Trükkök sokaságával érték el Kádárék, hogy a fiatalok ne lázadjanak március 15-én
A történettudományban és a közvélekedésben is elterjedt megállapítás, hogy március 15. a Kádár-rendszerben agyonhallgatott ünnepnek számított. Ha ezt az ünnep mai helyzetével vetjük össze, és a társadalom egészére vonatkoztatjuk, a kijelentés részben helytálló. Ami azonban az 1848-as forradalom ünnepe és az ifjúság kapcsolatát illeti, elhallgatás és elhallgattatás helyett a hatalom részéről sajátos emlékezetpolitikai konstrukcióival, nagyszabású ünnepségsorozattal, az ifjúság egy része felől a rendszerrel szembeni ellenállással, a korszakban kivételesnek számító spontán megmozdulásokkal találkozhatunk.
Március 15. ünneplésének története legalább annyira szerteágazó és összetett, mint amilyen az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kutatástörténete. A világosi fegyverletételt követő években a megemlékezés tiltása, a szándékolt feledtetés is akaratlanul elősegítette, hogy ’48 márciusának emléke a szabadsággal, az elnyomás elleni küzdelemmel kapcsolódjon össze, és hogy hivatalos ünneppé nyilvánítása előtt széles társadalmi bázissal rendelkezzen. Ezért az országot irányító mindenkori rezsimek emlékezetpolitikájának sarkalatos pontjává vált a ’48-as forradalom örökségének kezelése.
A forradalomra való megemlékezés а kiegyezés után vált egyfajta megtűrt, hivatalosan nem támogatott, de nem is tiltott ünneppé. A Ferenc József és a magyar kormány között kötött kompromisszum értelmében április 11., a ’48-as törvények uralkodó általi szentesítésének napja lett a hivatalos ünnepnap, de az ellenzék továbbra is március 15-én tartotta megemlékezéseit anélkül, hogy retorzióktól kellett volna tartania. A Horthy-korszak ellenforradalmi retorikájába nehezen illett bele a forradalom szellemisége, így március idusa csak 1927-tól vált hivatalos nemzeti ünneppé. A centenárium évében, 1948-ban a hatalmat egyre inkább kisajátító kommunisták a nagyszabású évfordulót használták arra, hogy március 15. szellemiségét kisajátítsák. A Rákosi-korszak személyi kultuszában újra elhalványult március 15. jelentősége, 1951-től munkanappá fokozták le, és még Rákosi március 9-i születésnapja is nagyobb pompát kapott, mint a forradalom ünnepe.
1956. október 23. kiemelt fontosságú az 1848-as forradalom emlékezete szempontjából. Az 1956-os őszi események több ponton idézik ’48-at a diákság kezdeményező szerepétől a pontokba szedett követelésekig. A párhuzamokra már a kortársak is felfigyeltek, és szándékosan építettek a „forradalmi tavasz, ősszel” párhuzamra. Az ’56-os forradalom leverése után, a Kádár-rendszer első éveiben összekapcsolódtak az ifjúsághoz kötődő problémák és március 15. Az újonnan berendezkedő, valós tömegbázissal nem rendelkező párt olyan fenyegetésnek érezte a „márciusban újra kezdjük” jelszónak, illetve rövidítésének, a MUK-nak a fővárosszerte tűzfalakon és szóbeszédben való terjedését, hogy a felsővezetés foglalkozott az üggyel. A jelszó elleni küzdelem a propaganda kiemelt feladatává vált, részeként annak a szándéknak, hogy megakadályozzák az ellenállás tavaszi újraindulását.
A kádári konszolidáció éveiben újabb feledtetés, eljelentéktelenítés jellemezte a hatalom és az ünnep viszonyát. Ennek ellenére március 15-nek kialakult helye volt a kommunista párt emlékezetpolitikájában, ráadásul a munkásmozgalmi múlt keretébe ágyazva március 15. testesítette meg a polgári forradalmat, a későbbi kommunista forradalom előképét. Így lényegében az 1950-es évek elején kialakult ünneplési szokások éltek tovább; jellemző, hogy munkaszüneti nap helyett csupán iskolaszüneti nap volt március 15.
