Valóban egyre kevesebb a hit a mai világban? Épp ellenkezőleg!

A felvilágosodást már a felvilágosodás idején is sok mítosz, rengeteg optimizmus és félelem övezte, ami nagyrészt épp a vallást érintette: voltak, akik ünnepelték az ész diadalát, mások szerint totális zsákutcáról és talajvesztésről volt szó, olyan szellemi katasztrófáról, amelyet a világ a mai napig nem tudott kiheverni. Nem véletlen, hogy az Agora szabadegyetem harmadik, a hitről szóló előadásának mottójául Hannes Böhringer német filozófus szavait választotta:

„a vallás nem tűnik el a felvilágosodás során, csak kivonja magát a felvilágosodott észlelés köréből, és kísértetként bukkan fel a legkülönbözőbb helyeken”. 

De mi az a vallás?

De milyen kísértet lehet ez, és hol bukkan fel? Ezt próbálta megfejteni Tillman J. A. filozófus, Povedák István antropológus, Szummer Csaba pszichológus és Mártonffy Marcell teológus péntek este. Nem véletlen, hogy több különböző szellemtudomány képviselői gyűltek össze az asztalnál, a kísértetek ugyanis eluzív dolgok, akár bejárják Európát, akár nem.

A vallás pedig bejárta, bár hogy most éppen hol tart, az már vita tárgya. Ahogy az is, hogy egyáltalán mi a vallás, erről ugyanis már rögtön más definíciót kínál az antropológia, a teológia, a pszichológia és – nem éppen utolsósorban – a személyes tapasztalat. Ez utóbbit a legnehezebb tetten érni, objektív módon pedig pláne, így Povedák István elsőként antropológiai szempontból próbálta megközelíteni a kérdést.

Fotó: Dippold Ádám

Kommunisták, nácik, Jimmy

Ha annak alapján próbáljuk meghatározni a vallást, hogy miként tagolja hívei életét, milyen társadalmi hatásai vannak, milyen közösséget teremt, bármi lehet vallás. Ha a külsőségek irányából közelítjük meg, még rosszabb a helyzet: bármi és azon kívül még akármi is lehet az – ezekbe a kategóriákba pedig már olyan mozgalmak is beletartoznak, amelyek eredetileg nem tűnnek vallásnak, mégis úgy működnek. A 20. század épp elegendő példát kínált arra, hogy lehet egy politikai mozgalom feltétlen hívének is lenni: a kommunizmusban 1917-től olyan körmeneteket rendeztek Leninnek, hogy azt bármilyen vallás megirigyelte volna. Tillmann felidézte, hogy nemcsak Lenin volt a nép tanítója, hanem a hitleri Németország is jeleskedett ezekben a rituálékban: Albert Speer, ahogy a filozófus mondta, fényből emelt katedrálist a náci elitnek, amely aztán tényleg dúskált az ezoterikus külsőségekben;  tiszteletére a Harmadik Birodalom főépítésze egy feketemise minden kellékét bevetette.

De vallás ez? Aki vallásos, valószínűleg nem tekintené annak, aki pedig vallja, talán szintén nem vallásként hivatkozna rá. Pedig külsőségeiben ott van, és a mai, vallástalannak mondott világban hasonló dolgok lépten-nyomon előfordulnak: Povedák felidézte, hogy 2001-ben épp újévkor utaztak a vonaton, amikor hallották a közönségtől, hogy „meghalt a király”. Mint kiderült, Zámbó Jimmyről volt szó, ami megragadta az antropológus figyelmét. Az énekes későbbi temetése felvonultatta az összes olyan jegyet, amely egy vallási rituáléhoz kell, és még csak nem is egy hétköznapi temetés eszköztárának megfelelően. Jimmy sírja zarándokhely lett.

Cipők, márkák, sztárok

A vallás tehát, legalábbis úgy tűnik, burjánzik: Tillmann felhívta a figyelmet egy egykor népszerű görög istennő, Niké újjáéledt tiszteletére is, csak őt most már nem a győzelem isteneként tisztelik, hanem cipőként. Ugyanez igaz nagyjából mindenre, aminek rajongótábora van: a hívek a vallás külsődleges jegyeit mutatják, csak épp nem jut eszükbe bort, kecskét vagy bármit áldozni. 

Szummer szerint a vallásosság egyfajta választható, de létező igénynek is tekinthető, mint például az irodalom vagy a zene szeretete. Így a vallásos ember ugyanúgy érezheti, hogy a vallás nélkül kimarad valamiből, mint az, aki szeret olvasni, és valaki olyannal beszélget, aki semmi pénzért nem venne könyvet a kezébe. Ez az én szubjektív értelmezésem szerint tovább erősíti a probléma szintén szubjektív jellegét, vagyis azt jelenti, hogy észérvekkel sosem lehet elmagyarázni valakinek, hogy miért kéne hinnie, ugyanis két külön rétegről van szó.

A társadalom istenteremtése

És itt jön képbe a felvilágosodás, az értelem kora, amikor mégis megpróbálták elmagyarázni az elmagyarázhatatlant, de rosszul: ahogy Tillmann felidézte, a francia forradalomban megtagadták Istent, de csakhamar új isteneket találtak maguknak, így megjelent az Ész Istene és a Törvény Istene. Erről írta Émile Dürkheim, a modern szociológia atyja, hogy a társadalomnak istenteremtő képessége van – ez az istenteremtés viszont, ahogy a történelem mutatja, nem sült el valami jól. Ehhez köthető az a folyamat is, amikor a nacionalizmus az iparosodás korában a nemzet vallásaként jelent meg: valami olyan vallási vákuum támadt a lélekpiacon, hogy az emberek örömmel fordultak valami felé, ami kellőképpen kielégítette ezt az igényt. 

Mártonffy Marcell teológus szerint nem is a felvilágosodásban volt a hiba: a deszakralizáció ugyan sikeresen végbement, a hit iránti igény viszont megmaradt, ezt pedig az egyháznak is a helyén kell kezelnie. A felvilágosodás után elindult egy olyan irányvonal, amely tartott a haladó eszméktől – ezeket azonban nem lehet sem elvetni, sem megtagadni; a világ változik, ahogy a hit képének is változnia kell valamilyen formában. Povedák szerint antropológiai alaptétel, hogy minden a közös tánccal és énekkel kezdődött, a hit fogalma és megközelítése viszont azóta már bőven változott.

Mártonffy szerint a felvilágosodás éppen hogy lehetőséget hozott a hit számára, az már más kérdés, hogy ezt ki, hogyan használta vagy nem használta fel. Az egyházaknak a modernitásban fontos feladatuk volna, hogy a „keresztény értékek” üres retorikája helyett segítsék az olyan közös társadalmi értékek kibontakozását, mint a szolidaritás, az egymás iránti figyelem és a felelősségtudat. A vallás legfontosabb feladata szerinte az lenne, hogy a hit oldaláról erősítsen meg bizonyos közös etikai (és demokratikus) elveket – valamiféle konszenzust. 

Szubjektív élmény marad

Szokás azt mondani, hogy egyre kevesebb a hit a mai világban, de Povedák szerint ennek éppen az ellenkezője az igaz – de azt sem hihetjük, hogy régen mindenki ugyanúgy és ugyanabban hitt egy azonos kultúrkörben. A mostani hívők figyelme a rendszerváltás után gőzerővel az ufók, a parafenomének és a spiritualizmus felé fordult, ahogy a hippimozgalom idején is volt egy időszak, amikor Amerikában az LSD-től várták a megvilágosodást (bár erről Mártonffy szerint elég hamar kiderült, hogy nem működik). 

A veszély akkor jelentkezhet, ha a hit teljesen torz utakat talál magának – bár magában egyik sem lenne az, csak a 20. századra visszatekintve az ember gyanakszik. Gyanakszik azért is, mert bár a teológia elvileg képes választ adni arra, hogy mit tekinthetünk igazi hitélménynek, azért egy alapvetően szubjektív élmény külső elbírálása mindig gyanús marad, így pedig tiszta lelkiismerettel sem a Balaton-tagadókat, sem a repülő spagettiszörny híveit nem lehet elintézni azzal, hogy márpedig tévednek.

Az Agora harmadik előadása érdekes, sokszínű nézőpontokból tárgyalta a hit kérdését, igaz, arra nem derült fény, hogy miben érdemes hinni – de ha ezzel hirdették volna az eseményt, úgyse hittem volna el, hogy hallok valami érdekeset. 

Az Agora szabadegyetem a továbbiakban is folytatódik, a rendezvények médiapartnere a Qubit. 

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!