akkor is a nevelők. Akár a jelnyelv, akár az orális módszer érvényesült az intézetekben, ezek a helyek biztosították a találkozási pontot a hallássérült gyerekek számára, itt válhatott a siketség olyan identitásalkotó tényezővé, amely közösségélménnyel párosul. A jelnyelv pedig ugyancsak ezekben az intézményekben hagyományozódott. A helyi nyelvjárások ennek megfelelően az iskolák mentén alakultak ki, Magyarországon ma hét dialektust különítenek el a siketintézetek szerint: sopronit, vácit, egrit, budapestit, debrecenit, szegedit és kaposvárit. Akit érdekelnek a regionális különbségek, Szabó Mária Helga példáival érdemes kezdeni a továbbolvasást.
Ahogy a dialektusok egy (jel)nyelv variációiként írhatók le, úgy a nyelvek családfái is megrajzolhatók. Ezekre az iskolahálózat földrajzi elhelyezkedésén túl a politikai és társadalmi viszonyok is nagy hatással voltak. Az első magyar intézet 1802-ben nyílt Vácon, amikor még a német és a latin számított hivatalos nyelvnek az országban. Az új iskola leendő tanárait Bécsbe küldték képzésre, ahol el is sajátították az ott használt jeleket, és továbbadták őket tanítványaiknak. Hasonlót tapasztalunk az olasz kikötőváros, Trieszt esetében, ahol nem a környékbeli szlovén vagy olasz jelnyelvhez közelít leginkább a helyi változat, hanem a Bécs térségében használthoz, mivel a 19. században az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Triesztből saját iskolájának megalapításáig a legtöbb diák a császárvárosba ment tanulni. A tanulók Triesztbe visszaköltözve pedig továbbörökítették a jeleket. A rokonsági kapcsolatokat tovább bonyolítják olyan esetek, mint a norvég jelnyelvé, ahol a hangzó nyelv két verziója mellett a 19. század elejéig a dán, majd a svéd perszonálunió egyaránt hatással volt a siket közösség által használt kommunikációs formákra és az iskolában elsajátított hangzónyelvi készségekre is.
Mindemellett fontos szerepet játszottak a jelnyelvek fejlődésében a mesterségesen kialakított kommunikációs eszközök. De L’Epée módszerében többek között azt kifogásolták, hogy az nem a természetes, spontán kialakult jelkészletre, hanem mesterséges rendszerre épít. Ráadásul a tanító az általa kitalált jelek mellé a francia nyelvtant vette alapul, hiszen elsősorban annak megtanítása volt a célja. Hasonlóan nem ritka a hangzó nyelv struktúráját követő jelelés sem, hiszen egy hallássérültekből és hallókból álló vegyes csoport esetében leegyszerűsítheti a kommunikációt a jellel kísért hangzó nyelv használata. Amikor pedig több eltérő ország jelnyelvét kell összehangolni, az eszperantóhoz hasonló nemzetközi jelnyelv (az International Signs) ismerete jelenthet előnyt.
És mégis megértik egymást?
A hangzó nyelvek beszélt változata a hangok összekapcsolásával alkot szavakat, ezzel szemben a jelnyelvben egy-egy összetett mozdulatsor adja meg a kifejezést a különböző komponensek, így a kézforma, mozgás, jelkivitelezési hely, orientáció, mimika és szájkép összességeként. Mindez a jelelési térben valósul meg és kiegészül a jelentést árnyaló komponensekkel, mint a ritmus, sebesség vagy a jel mérete. Jelnyelven akár suttoghatunk, lekicsinyítve jeleinket vagy egy előadóteremben az elnagyolt, teret betöltő mozdulatokkal kiabálhatunk is.
Az az elképzelés, hogy a jelnyelv mégis valamiféle „elmutogatása”, vizuális leképezése az észlelt világnak, annyiban megalapozott, hogy a jelek többségében ikonikus jellegűek. Legyen szó tárgyakról vagy elvont fogalmakról, az ikonikusság azt feltételezi, hogy a jelölt és a jelölő között hasonlóság áll fenn. Ezek a jelek, mint a telefon vagy az iszik, a hallók számára is könnyedén azonosíthatók. A kifejezések maradék körülbelül 40 százaléka viszont indexikus vagy szimbolikus. Az előbbi esetben távoli, de nem egyértelmű kapcsolat áll fenn a jelölt és jelölő közt, ahogy például a cseresznyét fülre szokás akasztani. Az utóbbinál viszont már csak a konvencióra támaszkodhatunk, és kívülállóként épp olyan érthetetlen lehet egy szó, mintha bármely más idegen nyelven kellene megfejtenünk.
Éppen ezért nem árt óvatosnak lenni a szimbolikus kategóriába tartozó jelekkel a félreértések elkerülése érdekében. A beteg az artikulációt leszámítva az osztrák jelnyelvben, az ÖGS-ben ugyanazon jelentéssel bír, mint a magyarban, de az amerikai jelnyelvben, az ASL-ben a névnek (name), míg az olasz jelnyelvben, a LIS-ben Rómának felel meg, és a magyar jelnyelvben szintén jelölheti az olasz fővárost. Másrészről az is igaz, hogy a jelnyelv ikonikus jellege miatt két különböző országban élő siket sokkal hamarabb szót ért egymással, mintha ezt hangzó nyelven kellene tenniük. Ha például egy beszélgetésben szóba kerül, hogy igyanak valamit, az „inni” fogalom nagy valószínűséggel egy enyhén hátradöntött fejmozdulat és egy szájhoz emelt kéz jelével kerül kifejezésre, a kézformában való eltérés pedig azt is megmutathatja, hogy egészen pontosan egy kávéra vagy egy korsó sörre gondolt-e a beszélgetőtárs.
Szerencsére ma már rendelkezésre állnak olyan szótárak, ahol ugyanarra a kifejezésre több jelnyelv változatát megtaláljuk. A magyar alapszókészletet összehasonlíthatjuk akár az osztrák vagy amerikai jelnyelvvel, a nyelvi sajátosságokról bővebben pedig a Tankönyvtár és a Nyelv és Tudomány weblapjain is tájékozódhatunk.
Ahogy a hangzó nyelveket írott szövegként rögzítjük, úgy a jelnyelvek lejegyzésére is léteznek különböző módszerek. A rajzolt és a videószótárak mellett kidolgoztak olyan digitális rendszereket, amelyekben speciális formák segítségével van lehetőség a részletes ábrázolásra. A HamNoSys és az Elan szoftverek elsősorban a kutatók számára hozzáférhetők, de a Signwritting oldalon több könyvet is megtalálunk hasonló lejegyzési móddal. Az egyes változatok rögzítése mellett ezek a digitális rendszerek például arra is lehetőséget adnak, hogy jelnyelven íródott versek nyomtatásban megjelenjenek, vagy egy-egy feledésbe merült jel fennmaradjon. Míg bizonyos jelek kimennek a divatból, mások megjelennek, és természetesen új kifejezések is jönnek létre. Az ismeretlen szavak, nevek bevezetését a jelnyelvbe sokszor megkönnyítik a fonomimikai és a daktil ujjábécék – amelyek az írott formához hasonlóan pár karakterben országonként eltérnek –, igaz, a siketek a „kibetűzés” helyett előnyben részesítik az új jelek létrehozását.
Siketség mint többnyelvűség
A siketek nyelvi kisebbségként való értelmezése egyszerre írja át a fogyatékosságról való általános elképzeléseinket és veti fel a többnyelvűség problémáját. A 19. században a szülők célja leginkább az volt, hogy siket gyermekük az iskolába való bekerüléssel egy olyan nyelvet sajátítson el, ami később a megélhetését biztosíthatja. Így – a korábbi példáknál maradva – a triesztiek német, míg a magyarországi nemzetiségek gyakran a magyar tannyelvű intézetbe küldték gyerekeiket, akkor is, ha saját anyanyelvük más volt. A közösségben a gyermekek ezután a helyi jelnyelvet is megtanulhatták. A többnyelvűség meghatározása mégsem lett magától értetődő, felvetette azt a problémát, hogy mi számít anyanyelvnek. Ahogy a vegyes nemzetiségű családokban, ez esetben is opció lehetne, hogy a kezdetektől több nyelven kommunikálnak a gyermekekkel. Mivel azonban a szülők gyakran nem ismerik a jelnyelvet, hallás hiányában pedig az újszülöttek nem képesek utánzás útján elsajátítani a nyelvet, ez akadályba ütközik. Az alapjelek ettől függetlenül könnyedén elsajátíthatók, az USA-ban népszerű, hogy akár teljesen halló családok is használják a babajeleket.
Az elsődleges nyelv, illetve az anyanyelv szerepe azoknál is kérdéses, akik siket szülők halló gyermekei, azaz CODA-k (Children of Deaf Adults), hiszen ők a családon belül a jelnyelvet éppúgy megtanulhatják, mint más rokonoktól a hangzó nyelvet.
Bár a bilingvális oktatás bevezetése a közoktatásba még várat magára, már Magyarországon is lehetőség van egészen kis gyerekként a siket közösséghez csatlakozni a Jelnyelvi Játszótér projektjén keresztül, a nagyobbak pedig Instagramon posztolhatnak kedvükre a Sztoribóljeles GIF stickereivel. Ha pedig hallóként érdekel kifejezésmód, akkor érdemes továbbkattintani a Nap Jele és a Magyar Dalok Jelnyelven oldalakra, vagy elolvasni jelnyelven az Előszót Karinthy Frigyestől.
A kutatásban és a cikk megírásában jelentősen segített Szabó Mária Helga és Nagyné Kiss Anna. A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.
Felhasznált irodalom
Bartha Csilla – Hattyár Helga – Szabó Mária Helga: A jelnyelvek grammatikájának néhány jellegzetes vonása. In: Kiefer Ferenc (főszerk.): Magyar nyelv. (Akadémiai kézikönyvek.) Budapest, 2006.
Dotter, Franz – Kellett Bidoli, Cynthia J.: The Historical Relationship between Triestine Sign Language and Austrian Sign Languaga. In: Sign Language Studies, 2017/2, 193–221.
Kudlick, Catherine J.: Disability History: Why We Need Another „Other” In: The American Historical Review, 2003/3, 763–793.
McCagg, William O.: Some Problems in the History of Deaf Hungarians. In: Van Cleve, John V. (ed.): Deaf History Unveiled. Washington, D.C., 1993, 252–271.
Nakamura, Karen: Deaf in Japan. Signing and the Politics of Identity. Ithaca, 2006.
Schröder, Odd-Inge: Introduction to the history of Norwegian sign language. In: Fischer, Renate – Lane, Harlan (eds.): Looking Back. A Reader on the History of Deaf Communities and their Sign Languages. Hamburg, 1993, 231–248.