A Forradalmi Ifjúsági Napok
Kereken tíz évvel 1956 októbere után a párt – amely immáron nem rettegett a kora tavaszi „ellenforradalom” lehetőségétől – és annak ifjúsági szervezete, a KISZ elérkezettnek látta az időt arra, hogy megreformálja március 15. ünneplésének módját, jobban beillessze az ifjúság ideológiai nevelésébe. Így született meg a Forradalmi Ifjúsági Napok, a FIN koncepciója. A politikai akciósorozat ideológiai alapja a korszak három tavaszi történelmi ünnepének – (1848.) március 15., (1919.) március 21., azaz a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja és (1945.) április 4., a felszabadulás napja – összekapcsolása volt. A koncepció lényege, hogy a három időben és szereplőik, eredményeik, szellemiségeik tekintetében távol álló eseményt a forradalom eszméje köti össze. Ebben a felfogásban március 15. a kezdetet, a „forradalom lángjának fellobbanását” volt hivatott megjeleníteni. Az ünnepek szerencsés naptári egymásutánisága is erre a fokozatosságra erősített rá, így vált lehetségessé, hogy március 15. szerepét hátrébb helyezzék a két kommunista szempontból fontosabbnak tartott ünnephez képest.
A FIN március 15. és április 4. között rendezett központi ünnepségeket, megemlékezéseket, országos és helyi szintű kulturális és sporteseményeket foglalt magában. A KISZ célja a rendezvénysorozattal a tagság bővítése, a fiatalok minél nagyobb tömegének elérése volt. A szocialista hazafiság propagálását szolgáló ideológiai tartalom és a fiatalok érdeklődését megragadni igyekvő programsorozat metszéspontjában olyan rendezvényekkel találkozhatunk, mint az 1945 méteres „felszabadulási mérföld” futóverseny vagy az ifjúsági vitakörök, Az utóbbiakhoz készült hivatalos segédletekben válaszoltak meg olyan kérdéseket, mint hogy „[m]i az a tudat, amellyel egy-egy nemzetközi labdarúgó-mérkőzésen a nemzeti tizenegynek szurkolunk?” Vagy hogy „[m]iért gyorsulnak meg a szívverések Erdély hallatán?”
A három ünnep közül egyedül március 15-nek volt igazán a társadalomban élő emlékezete, ezért annak szimbolikáját, hőseit a FIN koncepcióján belül minél inkább kiaknázták az aktuálpolitikai céloknak megfelelően. A legbeszédesebb talán az, hogy a Forradalmi Ifjúsági Napok alatt Petőfi Sándor alakját elevenítették fel legtöbbször a ’48-as forradalommal összefüggésben. A fiatalon mártírhalált halt forradalmár-költő alakja sokkal inkább alkalmas volt arra, hogy a történelmi múltat az aktuálpolitikához igazítsák, mint a forradalom és szabadságharc vezetőinek – Batthyány, Kossuth, Görgey – összetettebb életútjára alapozott emlékezetpolitika. Petőfi születésének 150. évfordulóján, 1973-ban az ünnepségek profilját nagyrészt erre az eseményre szabták. Ebben az évben készült Kardos Ferenc rendezésében a „Petőfi ’73” című film, amely nagymértékben épül a Forradalmi Ifjúsági Napok kapcsán is megjelenő témák köré. A filmben pápai és budapesti diákok újrajátsszák Petőfi életének meghatározó pillanatait; mindezt olyan formában, hogy a szerepelők folyamatosan kilépnek történelmi szerepeikből, és a jelenben, diákokként szólnak a forradalmiságról, sajtószabadságról, cenzúráról. (Kardos Ferenc özvegye, Dr. Strausz Erika szerint a jelenre reflektáló jeleneteknek a kétharmadát végül kivágták a filmből.)
„A mi forradalmiságunk a jobb munka, tanulás”
Amikor a Forradalmi Ifjúsági Napokat elindították, a nevében a „forradalmi” inkább csak a történelmi múltra vonatkozó jelző volt, az alapkoncepció alig épített a forradalom és az ifjúság összekapcsolására. 1968 világszerte meghatározó eseményei azonban Magyarországon is felkavarták a forradalmiság diskurzusának állóvizét: a Kádár-rendszer ideológusainak reagálniuk kellett a politikai bal- és jobboldal irányából egyaránt érkező kihívásokra. Magyarországon ugyan nem voltak nagyobb diákmegmozdulások, de választ kellett adni arra a kérdésre, hogy miként lehet az ifjúság „forradalmi” egy „épülő szocializmusban”. Erre válaszul született meg a „mindennapok forradalmisága” koncepció. A többek közt Király István irodalomtörténész által kifejtett elképzelés szerint Magyarországon a második világháború után a fegyveres forradalom időszaka lezárult, a hétköznapokban végzett munka, tanulás, a fennálló rendszer működtetése, a szocializmus építése magasztosul forradalmi tetté.
Ez a heves lelkületű fiataloktól igen távol álló koncepció a FIN tükrében még inkább kudarcra volt ítélve. Hiszen az ünnepnapban kellett volna kifejezni a hétköznapok forradalmi tetteit, így amikor a mindennapok forradalmiságának jellegzetességei bekerültek az ünnepi beszédekbe és felkerültek a transzparensekre, még inkább eltávolodott egymástól az eredeti ideológiai mondanivaló és az évenként megrendezett programsorozat valós tartalma.
Az ünnepségsorozat kezdeményezése idején, 1967-ben a szocialista hazafiság propagandája mentén célszerű volt a szabadságharcot a Tanácsköztársasággal és a felszabadulással összekapcsolni, kihangsúlyozni ezáltal az ország küzdelmeit, harcainak sorozatát. Rögtön 1968 után azonban az újonnan, nagy erőkkel létrehozott ünnepségsorozat üzenete veszélyes értelmezési lehetőségeket is eredményezhetett. Az ünnepek épp a hétköznapokból való kilépést jelentik, a forrongó múlt újbóli átélésének lehetőségét, és ez a harcos forradalmiság akár a baloldali radikalizmus táptalajául is szolgálhatott volna. Ezt elkerülendő születtek a mindennapok forradalmiságát előtérbe helyező cikkek, illetve ezért is volt fontos fenntartani az ünnepségsorozat azon jellegét, hogy programok legnagyobb része a jelenkor mindennapi feladataira fókuszáljon. A Forradalmi Ifjúsági Napokkal a KISZ kereteket kívánt nyújtani, amelyek között az ifjúság ellenőrzés alatt, a történelmi múltba helyezve élhette át a forradalmiságot.
Hivatalos ünnepség és spontán tüntetés
A FIN-koncepció befogadásának hiányát jelzi, és a 1960-as évek végi forradalmi hangulat következményeinek is tekinthető, hogy az 1970-es évek elején a budapesti március 15-i ünnepségek gyakori velejárója lettek a diákok kisebb-nagyobb spontán, a hivatalos programtól eltérő megmozdulásai, amelyeken saját módon kívántak megemlékezni 1848-ról, egyúttal kifejezni a rendszerrel szembeni nemtetszésüket.
Budapesten 1972. március 15-én a hivatalos ünnepség után fiatalok egy csoportja egyfajta spontán tüntetést indított el. A megmozdulást a rendőrségnek kellett elfojtania, ami igen szokatlannak számított a korszakban. Az őrizetbe vettek kihallgatási jegyzőkönyveiből kirajzolódik a fiatalok elégedetlensége azzal, hogy „a hivatalos szervek szándékosan degradálják március 15-öt és elveszik annak nemzeti jellegét”. Az „ünnepségeken van partizán-beszéd, KISZ-avatás, de szerintünk ennek semmi köze nincs az 1848-as szabadságharcos hősökhöz” – így bírálta például vallomásában a FIN koncepcióját az egyik elfogott fiatal, Rigó Ferenc.
