Mi a fenét akarnak tőlünk az iskolában, amikor valamit elemezni kell?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Egész iskoláskoromra rányomta a bélyegét, hogy állandó frusztrációt éreztem, mert nem értettem, mit várnak tőlem, amikor elemzést kérnek. Sohasem mondták el tételesen, hogy mit jelent például irodalmi műveket elemezni – kellett mindenféle dolgozatokat készíteni, amiket elemzésnek kellett hívni, de hogy mik is voltak ezeknek a pontos követelményei, hogy miben is áll egy műelemzés, azt sosem árulták el, talán maguk a pedagógusok se tudták. Hosszú iskolai és egyetemi pályafutásom óta valójában máig sem tudtam meg, mi a megfejtés, pedig sok olyan írást olvastam, ami műfaja szerint elemzés.

Ez onnan jutott eszembe, hogy most márciusban viszont megjelent egy könyv, Hetényi Zsuzsa írta, és az a címe, hogy Miről is szólnak azok a könyvek?. Az egész könyv a műelemzésről szól, szép példák is vannak benne, és persze az derül ki, hogy az én frusztrációm egyáltalán nem volt megalapozatlan, mert az elemzés (különösen a műelemzés) rettentő bonyolult dolog, és nem véletlenül nem értettem meg az iskolában, hogy mi az: sosem mondták el, de talán ha elmondták volna, akkor sem értettem volna. Az iskolában csak nagyon apránként, lépésről lépésre, sok-sok éven keresztül lehetne ebbe a tudományba bevezetni a tanulókat.

Sokan vagyunk vele úgy, hogy megismertük az elemzés szót, de nem egészen értjük, vagy legalábbis sokáig nem értettük. Vajon mit jelent?

A szó és a probléma eredete

Az régi görög tudósok (először a matematikusok) gyakorlatilag a ‘megoldás, magyarázat’ értelemben használták az elemzés görög eredetijét, az analízis szót. (Latinra is így fordították, a resolutio szóval.) Később aztán a tudományban és a filozófiában a legkülönbözőbb használatai voltak ezeknek a szavaknak. Talán már ők is zavarban voltak azzal kapcsolatban, hogy mit is akartak jelenteni.

Érdekes, hogy a magyar megfelelőjét egy teljesen más jelentésű szóból, az elem szóból alkották meg a 19. században. Az elem maga is nyelvújítási szó (a latin elementum lerövidítésével hozták létre), azt a jelentést szánták neki, hogy ‘alapanyag, alkotórész, kémiai elem’. Így hát a történetét tekintve az elemez, elemzés szavaknak jelentéstanilag semmi közük az eredeti görög és latin megfelelőihez. Nyilván a megoldás lett volna a legjobb tükörfordítás, de talán úgy érezték, hogy az már foglalt valami másra. Nem biztos, hiszen ezek a régi ókori szavak is egyszerre jelentettek ‘megoldást’, ‘magyarázatot’ és ‘elemzést’. Talán már a magyar nyelvújítók is úgy jártak, mint én, hogy őszülő fejjel sem voltak teljesen tisztában az analízis jelentésével.

Komolyra fordítva: a magyar szó azt sugallja, hogy akik megalkották, azok elemzésen ‘elemekre bontást’, vagyis szétcincálást értettek. És valóban, az analízis egyik régi, hagyományos használata az a tevékenység volt, amikor feltárjuk, hogy egy összetett jelenség milyen részekből tevődik össze. Például a kémiában ma is használják arra, amikor megpróbálják meghatározni, hogy egy összetett anyag milyen alkotórészekből áll.

Talán én is szerencsésebb lettem volna, ha a nyelvújítók inkább a megoldás vagy a magyarázat szót választották volna, mert akkor nem lettem volna tanácstalan, amikor az iskolában „elemezni” kellett. Hiszen a megoldások feladot, problémát feltételeznek, és magyarázatot is csak konkrét jelenségre, problémára lehet adni. És akkor, ha a tanárok feladták volna, hogy oldjak meg vagy magyarázzak meg egy verset, akkor büszkén visszaszóltam volna, hogy előbb mondják meg, hogy milyen feladatra, problémára, jelenségre várnak megoldást vagy magyarázatot. És rákényszerítettem volna őket, hogy mondjanak konkrét kérdéseket, amikre választ várnak. (Aztán persze előbb-utóbb kirúgtak volna az iskolából a pofátlanságom miatt, ahogy ez amúgy is olyan sokszor előfordult velem.)

Szétcincálni?

A szakirodalom szerint az újkorban jött létre az elemzésnek az a koncepciója, amit „dekompozíciós” felfogásnak szoktak hívni, és ami mindenfajta elemzést a vegyi elemzés mintájára képzel el, vagyis aminek az elemekre bontás a lényege. Ennek a szellemében alkották meg a magyar elemzés szót, de tudnunk kell, hogy ez késői fejlemény. A középkorban még sokkal árnyaltabban gondolkoztak az elemzésről, és az elemekre bontást csak az egyik részének tekintették (így pl. a 14. századi Jean Buridan is).

Köztudomású, hogy a hagyományos (más néven: iskolai) nyelvtanban is főleg az alkotórészek azonosítását értik elemzésen. Mindenki emlékszik az iskolából a mondatelemzés nevű tevékenységre, aminek a lényege az ún. mondatrészek azonosítása. A mondatrészek alapesetben szavak (de például a névelőt nem tekintettük mondatrésznek, az iskolában ezt sem értettem, meg is ütöttem a bokámat, amiért számonkértem a tanáraimon). Egy-két kivétel van, például az összetett állítmány (pl. hülye leszek) – mondanom sem kell, ezen is fennakadtam az iskolában: más ilyen szorosan összetartozó egységek is vannak a mondatban (például egy névelő vagy egy jelző és a hozzájuk tartozó alaptag, általában főnév), akkor azok miért nem alkotnak összetett mondatrészt? Ugyanígy a szóalakok elemzése sem jelentett mást, mint felismerni a szótőt és a toldalékokat.

Már csak ezért is volt zavaros az irodalmi művek elemzésének problémája. Senki sem gondolta komolyan, hogy az kimerülhetett volna abban, hogy megállapítjuk az illető művek felépítését, mondjuk azonosítjuk a versszakokat és azokon belül a szorosabban összetartozó sorokat, mondatokat. Nyilvánvaló volt, hogy nem erre gondoltak, amikor verselemzésről beszéltek.

Visszatérés a forrásokhoz?

Az irodalmi művekhez persze egészen másképpen kell közelítenünk, mint mondjuk természeti jelenségekhez (vegyük most ide a nyelvi mondatokat is) vagy a matematikai problémákhoz, ezért nyilván az elemzésük is egészen mást jelent. Ennek ellenére azt javaslom, hogy térjünk vissza az elemzés szó eredeti értelméhez, a ‘magyarázat’, ‘megoldás’ típusú értelmezéshez. És akkor, ahogy feljebb már mondtam, valójában válaszokat keresünk az illető jelenséggel kapcsolatban, és minden azon múlik, hogy mire keressük a választ, hogy milyen kérdéseket tudunk megfogalmazni. (És talán az iskolában is erre kellene nagyobb hangsúlyt helyezni: tanuljunk meg jó kérdéseket feltenni.)

Csak a jó, pontosan feltett kérdések vezethetnek el oda, hogy akár irodalmi művek, akár más jelenségek megértéséhez közelebb kerüljünk, még akkor is, ha a válaszaink bizonytalanok, pontatlanok vagy akár ha egyáltalán nem is tudunk rájuk válaszolni.

Valamilyen elvont értelemben a kérdések föltevése maga is egyfajta elemekre bontás, hiszen minden kérdés a jelenség valamilyen aspektusát emeli ki, választja le a többiről. Például irodalmi művek esetében jellegzetes kérdéskörök a mű fiktív világában szereplők lélektanáról szólók (és arról, hogy ezek hogyan viszonyulnak az alkotónak és környezetének a lélektanához), és persze ezzel szoros összefüggésben a fikció és a szerzői valóság társadalmi-történelmi vonatkozásairól. Aztán vannak az ún. poétikai kérdéskörök, vagyis az, hogy a szerző hogyan használja a nyelvi nyersanyagot a hétköznapi nyelvhasználattól eltérő módokon, ami egybefolyik a kifejezetten nyelvi megformálásbeli kérdésekkel. Mindezek más-más aspektusai a műalkotásnak, vagyis elemekre bontás helyett talán inkább különböző aspektusokra való bontásról beszélhetünk. De nem azért, mert olyan erősen hinnénk abban, hogy csak a részek tulajdonságaiból érthetjük meg az egész tulajdonságait, hanem azért, mert pontos kérdéseket próbálunk meg feltenni és megválaszolni.

Hasonló a helyzet a nyelvészeti jelenségek „elemzésével” is. Semmi jelentősége, hogy milyen kategóriákba soroljuk a szavakat és mondatrészeket, mert ezek a besorolások értelmetlen kérdésekre adott válaszok. Vegyük a következő kérdést: „Melyik szó(szerkezet) az alany a következő mondatban?” Ennek a kérdésnek csak akkor van értelme, ha van valamiféle pontos elképzelésünk az „alanyság” mibenlétéről. Ilyen például az, hogy az alany az, amivel a hozzá tartozó ragozott igealak számban és személyben egyezik. De ha a vizsgált mondat az, hogy Ez a majom a legjobb barátom, akkor először is nem találunk benne támpontul szolgáló ragozott igét, ha pedig átalakítjuk (pl. Ez a majom volt a legjobb barátom), akkor azt látjuk, hogy két szerkezet is egyeztetve van vele, az is, hogy ez a majom, meg az is, hogy a legjobb barátom, hiszen ha tovább alakítjuk, és többes számba tesszük, akkor azt kapjuk, hogy Ezek a majmok voltak a legjobb barátaim, vagyis minden többes számba kerül. Szóval vagy a kérdés volt rossz, vagy az „alanyságot” értjük félre, esetleg több alany is lehet. És máris ott tartunk, hogy a szétbontással semmire sem mentünk, mondatok és szerkezetek tulajdonságait kell néznünk, meg azt, hogy hogyan felelnek meg ezek az általuk kifejezett gondolatoknak. És ezek a fontos kérdések.

Valami nagyon el van rontva az iskolában

Én már régóta azt veszem észre magamon, hogy akármilyen problémához nyúlok, ha az nem teljesen szaktudományos, hanem inkább a széles értelemben vett közgondolkodáshoz, a mindennapi felfogásunkhoz kapcsolódik, akkor mindig a közoktatás problémáinál kötök ki. Mit hallottunk az iskolában, hogyan foglalkoztunk a világ dolgaival (ha egyáltalán foglalkoztunk velük), és hogyan kellett volna inkább eljárni? Mivel kellene foglalkozniuk a gyerekeknek egy ideális világban, miközben tájékozottabb felnőtté érnek? (Feltéve persze, hogy ez az iskola egyik célja, hogy tájékozottabbá váljanak az ott tanulók.) Ezt pedig, hogy mindig ide jutok el, csak azzal tudom magyarázni, hogy valami nagyon el van rontva az iskolában.

Hagyjuk most a poroszos szellem felemlegetését, hagyjuk a „reformpedagógia” szükségességét, maradjunk annál, hogy értelmes oktatás csak értelmes tevékenységek gyakorlásával lehetséges. Ennek pedig az az egyik kulcsa, hogy jó kérdéseken kell gondolkozni, nem pedig rosszul meghatározott teljesítményeket számonkérni.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

 A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók  

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: