Ez itt a kiégés társadalma, a mókuskerékben önmagunk hajcsárai lettünk

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Az eredetileg mérnöknek készülő, Németországban filozófiát végzett dél-koreai származású filozófus, Byung-Chul Han németül 2010-ben, magyarul tavaly megjelent sikerkönyvében, A kiégés társadalmában (Müdigkeitsgesellschaft) amellett érvel, hogy a „pozitivizmus diktatúrájában” az ember eljutott odáig, hogy a társadalom által rákényszerített hiperaktivitást követően természetes módon eljusson a kiégésig – és az ezzel járó különféle mentális betegségekig. Depressziós vagy? Ez teljesen természetes. Hiperaktív? Pipa. Han szerint a modern élettel járó tempó elkerülhetetlenül rajta hagyja a nyomát az emberen, méghozzá az olyan hétköznapi dolgoktól kezdve, mint a folyamatos kommunikációs kényszer egészen a metafizikai gondolkodásig: a kiégés társadalmában nemcsak az emberre, hanem Istenre is egészen másképp tekint az ember, mint korábban.

A társadalom és az istenkép változása mellett természetesen az erkölcsi törvények is változtak, vagy épp eltűntek. A korábbiakban elfogadott kereteket és törvényeket felváltották a lehetőségek, ezek sokasága pedig arra készteti az embert, hogy minél jobban megpróbálja kiaknázni őket, méghozzá korlátok nélkül. „A mai teljesítményelvű társadalom – a szabadság és a dereguláció ötletével – makacsul lebontja a fegyelmező társadalom jellemzőit, a korlátokat és a tilalmakat. Ennek eredménye pedig a teljes korlátlanság és szertelenség, sőt, az általános promiszkuitás” – írja Han.

Az immunológia ideje lejárt

Ez önmagában még nem számít nagy újdonságnak: valószínűleg alig akadt kor, amikor ne panaszkodott volna valaki a korszellemre vagy akár a sokat emlegetett „mai fiatalokra”, akik köztudomásúlag sokkal silányabbak, mint a tegnapiak. Han szerencsére nem ebbe az irányba indul el: azt állítja, hogy a kiégés kortünet, a hétköznapi modern élet általános velejárója, és csak azért új, mert a korábbiakban fennálló társadalmak másfajta problémákat termeltek ki, így másféle válaszokat is igényeltek. Ez azt is jelenti, hogy annak ellenére, hogy a filozófia mellett pszichológiai kérdéseket is feszeget, de például Freudtól hiába várhatunk választ a problémára: egy másik kor gyermekeként egy másik problémára kereste a választ. 

Han állítása szerint a korábbi huszadik századi elméleteket az immunológia jellemezte: a fenyegetés kívülről jött, az ellen kellett védekezni. Ennek a helyét vette át neurológia, ahol a fenyegetés már a személyen belül keresendő. Erre rímel az is, hogy a szerző szerint korunk népbetegségének a borderline személyiségzavar, a depresszió és a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar számít – nem pedig egy jó spanyolnátha, mint a régi szép időkben. „Ezek nem megfertőződések” – írja Han –, „hanem összeomlások; nem az immunológiailag külsődleges negativitása, hanem a pozitivitás túltengése váltja ki őket”. A veszély a szerző szerint ebben éppen az, hogy a pozitivitás fenyegetését nem ismeri fel a lelki-szellemi immunrendszer, mert nincs  olyan tüskéje, mint a külsődleges hatásoknak, így anélkül rombolhat, hogy az ember egyáltalán észrevenné.

Tehet róla, tehet ellene

Azzal, hogy a fenyegetés internalizálódik, már nem valami más teszi tönkre az ember életét, hanem saját maga: a teljesítménykényszertől hajtott modern ember saját maga hajcsárjává válik. Ez a belülről történő meghatározottság és belső kényszer azt is jelenti, hogy a külső nyomás, a törvények és normák kevesebbet számítanak: a „kell” helyét átvette a „lehet”. Mindemellett a mai ember elfelejtett nemet mondani, az élet által elé sodort lehetőségeknek ugyanúgy, mint a főnökének, feleségének vagy bárki másnak. Ez egyfelől igen eredményessé teszi az embereket: ha valaki nem pihen, jobban termel, másfelől viszont idegroncsokat is eredményez.

Byung-Chul Han tűnődikFotó: Byung-Chul Han / Facebook

Han a kontinentális filozófiai hagyományt követi, élvezetesen ír, bár néhol kissé fellengzősen, inkább kinyilatkoztatva, mint érvelve. Ugyanúgy hivatkozik a szociológus-filozófus Baudrillard-ra, mint Hannah Arendtre, Heideggerre vagy Nietzschére (Nietzschét különösen kedveli, pláne, hogy a német filozófus is visszataszítónak tartotta a hiperaktivitást). A paradigmaváltással persze egyik szerző elmélete sem találja meg a most fennálló problémát: Han szerint Heidegger szorongása és Sartre undora is tipikusan immunológiai reakció, de a kanti etikát is ide sorolja.

Elfáradni azért lehet

De ha nem megfelelő az immunológiai válasz, mit lehet tenni a kiégés ellen? Han szerint az első lépés mindenképpen az ördögi kör felismerése és a belülről érkező fenyegetés felismerése. Az egyik olyan mód, ami kizökkentheti az embert a folyamatos termelésből, az unalom (nem véletlen, hogy gyakran hivatkozik Heideggerre, akinél a mély unalom a filozófia irányába megtett első lépés). Persze Heidegger unalma nem ugyanolyan, mint Han unalma, az előbbi ugyanis feltehetőleg immunológiai unalom. 

A kiégés társadalma nem önsegítő könyv, és nem is a mostanában egyre divatosabb filozófiai coaching-könyvek újabb tagja, inkább kísérlet a korszellem és a kortünetek leírására. Fő üzenete némileg retrográdnak is tekinthető: Han szerint a manapság ünnepelt multitasking nem előrelépés, hanem inkább káros, a folyamatos termelés mókuskerekéből pedig csak az szakíthatja ki az embert, ha mer nemet mondani, ha ráhangolódik a lassú szemlélődésre, és ha megtanul pihenni. Nem az a cél, hogy ne fáradjunk el, hanem az, hogy ne égjünk ki – az egészséges fáradtságtól az ember jobban tud pihenni. Han számára pozitív példa a kötelező pihenőnap, a sabbat – amit nem az önfejlesztés bűvölete kényszerít ki, hanem külső parancs.

Megállni és tűnődni

A rövid esszékből álló kötet nyelvezete nem épp egyszerű, de Han problémafelvetései érdekesek – ezek közül persze a legérdekesebb a neoliberális kapitalizmus éles kritikája (ezt a szerző máshol is előszeretettel hangsúlyozza). Annak ellenére, hogy többször említ szociológiai szempontokat, az idézett szerzők többsége filozófus, méghozzá kontinentális filozófus, akikre annak ellenére hivatkozik szívesen, hogy szerinte az általuk adott válaszok immunológiaiak. 

A kiégés társadalma inkább filozófiai problémafelvetés, mint megoldási kísérlet: felveti, hogy baj van, de nem kínál egyértelmű, határozott választ, inkább egy szemlélődő attitűd kialakítását szorgalmazza. Annak ellenére, hogy az új német romantikus irány úttörőjének tartják, ez a kontemplatív hozzáállás azért nem számít akkora újdonságnak – tulajdonképpen Han nem javasol mást, mint a filozófia hétköznapi életbe történő beemelését, de az önsegítő könyvek által megcsillogtatott csodálatos eredmények vagy világmegváltás nélkül. A szemlélődés aztán persze sokfelé elvezethet – de első lépésként már kiszakítja az embert a mókuskerékből, és már az is valami. 

(Byung-Chul Han: A kiégés társadalma, Typotex, Budapest, 2019. Fordította: Miklódy Dóra és Simon-Szabó Ágnes)

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző hat újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!