A sorozatos „másként ünneplésre” a politikai vezetés kétféleképpen reagált. Egyrészt szükségesnek tartották, hogy új alapokra helyezzék a rendőri fellépést. Ennek megoldására felmerült a javaslat, hogy az URH-s autók és az egyenruhás rendőrök ne az események középpontjában helyezkedjenek el, hanem vonuljanak háttérbe, a rendezvényeket pedig elsődlegesen az Ifjú Gárda és a Munkásőrség biztosítsa: „biztosítás természetesen legyen, de ne rontsa a közhangulatot, ne irritálja az összegyűlteket.” Ennek érdekében némi csellel is értek volna, a KISZ KB ülésén javasolták, hogy a fiatal rendőröknek, belügyeseknek Ifjú Gárda-egyenruhát osszanak ki az ünnepség napjára. A változtatások java része a városi tér feletti nagyobb fokú kontrollt szolgálta, amit az első vonalban nem agresszióval, hanem a másként ünneplés ellehetetlenítésével kívántak megoldani. A KISZ központi bizottsági ülésén döntöttek arról, hogy a hivatalos ünnepséget áthelyezik délutánra, és egész napos programokkal foglalják le az iskolaszüneti napjukat töltő diákokat. A tüntetések tanulságaiból levont módosítások – elsőre talán meglepő módon, de a Kádár-rendszer ideológiai alapjából következően – nem érintették a FIN alapkoncepcióját, így az 1966-tól jellemző beszédmód és az emlékezetpolitika sablonjai évtizedek múltán is változatlanok maradtak.
Március 15., a lázadás ünnepe
A hetvenes évek második felében nem került sor a korábbiakhoz hasonló megmozdulásokra a tavaszi ünnepek idején. A Forradalmi Ifjúsági Napokat 1987-ig minden évben megrendezték ugyan, miközben fokozatosan kiüresedett, tavaszi rendezvénysorozattá formálódott át, amelyben az ideológiai mondanivaló, a formaságokat leszámítva, egyre kevésbé volt tetten érhető. A pártvezetés is beérte azzal, hogy a résztvevő fiatalok számával igazolja az akciósorozat sikerességét, és az ideológiai tartalomhoz való közömbös hozzáállás is elfogadhatónak bizonyult. Az egyetlen cél a nyílt ellenállás elkerülése volt, és sem március 15., sem a FIN többi ünnepnapja nem tudott a Kádár-rendszert erősítő, valódi tömegbázissal rendelkező megemlékezéssé válni.
Az 1980-as évek elejére végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a ’48-as forradalom örökségének e nagyszabású átformálási kísérlete kudarcot vallott. Ekkoriban a pártállammal való szembenállás kifejezésének lehetőségeit keresők újra megtalálták március 15-ét. A formálódó ellenzék 1983-tól ismét a tíz évvel korábbiakhoz hasonló, a hivatalos ünnepségen kívüli utcai megemlékezéseket szervezett. Ezek közül is kiemelkedett az 1986-os év, amikor a másként ünneplőket a rendőrség csapdát állítva a Lánchídra terelte és gumibotozással, ütlegeléssel oszlatta fel a körülbelül ezer fős tömeget.
A ’48-as forradalom emlékezete a rendszerváltással új korszakba lépett: az 1989-es év ünnepségeinek plakátján mint a „legnagyobb nemzeti ünnep” jelent meg, az ünnepségeken pedig a volt állampárt és a frissen létrejövő új pártok, mozgalmak képviselői egyaránt részt vettek.
A rendszerváltás után az ünnep piros betűs munkaszüneti nappá vált, a nemzeti ünnepek sorába emelkedett. Március 15. a függetlenség és a szabadság eszméi mentén volt hivatott összekovácsolni a nemzetet, azonban a Kádár-korszakhoz hasonlóan az ünnepek gyakori elemévé váltak az aktuálpolitikai üzenetek. A politikai aktivitás és a fiatalok eltávolodásának általános tendenciája folytán az ünnep ifjúsági jellege is sokat halványult, akár az 1980-as évekhez képest is.
A szerző az az ELTE BTK Atelier tanszékének doktorandusza. A műhely munkatársainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.