Már többször beszélgettünk ebben a rovatban az úgynevezett szófajokról, vagy semlegesebben fogalmazva szótövek fajtáiról. Neuralgikus kérdésről van szó, mert az iskolában valamiért fontosnak találják, hogy néhány fajtának a nevét és az állítólagos fő tulajdonságait megtanítsák a gyerekeknek, de azokat, akik érdeklődődnek a nyelv és a nyelvek iránt, egész életükben végigkísérik ennek az iskolai osztályozásnak a hiányosságai és ellentmondásai. (A többséget persze meg sem érintik az ilyen kérdések, ami már magában megkérdőjelezi, hogy van-e értelme az iskolában az ilyen osztályozást abban a formában erőltetni, ahogy megszoktuk.) 

Aki a korábbi írásaimat olvasta, oda juthatott el, hogy minden emberi nyelvben nagyon sok fajtájuk van a szótöveknek, sokkal több, mint amennyivel az iskolában foglalkoznak (és nem is feltétlenül olyanok, mint ahogy ott tanítják). Láttuk, hogy az iskolai szófaj-mániát részben a helyesírási szabályok furcsaságai indokolhatják, bár az iskolai szófaj-dömping ebből a szempontból sem mondható nagyon sikeresnek. Végül arról is volt szó, hogy nemigen van egyetlen egységes szempont vagy szemponthalmaz, aminek az alapján a valamilyen szempontból érdekes szótő-fajtákat megnyugtatóan szép csoportokba sorolhatjuk. Vannak mindenféle különbségek a tövek fajtái között (toldalékolási lehetőség, mondatbeli viselkedés, jelentésbeli eltérések), de ezek önmagukban is sokszor nagyon megbízhatatlanok, és egymással sem mindig állnak együtt. A végső következtetésem az volt, hogy talán kár is ilyen osztályozással bíbelődni, ha már a gyakorlati haszna elhanyagolható, az elméleti megalapozottsága pedig kérdéses. 

Osztályozás nélkül

Azért térek mégis vissza a szótövek fajtáinak kérdésére, mert nagyon sok reakció jutott el hozzám, kollégáktól is, az erről szóló előző írásaimmal kapcsolatban. Félreteszem most azokat a kritikákat, amik az osztályozásokkal szembeni szkepticizmusomat illették. Én ugyanis csak akkor látom értelmét bármilyen osztályozásnak, ha annak valami közvetlen célja van. Osztályozzák csak a hatóságok a gépjárműveket – jó okuk van rá a különböző engedélyek és adók miatt (és kezeljék valahogy a határeseteket, hiszen azokra is kell engedély, és azok után is kell adóztatni). Én a szófaji osztályozásnak ilyen kézzelfogható célját egyelőre nem látom. 

Viszont van a kapott kritikáknak egy nagyon érdekes része. Azt mondják nekem sokan, hogy igaz, a szófajok alaktani (toldalékolási), mondattani és jelentéstani tulajdonságai nem mindig állnak együtt, pláne nem állnak együtt az eltérő nyelvek hasonló jelentésű szavainak „szófaji” osztályai (itt már muszáj idézőjelet használnom, hiszen eleve vitatott, hogy lehet-e két különböző nyelvek szótöveinek fajtáit azonosnak tekinteni). Ugyanakkor mégsem tűnik teljesen véletlennek, hogy például milyen természetű, milyen jelentésű szótövek hajlamosak „igeként” viselkedni a legkülönbözőbb nyelvekben: nyilván olyanok, amik időben elhelyezhető, időben változó módon megfigyelhető jelenségekre utalnak. 

Valóban, az ilyen megfigyelések kézenfekvőnek tűnnek, annyira, hogy már-már üresek. Hiszen éppen azért szoktunk egyes szótöveket különböző nyelvekben „igei” természetűnek nevezni, mert intim kapcsolatba kerülhetnek olyan nyelvi eszközökkel (például toldalékokkal), amik éppen valaminek az időbeli elhelyezésére szolgálnak (igeidők), és más hasonló eszközökkel, amiknek az a céljuk, hogy az éppen a beszélők által közösen valóságként átélt jelenségekhez képest más régiókba helyezik azt, amiről éppen szó van (például az igemódokkal utalhatunk arra, hogy hipotetikus, kívánatos, csak hallomásból ismert stb. realitásról beszélünk-e). 

Az ehhez hasonló megfigyelések tehát, úgy tűnik, egyáltalán nem nyelvek nyelvtani rendszeréről szólnak, legalábbis közvetlenül nem. Arról szólnak, hogy az emberek milyen természetű jelenségekről kommunikálnak egymással, pontosabban hogy hogyan fogják fel, értelmezik ezeket a jelenségeket, és hogy ez milyen nyomokat hagy a nyelvi rendszereken. Viszont ezek a kommunikációs és gondolkodási sajátosságok valószínűleg sokkal bonyolultabbak, mint hogy holmi osztályozással rendet vághatnánk köztük. 

Szófaj és jelentéstan

A modern formális jelentéstan (ami eredetét tekintve Gottlob Frege munkásságáig nyúlik vissza, és alapvetően az analitikus filozófia szemléletén alapul) igen kevés figyelmet fordít arra, hogy a külvilág jelenségei hogyan szűrődnek át az emberi gondolkodás és a társadalmi-kulturális konvenciók szemléletén, hogy ugyanazt a jelenséget hogyan lehet sokféle szemléletben ábrázolni és sokféle nyelvi eszközzel megjeleníteni. Ők a nyelvi kifejezések és a valóság közötti összefüggések megragadására törekszenek, némileg fekete dobozként tekintve az ember kognitív apparátusát, aminek ezek a kapcsolatok végső soron köszönhetőek.

Így például ebben a modern jelentéstanban a főnevek és a melléknevek jelentése semmiben sem különbözik egymástól. Mindkettő valóságbeli megfelelője individuumok (egyedi objektumok) osztálya: A fáradt melléknév a fáradt lények osztályára utal, és ugyanígy a majom főnév a majmok osztályára. (A fáradt majom szerkezet pedig ennek a két osztálynak a metszetére.) Ez nagyon élesen szembenáll azzal, amit a nyelvtanok gondolnak a szótövek fajtáiról, és szerintem is elégtelen. Természetesen nem az osztályozást kérem számon a modern jelentéstanon, hiszen már írtam, hogy az nem érdekel. De egyszerűen nem lehet véletlen, hogy a „főnevek” és a „melléknevek” (bármit jelentsenek is ezek pontosan) olyan sok nyelvben egymástól eltérő viselkedésű csoportokat alkotnak, még ha nagyon heterogén csoportokat is, és kettőnél jóval többet. 

Így például számos nyelvben létezik a nyelvtani nemeknek valamilyen változata – ezeknek sokszor semmi közük a biológiai nemhez, van, hogy csak az élő és az élettelen dolgokat különböztetik meg, vagy éppen rengetegféle típusba sorolják a létezőket. (Például a niger-kongói nyelvcsalád nyelveiben általában tíznél több ilyen „nem” van, és a biológiai nemekhez ezeknek nincs közük.) Nos, az ilyen nyelvekben rendszeresen a „főneveknek” van állandó nemük (amit, ahogy például a németben is, egyenként meg kell tanulni, és nem mindig „passzol” a jelentésükhöz), és a „mellékneveknek” (meg gyakran az igéknek) nem állandó nemük van, hanem alkalmazkodnak, egyeznek annak a főnévnek a nemével, amivel együtt szerepelnek egy szerkezetben. A majom olasz megfelelője scimmia (nőnemű főnév), a fáradt megfelelője viszont hímnemben stanco, nőnemben pedig stanca. A fáradt majmot tehát scimmia stanca-nak kell mondani, a melléknévnek alkalmazkodnia kell a főnév neméhez. Persze sok nyelvben előfordul, hogy a „főnévnek” tekinthető töveknek is többféle változata van nyelvtani nem szerint, de ezek általában nem szisztematikusak. Például a latinban létezik a hímnemű lupus `farkas' szó mellett a nőnemű lupa `farkasszuka' is, de ez a különbségtétel messze nincs meg minden állatnévnél (például a vulpēs `róka' nőnemű szó, és bármilyen nemű rókát jelölhet). 

De nemcsak az egyeztetés tanúskodik arról, hogy a szótövek melléknévi és főnévi viselkedése eltér egymástól, hanem a mondatbeli szerepük is. Ha eltekintünk azoktól az esetektől, amikor egy állítmányszerű szerkezet részét képezik (erre mind a főnevek, mind a melléknevek képesek: Jancsi fáradt volt vagy Jancsi (egy) majom volt), akkor az olyan szerkezetek, amikben melléknév szerepel, de hozzá szorosan kapcsolódó főnév nem (például a fáradtat láttam), nagyon ritkák azokhoz képest, amikben van mellettük főnév (pl. a fáradt majmot láttam). Vagyis (az állítmányszerű szerkezetektől eltekintve) döntően főnév szokott lenni a névszói szerkezetek alaptagja ami majdnem mindig jelen van, és ezeknek a szerkezeteknek a melléknevek csak választható elemei. (Hozzávetőleges számításaim szerint átlagosan száz névszói szerkezetre esik egy olyan, aminek melléknévszerűség az alaptagja.) 

De ha nem osztályozást hiányolok, akkor micsodát? Annak az elismerését és jelentéstani megragadását, hogy eltérő szemlélet következménye az, hogy hasonló jelenségeket eltérő szófajú tövek segítségével szoktunk kifejezni. Persze hogy vannak fáradt lények (tehát beszélhetünk az általuk alkotott osztályról), és vannak majmok (tehát az ő osztályuk is létezik), de az, hogy nyelvileg ezekre az osztályokra eltérő tulajdonságú kifejezések használatával szoktunk utalni, valamit elárul arról, ahogyan róluk gondolkodunk, ha nem is mindig, de legalább szokásosan vagy banális esetekben. 

A kognitív megközelítés

Már egy korábbi írásomban is beszámoltam róla, hogy az ún. kognitív nyelvészet jár az élen abban, hogy a most említetthez hasonló szemléletbeli különbségeket vizsgálja. Az ő megközelítésükben a prototipikus főnevek például fizikai tárgyakra utalnak, míg a prototipikus melléknevek azok tulajdonságaira. Tehát a majom prototipikus főnév, hiszen minden egyes majmot fizikai tárgyként képzelünk el, míg a fáradt prototipikus melléknév, hiszen tulajdonságként képzeljük el. Nehéz lenne ezzel nem egyetérteni, hiszen teljesen kézenfekvő. 

Ha rendelkeznénk annak a pontos kritériumaival, hogy mikor képzelünk el valamit fizikai tárgyként, és mikor tulajdonságként, akkor már viszonylag könnyű lenne a nem prototipikus esetek jellemzése, hiszen azokat mindig az jellemzi, hogy egy vagy több kritériumot lazítunk vagy elhagyunk. Például a vihar szó esetében kissé lazítani kell azon a kritériumon, hogy a fizikai tárgyak minden pillanatban egyetlen körülhatárolt térrészt foglalnak el, és ezt a helyüket időben folytonosan változtatják, mert a viharoknak nem olyan élesek a határaik, képesek több részre bomlani vagy akár egyesülni, és így tovább. Ezzel nem is lenne gond; a gond a kritériumok felállításával van. A problémák ott kezdődnek, hogy hogyan is írhatjuk körül, jellemezhetjük a „fizikai tárgyként elképzelés” és a „tulajdonságként elképzelés” fogalmait, méghozzá (kísérletileg) ellenőrizhető módon. Ezen a ponton kezd ingoványossá válni alattunk a talaj. 

A kognitivizmus rendszeresen adós marad azzal, hogy teljesítse a tudományosság alapfeltételeit, vagyis azt, hogy az általa feltételezett jelenségeket kísérletekkel vagy megfigyelésekkel, bárki által megismételhető módon igazolja. Nem látunk bele az emberek fejébe, és így csak közvetve vizsgálhatnánk, hogy mit képzelnek el „fizikai tárgyként” (akármit jelentsen is az), és mit „tulajdonságként” (akármit jelentsen is az). A kognitív nyelvészet szokásos eljárása egyfajta körkörösségen alapul, vagyis az ilyen fogalmakat éppen a nyelvhasználattal és a nyelvek rendszerével támasztja alá, pedig többek közt éppen azoknak a magyarázatára törekszik. 

Én magam személyesem meg vagyok győződve róla (és remélem, valamennyire az olvasóimat is meggyőztem erről), hogy hosszú távon mégsincs más helyes út, mint tudományos pontossággal megragadni azt, amit itt szemléletnek neveztem. A „szófajok” különbségeitől teljesen függetlenül az a véleményem, hogy a nyelvi eszközök használatát ilyen szemléletbeli tényezők irányítják, akár úgy is, hogy abban a pillanatban, amikor kimondunk valamit, nem is gondolunk bele, csak a beidegződött szokásainkhoz igazodunk. Ezért van az, hogy ha egy szótő legtöbbször a melléknevekre jellemző szerepekben fordul elő (az állítmány részeként, vagy módosítóként), akkor csak nagyon ritkán használjuk a névszói szerkezet alaptagjaként, hogy ne lógjunk ki a sorból – kivéve persze, ha például költők vagyunk, mert ők szeretnek kilógni. Bár nem tudok rajzolni, úgy képzelem el a dolgot, ahogy a rajzolási technikákat használják: a valóság látható vagy nem látható jelenségeit egy korlátozott eszköztár (pl. árnyékok, színek, vonalak) segítségével nem lemásolják, hanem megjelenítik. De ehhez át kell szűrniük őket mindenféle gondolati apparátuson. Mert az alkalmazott ábrázoló eszközöket csak részben határozza meg az, amit ábrázolni próbálnak, döntő fontosságú az is, hogy milyen szemléletben ábrázolják. Így végső soron mindig, amikor a közlendőnket megfogalmazzuk, a képzőművészethez hasonló tevékenységet végzünk – de művészi szinten, eredeti módon erre csak kevesen képesek.

 A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók.   

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: