Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának
1847 augusztusában egy középkorú színész kissé csípősen figyelmeztette ifjú poéta-barátját a baráti szívességek buktatóira: „Intelek, hogy bizományokat legkedvesebb barátodtól se vállalj el, mert ha netán ügyetlenül jársz el abban, sokkal gyötrőbb, mint hogyha saját ügyed nem sükerül.” [sic] Az a baráti szívesség, amelyet a Nemzeti Színház egyik vezető színésze, Egressy Gábor vállalt az esküvőjére készülő Petőfi Sándor számára, nem volt kisebb, mint egy megfelelő pesti albérlet megtalálása a fiatal házaspár számára. A költő hat kritériumot szabott meg leendő otthona kiválasztásához:
- Közel legyen Egressyék otthonához, a Marczibányi-házhoz (helyén ma a Rákóczi úti Libri Könyvpalota található).
- Ne legyen kijjebb a városmaghoz képest, mint Egressyék lakása.
- Háromszobás lakás legyen.
- Száraz, tiszta és jó levegőjű legyen.
- Legalább egy utcára néző szoba legyen.
- Ötszáz forintnál drágább ne legyen.
Az ingatlanközvetítőnek felkért színész már az 1847. szeptember 8-ra kitűzött esküvő előtt értesítette barátját arról, hogy legalább ötven lakást megnézett, de a felsorolt hat kritériumnak egyik sem felelt meg: „Mindezen kellékeket együtt feltalálnom lehetetlen volt.” Ennek következménye pedig, hogy „a szállás szép ugyan, de méregdrága.” Így egy kompromisszumos megoldás mentette meg a helyzetet. Az ifjú házaspár mellé Jókai is beköltözött a Dohány utcai albérletbe, amely valóban csak pár lépésnyire volt Egressyék lakásától és a – mai Astoria délkeleti sarkán, a szinte csupaüveg irodaház helyén álló – régi Nemzeti Színháztól, három szobával, hálófülkével, előszobával és gazdasági konyhával rendelkezett, vagyis a hatos ponton kívül az összes feltételnek megfelelt.
Egressy így összegezte a helyzetet: „A sok rossz között tehát én csak a kevésbé rosszat választhattam, ugy vélekedvén, hogy menyasszonyodat Pesten, legelőször, valami ronda, egészségtelen, sötét börtönbe nem vezetheted...” Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy még a jegyesség ellenére is kételkedik abban, hogy a tervezett házasság valóban létrejön-e az erdődi vár kisasszonya és a pesti poéta között: „Te Sándor! Én csak akkor hiszem el, hogy te azt a Leányt megkapod, mikor itt Pesten a szobámban vagy szállásodon látom melletted.” Erre már csak néhány hónapot kellett várni a koltói mézeshetek miatt. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor 1847. november 4-én beköltözött a Dohány utcai albérletbe.
Dohány utca, Schiller-ház, nro 373.
„Lakásunk: Dohány utca, Schiller-ház, nro. 373.” – tudatta Arany Jánossal címét Petőfi Sándor, akinek öt és fél éves kora óta nem volt igazi otthona. A 20. század eleje óta csak a ház helyét azonosíthatja be az, aki a Dohány utcában sétál, a 16–18. szám alá akkor építették a ma is álló neobarokk bérpalotát. A háromszobás lakás egyik helyisége Jókai Mór szobája lett, a középső helyiséget pedig ebédlőként, és egyben egyfajta sajátos szalonként is használták. Ez volt a helyszíne a forradalmat előkészítő heves vitáknak, a hosszú felolvasásoknak és szellemdús beszélgetéseknek.
A lakás berendezésére vonatkozóan az egyik legfontosabb forrás a szabadságharc közepén, abban az időszakban készült, amikor az 1849 elején ideiglenesen Debrecenbe költöző magyar kormányzat által feladott Pest-Budán Habsburg-hű tisztek és hivatalnokok próbáltak újra berendezkedni. A királyi jogügyigazgatóságnak 1849 februárjában már arra is jutott az idejéből, hogy zár alá vegye a „felségsértő és pártütő” Petőfi ingóságait. Az ekkor készült foglalási jegyzőkönyvből tudható, hogy az albérletnek a polgári lakásokhoz illő berendezése volt: kék-fehér gyapjúszövettel bevont ülőgarnitúra, zöldposztós, olvasólámpával világított íróasztal, gazdag könyvtár az üveges vitrinben. Jókai emlékei szerint a lakberendezésben a könyvtár volt a legértékesebb: „csupa díszkiadású könyvek, acélmetszetekkel, Béranger, Hugo Victor, Heine művei, a Girondisták története, Shakespeare, Ossian, Byron és Shelley.” A falon francia forradalmárok Párizsból hozatott, „remek kőmetszetű” arcképei függtek, köztük Madame Roland és Charlotte Corday képei. Egyedül egy fontos korabeli státuszszimbólum hiányzott a lakásból: a zongora. Ennek beszerzése is szerepelt a terveik között, ugyanis a zeneszerető Szendrey Júlia számára fontos volt a hangszer. 1848 februárjában írt erről egy szatmári barátnőjének: „Most véghetetlen örömem van: pár nap múlva zongorám lesz. Eddig nem esett ennek nélkülözése ollyan nehezen, mert nem szerezhettünk, hát csak elgondoltam, hogy nem lehet, ha eszembe jutott néha néha; de már most lesz nem sokára, s ez olly jól fog most esni, mint azt soha nem hittem volna, ha folyvást játszhattam volna.”
A lakásról fennmaradt egy vizuális forrás is, Orlai Petrich Soma festménye, amelynek címe: Petőfi pesti dolgozószobájában. A képen a költő összefont karokkal áll íróasztala előtt, amelyen Shakespeare-szobor és tintatartó látható. A falon Barabás Miklós Szendrey Júliát ábrázoló akvarellje, az íróasztal mellett pedig igen hangsúlyos a könyvszekrény jelenléte is. A korabeli polgári otthonok biedermeier berendezése nemcsak az esztétikum és a gazdagság miatt érdemel figyelmet, hanem az általa kifejezett értékrend miatt is. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor otthonában az írás és az olvasás kiemelt jelentősége a lakás legreprezentatívabb, legértékesebb tárgyaiban mutatkozott meg, ahogyan a forradalmi eszmék fontossága is.
Szerdai forradalom
A Dohány utcai albérlet március 15-e összes fontos pesti helyszínéhez közel volt, ezért is töltött be kulcsfontosságú szerepet az eseményekben. A nagy nap történéseit pontosan rögzítette Petőfi forradalmi naplója. Miután a Dohány utcai lakásából elszaladt a Pilvaxba, majd ismét hazatért, így folytatódott a nap:
„Hazamenvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek. Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.
– Jó jel! – kiáltánk föl egyhangulag.
Amint a proklamáció elkészült, s indulófélben voltunk, azt kérdem, micsoda nap van ma?
– Szerda – felelt egyik.
– Szerencsés nap – mondám –, szerdán házasodtam meg!
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott.”
Ajándék a „Talpra Magyar Versért”
Petőfi az események sodrásában is tudatában volt annak, hogy milyen jelentősége volt a tetteinek, például a Nemzeti dal megírásának. Ezért ennek körülményeit is pontosan lejegyezte, elősegítve ezzel a vers köré szövődő kultusz korai kialakulását: „A nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-kán írtam, azon lakomára, melyet az ifjuság március 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.”
Szendrey Júlia is tudatában volt annak, hogy a Nemzeti dal megírása férje pályájának meghatározó pillanatát jelenti. Ezt mutatja az az ajándék, amelyet még 1848-ban a „Talpra Magyar Versért” készített: egy bőrtárca, amely 2011 óta a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó Petőfi-kiállításán megtekinthető. A tárca három részből áll, a két szélső részét gyöngyhímzés díszíti: az egyik oldalon nemzeti színű lobogó látható zöld levelekkel és a „Talpra Magyar Versért” felirattal, a másikon pedig egy virágokat tartó puttó a készítés dátumával és a megajándékozott nevével: „Pest, 1848. Petőfi Sándornak.”
Az a bizonyos reformlakoma, amelyre Petőfi a verset írta a József-napi vásár idejére volt kitűzve, március 19-re. Ideális helyszínként a középkori magyar országgyűlések jelképes terét, a Rákos mezejét jelölték ki. Március 14-én azonban, az egy nappal korábban kipattant bécsi forradalom hírének birtokában, az Ellenzéki Kör gyűlése után a Pilvax ifjai elvetették a reformlakoma ötletét, és úgy döntöttek, hogy már másnap cselekedni kell, ebben pedig kulcsszerepet szántak a tizenkét pontnak. Az Ellenzéki Kör gyűlésen Petőfi nem volt jelen, de azt részletesen lejegyezte, hogyan töltötte el ezt az éjszakát, március 15. előestéjét:
„Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzditólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mingyárt holnap... hátha holnapután már késő lesz!”
Petőfi jelentősége abban is állt, hogy célt tudott adni a forradalmi lendületnek, tudatos volt, tisztán látta, hogy „logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót.”
Miért hisszük azt, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőin szavalta el a Nemzeti dalt?
A Nemzeti Múzeum úgy maradt meg a kulturális emlékezetben, mint a Nemzeti dal elszavalásának ikonikus tere, holott éppen itt nem mondta el a verset Petőfi, hiszen ebben az időpontban erre már nem volt szükség: a Landerer-nyomda lefoglalása után nyomtatott röplapokon terjedt a vers a városban mint a szabad sajtó első terméke. A nap korábbi részében Petőfi feljegyzése szerint „először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a szeminárium terén”, valamint „a nyomda előtt” hangzott el a vers, vagyis a mai Petőfi Sándor utca 7. szám alatt (az egykori Pilvax kávéház helyén), a Semmelweis utcában, az Egyetem téren, valamint a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán.
Mégsem véletlen, hogy a köztudatban úgy rögzült a Nemzeti Múzeum kiugró párkánya mint a szavalás helyszíne. Vahot Imre ugyanis már április 22-én kiadott egy Nemzeti dal-kottát, rajta a szavaló Petőfi Sándort ábrázoló metszettel.
Kálózdi János megzenésítését a Pesti Divatlap a következőképp reklámozta: „A címlapon a múzeum terén tartatni szokott népgyűléseket igen híven tünteti fel. Az oszlopos lépcsőzet egyik falán állnak a nép szónokai, kik közt Petőfi is gyakran szerepelt, főleg versei előadásával.” A Múzeumkert március 15. után is megmaradt a népgyűlések bevett helyszínének, ahol Petőfi olykor saját verseket is szavalt, például április 6-án a Készülj, hazám! című költeményt. Így nem csoda, hogy a köztudat végérvényesen egybekapcsolta és a március 15-én tartott népgyűlés időpontjára vetítette vissza a Nemzeti dal-kottát és a címlapképen szavaló Petőfit, aki így foglalta össze a nagy nap jelentőségét: „Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkivül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.”
A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: