A fordított Westworld-elmélet
Az evolúció hülye tréfáinak egyike, hogy az ember végtelen mennyiségű valóságot tud elképzelni, belakni és összekeverni. Mindennapjainkat a tündérmesék, szórakoztatóipar, propaganda, és millióféle más narratíva között navigálva töltjük, gyermekkorunktól ezt tanuljuk, sőt ha úgy tetszik, ez a navigáció maga a tanulás. A narratívák között is külön kategóriába terelhetjük a fenti mondatban megfogalmazottakkal, vagyis a valósággal foglalkozókat, a metát. Jó korán, Platón Barlanghasonlatával kezdődnek, a Mátrix című filmmel folytatódnak, a kettő között pedig felvillan a Westworld vadnyugati valóságparkja a gonosz robot Yul Brynnerrel.
A Barlanghasonlat pár mondattöredékben: fogunk pár kísérleti embert, egy barlangban leláncoljuk és egész életükben árnyjátékkal szórakoztatjuk őket. Egy idő után elfogadják, hogy amit látnak, az a valóság. Egyiküket kihozunk, ő – mielőtt elájul – nagyon örül, hogy megismerkedhetett az igazi valósággal, majd szíves engedelmünkkel visszakéredzkedik, mert barlangban leláncolva lenni mégiscsak olyan megszokott és otthonos. Utóbbi karakter a Mátrixban is megjelenik, ő Cypher, aki elárulja a szürke biliacél valóságot egy jó kis sztékért. (Aki nem ismerné, a Mátrix a Barlanghasonlat napszermüvegreklámmá álakított változata.)
Nácik és szolipszizmus
A valóság leolvadása több problémát is elénk gurít. Első a szolipszizmus, vagyis az „én vagyok, más semmi sem biztos”, a megyekettes antik görög filozófusbajnokságban indulók közröhejjel járó típushibája. Aztán ott van a valóságtól elszigetelődés, amely egyre népszerűbb mentálhigiénés probléma azok körében, akik nem tudnak megbirkózni az emberi létezés sötét oldalaival.
Azután ott van ez utóbbi a szándékosan előidézett, fegyerizált válfaja aktív dehumanizálás céljából, ahogyan Himmler a hinduizmust alkalmazni szerette (egy csipet amfetaminnal ráerősítve) az SS lelki megacélozására: „Aki öl, csak hiszi, hogy öl; akit megölnek, csak képzeli, hogy megölték".
Innen közelítve nem olyan nagyon vonzó a szimuláció, de a jelen szimulációs kérdés a precedensekkel szemben technikai jellegű is. Mi is olyanok vagyunk, mint napjaink kreatív alkotásnak és időtöltésnek egyaránt hitvány számítógépes játékai? Mit tartogat a technikai fejlődés?
Az utódszimuláció
Niklas Boström svéd filozófus, az oxfordi Future of Humanity Institute (FHI, Az emberiség jövője intézet) alapítója; a mesterséges intelligenciával, szuperintelligenciával és az antropikus elvvel kapcsolatos munkái mellett legismertebb produktuma a szimulációsérv-trilemma. Ez három felvetésből áll, amiből egy szükségszerűen igaz:
minden emberihez hasonló civilizáció az univerzumban kihal, mielőtt elérne arra a fejlettségi szintre, hogy szimulálni tudná a valóságot;
ha bármelyik civilizáció mégis eléri a poszthumán fejlettségi szintet, nem érdeklik a szimulációk;
szimulációban élünk.
A trilemma erősen lejt a harmadik lehetőség felé, így válik szimulációs érvvé. Az első eset a legegyszerűbb: a világvége-szektákkal egy platformon állni nem népszerű, legkevesebben ezt a megoldást választanák. A második eset misztikusabb, hiszen feltételezi, hogy miközben elérjük az ezermilliárdos lélekszámot, a Földet sem abáljuk le, és a mesterséges intelligencia sem végez velünk, transzhumán tuningemberekként robogunk tovább.
A harmadik megoldás lényege, hogy ha létezhet fejlett poszthumán civilizáció, és használ szimulációkat, akkor igen nagy az esélye, hogy ezeknek a több millió példányban futó utódszimulációk egyikében tartózkodunk épp most. Másképpen: körülbelül a lottóötössel azonos az esélye, hogy egy adott személy valóságos, az egy főre jutó milliónyi szimulált személy között.
Az utódszimulációt (eredetiben ancestor simulation, vagyis felmenőszimuláció vagy ősszimuláció, utóbbi nem tévesztendő össze az őszszimulációval) elképzelhetjük egy szuperskanzenként is, legfontosabb tulajdonsága azonban nem a történelmi hűség, hanem az, hogy tökéletes valóságként funkcionáljon a benne élők számára. A kérdés, hogy milyen gyakorlati hasznot tudunk elképzelni ilyesminek egy olyan világban, amiből csak annyi sejtünk, hogy érthetetlenül és csudálatosan fejlett lesz.
Posztembörök
A szimulációs trilemma mérlegelésénél arra jutottunk, hogy egy szükségtelenül sötét és egy nagyon optimista jövőkép között, középúton jutunk el a poszthumán jövőbe. Poszthumánnak lenni nem csupán bohókás robottánc: egy poszthumán civilizáció jóval többet áldoz arra, hogy emberi maradjon, mint amennyire a mezei emberiségnek a humanizmusra valaha is tellett.
De hogyan jutunk el idáig? Először is, a közkedvelt kapitalizmusnak, amely a fantasztikus illatosított fürdősókat és Eros Ramazzotti-cédéket szállító kamionkonvojokat tojja ki magából a kedvünkért, a Naprendszer határán, sőt a gyakorlatban már jóval előtte véget ér a fejlődőképessége.
Egy adott rakomány Föld körüli pályára juttatásának költsége egyre gyorsabban csökken. A kezdeti százezer dolláros kilónkénti feljuttatási tarifa lassan ezer dollár alá süllyed. Hosszabb távon az átlagember mellényzsebből csengeti ki házi elefántja fellövését, de a piramisokat vagy a Vatikánt így sem vihetjük magunkkal a Proxima Centaurihoz.
Több fényév távolságra pénzt utalni nem egy sikerélmény, a kereskedelem realitása ennél is karcsúbb. A futurológusok optimisták lévén nem értenek ezzel egyet, de az emberiség biológiai mivoltában nagyon nehezen megtartható a Naprendszeren túl. Amennyiben nem érjük el, vagy haladjuk meg a fény sebességét, az egymástól távol eső kolóniák külön útra térnek, az emberiség alfajokra porlad szét.
Emu vogymuk
Mire igazán szárba szökkenne az emberi űrutazás és űrben hemzsegés, és megoldottuk a sugárzás, a súlytalanság, az űrszemét és egyéb életveszélyek problémáit, megjelenhet egy vívmány, ami mindent felülír: a tudatfeltöltés. Ez alatt számítógéppel szimulált emberi agyat értünk, és jelenleg csak becsléseink vannak róla, hogy mennyire bitang nehéz megvalósítani technikailag.
A tudatfeltöltés és technikai apparátusának fejlettsége jelenleg nulla. Nem tudunk elég részletes képet készíteni az agy 84 milliárd sejtjéről, és a működéséről sincsenek éles fogalmaink, a tudat mibenlétéről meg egyenesen elméleti viták folynak. Jó, nem igaz, mert már feltöltöttek egy földigilisztát egy gurulós legórobotba, ami azóta is meg-megállva gurul a tudományos médiadobások cúgos panteonjában.
Mindez természetesen nem akadályoz meg minket abban, hogy elképzeljük, mi lenne a dolog, vagy hogyan kellene működnie. A teljes agyemuláció, vagyis a gépen futtatott agy számára nem jelent problémát a fizikai egzisztencia: gyakorlatilag halhatatlan. A csillagközi utazásnál mi sem egyszerűbb. A gondolkodás sebességét tetszőlegesen az emberi gondolkodás sebességének egymilliószorosára gyorsíthatja vagy ugyanennyire lelassíthatja, így gyakorlatilag az időutazás sem jelent számára problémát. Ha száz évig tart egy gondolat megszületése, a száz fényévre található csillagtól kvázi élőben közvetíthet.
Egy gépesített agy számára a géppé válás, az emberi mivolt elvesztése jelenti a problémát, és ezt oldja meg az utódszimuláció. Biológia híján a gyermeke is mesterséges intelligencia, akit (jobb megoldás amúgy sincs) egy szimulációban maga nevelhet fel. Azok, akik egy ilyen szimulációban léteznek, nem is sejtik, hogy életük egy gépek által látogatott tanulóösvény - akár a robotok által benépesített Westworld kalandpark, csak fordított szereposztásban.
Egy ilyen poszthumán civilizáció számára központi jelentőségű szimuláció, ha kell, Dyson-gömböket épít a csillagok köré, hogy a szükséges számítási kapacitást biztosítsa. Természetesen, ha úgy gondoljuk, hogy a minket körülvevő nem valós valóság az emberré válást és embernek maradást szolgálja, valószínűleg kerüljük az emberiség elleni bűncselekmények elkövetését, bár erre a kérdésre Boström definíciójában kimondatlanul benne van a válasz: az utódszimuláció hatékonyságának kulcsa, hogy résztvevőkben nem tudatosulhat a szimuláció. De ha ez mégis bekövetkezne, az kiváló alapot szolgáltatna egy csehszlovák sci-fi sorozathoz, amely alapvető személyi higiénés cuccok reklámjává alakítaná a Barlanghasonlatot.
A szerző további cikkei a Qubit Telex rovatában: