Horthy Miklós vesztegetési kísérlete
A közéleti hírekben rendszeresen bukkannak fel olyan botrányok, amelyek arról szólnak, hogy vezető közjogi méltóságok és közszereplők doktori címeket hamisítanak maguknak. Elég, ha csak a legutóbbi magyar, szlovák, román vagy német példákra gondolunk.1 Maga a jelenség, azaz a saját, illetve családi múlt meghamisítása és az idegen tollakkal történő ékeskedés egyáltalán nem új. Példa erre vitéz nagybányai Horthy Miklós, aki a kamarási cím elérése érdekében származásáról „alternatív tényeket” állított elő, pontosabban hamisított, és vesztegetést is megkísérelt. Eddigi életrajzírói ezekkel az aspektusokkal nem foglalkoztak, leszámítva William D. Godsey Jr. és Cseh Géza tanulmányait, amelyek azonban nem kaptak kellő visszhangot.2
A kamarási cím elsősorban a Német-Római Birodalomban terjedt el és a XVIII. századtól egyre inkább csak kitüntető tiszteletbeli funkcióval bírt, míg korábban tényleges titkári vagy diplomáciai szolgálattal is járt, közvetlenül az uralkodó mellett. Értékét jelzi, hogy protokolláris szempontból egy császári és királyi kamarás a tábornoki rangú katonák elé sorolt. A kamarási méltóság látható jelét egy aranyozott bronzból készült kulcs jelentette, amelyet a díszruha hátulján külön zsebben hordtak. Ezeket a kulcsokat a mindenkori uralkodó monogramja ékesítette, és külön bojt is tartozott hozzá. A császári és királyi kamarási méltóság, illetve ezzel kapcsolatosan az „ősnemesség” igazolt volta 1918 előtt a társadalmi presztízs csúcsát jelentette. Az udvari bálokon például bizonyos termekbe csak az ezzel a címmel rendelkező személyek léphettek be, és bizonyos udvari méltóságokat is csak a kamarási címre jogosító „ősnemesi” származással lehetett betölteni. Csak „ősnemesek” lehettek a Máltai Lovagrend, a Német Lovagrend, illetve a Csillagkeresztes Rend tagjai, és az ő privilégiumuk volt bizonyos jóléti intézményekbe történő felvétel is.3 Mindezt figyelembe kell venni akkor, amikor Horthy Miklós alábbiakban részletezésre kerülő családfa-összeállítási igyekezetét értékelni kívánjuk.
A kamarási méltóság elnyerése Horthyt már régóta foglalkoztatta. Bizonyíthatóan először 1896-ban kereste meg Baptist Witting neves bécsi genealógust. Ekkor még csak 12 felmenő nemesi származásának igazolása volt szükséges, amiből anyai ágon négy is elegendőnek minősült (1898-tól azonban már 16 nemesi őst követeltek meg, és ezeknek egyenlően kellett eloszlaniuk az anyai és az apai ágon4). Horthy azonban még az 1898 előtti kritériumokat sem tudta teljesíteni, mert az anyagi ágon nagyanyja nem volt nemesi származású. Ezzel azonban már korábban szembesülnie kellett.
A XXI. században a leszármazás precíz nyilvántartása az emberek túlnyomó többsége számára teljesen érdektelen. Ez azonban 1918 előtt teljesen másképp volt, mivel a nemesi származás pozitív társadalmi és adózási megkülönböztetést eredményezett. A nemesség 1848-ig adómentesnek minősült, és emiatt minden ezzel rendelkező család pontosan nyilván is tartotta nemességét. A nemesi címek igazolására külön intézményrendszer is épült ki. 1848-tól ugyan általánossá vált a közteherviselés, de a nemesi cím presztízse nem veszett el, sőt 1867-től kifejezetten nőtt is. Ebből adódóan a nemességhez tartozás egyfajta társadalomszervező erővel is bírt, és az ezzel kapcsolatos adatokat rendkívül nagy becsben tartották. Még inkább így volt ez azon családok esetében, akik „ősnemesnek” számítottak.
Horthy rejtélyes nagyanyja
Horthy Miklós anyai nagyszülőjéről soha nem nyilatkozott a nyilvánosság előtt, és nem írt róla emlékirataiban sem. Sokáig magának a nagyanyának a személye, illetve születési adatai is ismeretlenek voltak a Horthy-kutatók előtt. Cseh Gézának a Turul folyóirat 2019. évi 4. számában megjelent tanulmányából azonban tudhatjuk, hogy Horthy nagyanyja Gärber Erzsébet volt, aki 1806. május 1-én született5 – apját alkalmi szolgaként tartották nyilván, anyja foglalkozására nincsen adat. Nagyanyja szellemi állapota Horthy Miklós születésekor már igen rossz lehetett: Miklós unokája 1868. június 18-án született, és Erzsébetnek már 1869-ben egy vagyoni perben gyámot rendeltek ki. Tíz évvel később elmebetegség miatt gondnokság alá helyezték, és végül a Kék Golyó utcai elmegyógyintézetben hunyt el 1882. március 29-én.
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy az unoka semmit sem tudott nagyanyja életéről. Ez azért is valószínűtlen, mert Gärber Erzsébet gyerekkorától egészen házasságáig ünnepelt táncos- és színésznőnek számított, akiről a bécsi, budai, pesti és pozsonyi lapok is sokat írtak. Már 1821-ben tudósítottak egy pantomim fellépéséről, és neve egészen 1835-ig szerepel a sajtóban színészi alakításaival kapcsolatban. A Budai Német Színházban a legjobban fizetett színésznők között tartották számon.6 1835. február 4-én ment titokban férjhez a nála két évvel fiatalabb [!] Halasy József földbirtokoshoz, és a kor szokásainak megfelelően ezzel végleg fel is adta művészi karrierjét. A házasság komoly botrányt okozhatott: erre utal, hogy a tanúk nem a rokonok közül kerültek ki, hanem a Budán állomásozó Bentheim ezred tisztjei voltak. Ebből a frigyből született 1838. március 18-án Halasy Paula, Horthy Miklós édesanyja. Halasy József, Paula apja viszont már 1860. december 10-én elhunyt, tehát ő Horthyt nem informálhatta semmiről. Neki azonban hat testvére és ezen túlmenően is igen népes rokonsága volt: ők és leszármazottaik nyilván tudtak a házasságról.
Megjegyzendő, hogy a XIX. század vége előtt nemesi származású személy esetében abszolút szokatlan volt a színészi karrier. Ez már a társadalmi állás miatt is összeférhetetlen lett volna. Nemesek házassága polgári személyekkel ugyan előfordult, azonban a „színész” illetve a „táncosnő” foglalkozás még akkor sem számított szalonképesnek, ha azt az érintett kifogástalan erkölcsökkel űzte. Így biztosak lehetünk abban, hogy a házasság a kiterjedt Halasy-rokonságban7 rendkívül nagy port vert fel, és ebből adódóan az ezzel kapcsolatos információk sokáig megmaradtak a rokonság kollektív emlékezetében.
A Gärber-vonal más okból is hagyott genetikai nyomokat Kenderesen, Gärber Erzsébetnek ugyanis két testvére is volt. Az idősebbik 1807. december 2-án született Bécsben, és foglalkozására nézve matróz volt. 1854. december 7-én a kunhegyesi plébánián az ő apaságát vélelmezték akkor, amikor Buday Julianna tiszaroffi leányanya gyermekét anyakönyvezték (a vélelmezett apa feltüntetése a születési anyakönyvekben viszonylag ritkának mondható). 1854-ben rövidebb-hosszabb ideig Gärber minden bizonnyal kenderesi testvérénél lakhatott, egészen addig, amíg teherbe nem ejtette Buday Juliannát (Kenderes, Tiszaroff és Kunhegyes közvetlenül egymás mellett helyezkednek el). A biztosra vehető botrány előtt vagy után nyilván távoznia kellett, az utolsó és egyetlen hír róla egy évvel később a Wiener Zeitung gyászhíreiben jelent meg.8 Eléggé valószínűtlen, hogy ez az ügy sem maradt volna meg a család emlékezetében.
„Elhelyezés” egy nemesi családban
Horthy 1896. november 30-án Polából az említett Johann Baptist Witting genalógusnak (akinek a kutatások elején 25 aranyforintot fizetett) azt írta, hogy nagyapja eredetileg egy Teleky [sic!] grófnővel lett volna eljegyezve és családja ellenére vette el nejét, akinek testvére tábornok lett volna – „amit a korabeli sematizmusok is bizonyíthatnának [sic!], mert abban szerepel egy nyugdíjas von Gerber tábornok (…) szükségem van az 1810. május 1-én született9 Gerber Erzsébet számára nemesi ősökre. (…) Talán megoldható? Érthető türelmetlenséggel várom értékes részletes válaszát”.10 Mivel pozitív választ nem kapott, 1897 januárjában a későbbi kormányzó már úgy fogalmazott a Wittingnek írt levélben, hogy „helyezze el nagyanyámat minél hamarabb valamilyen családban”, és ehhez támpontként különböző von Gerbereket ajánlott fel, akiket régi sematizmusokból írogatott ki.11 Már ez a módszer is több mint sajátos, hiszen a Gerber, illetve Gärber név nem ritka, és amennyiben Horthy a feladatot komolyan veszi, a névhasonlóságon túl mást is fel kellett volna tudnia mutatnia. Witting azonban csak odáig jutott, hogy beazonosított egy magyar szálakkal is rendelkező „von Gerber” családot, de azt már nem tudta megoldani, hogy Horthy nagyanyját is ehhez kösse, így az ügynek egy ideig nem lett folytatása.
Horthy 1907. január 12-én újból megpróbálkozott nemesi ősök felkutatásával. Mivel Magyarországon csak egy Gerber család rendelkezett nemességgel (ők azonban nem ä-val írták a nevüket), Witting korábbi közlése nyomán abban reménykedhetett, hogy ennek a családnak valamelyik ágát tudja bekötni saját nagyanyjához. Ezért levélben kereste meg Magasházy Bélát, Borsod vármegye főlevéltárosát hivatali címén. Érdemes levelét szó szerint idézni:
„Unokafivérem Halasy József ajánlására vagyok oly bátor egy kéréssel felkeresni,
Bátyámmal a kamarásságért akartunk folyamodni, azonban megakadtunk. Úgy az apai, mint a direkt anyai ágon körülbelül a duplát [sic!] tudnánk kimutatni, de anyám anyja dévaványai Halasy Józsefné szül. Gerber Erzsébet családjáról nem vagyunk képesek adatokat szerezni.
Szükség volna Gerber Erzsébet nemességét, ki 1795 és 1822 között született, megállapítani és szüleit, mint [sic!] nagyszüleit kihozni.
Igen lekötelezne, ha ezen nem egyszerű munkát átvenné, és ha júniusig sikerülne a dolgot úgy nyélbe ütni, hogy az „Oberst Kämmereramt” a bizonyítást elfogadja, örömmel vagyok hajlandó 3000 (háromezer) koronát áldozni. Mielőbbi szíves válaszát elvárva vagyok tisztelő híve
A levél kapcsán több megállapítás szükséges.
(1) Teljesen életszerűtlen, hogy Horthy saját nagyanyjának születési évszámát egy 28 éves intervallumon belül látta csak megállapíthatónak – miközben korábban ugyanezt napra pontosan (bár némileg pontatlanul) meg tudta jelölni. Ne feledjük el, hogy nagyanyja halálakor 14 éves volt, de rendelkezett négy nála idősebb testvérrel is, akik közül az első, István 1858-ban született, nagyanyját tehát mindenképp személyesen is jól kellett ismernie. Emellett nagyanyjának két lánya volt, Horthy anyja mellett Halasy Ida is tudott anyja családi körülményeiről, és Ida még a XX. század elején is élt. Hozzá kell tenni azt is, hogy az igen kiterjedt Halasy-rokonság13 más tagjai is pontosan tudhatták a korábban hatalmas botrányt jelentő házasság részleteiről. Ráadásul Gärber Erzsébet halálakor a család nyomtatott gyászjelentést. Ennek egy példánya az OSZK-ban található, és születési évszámként 1809 szerepel rajta. Ezt Horthynak és családjának tudnia kellett, így ebben az ügyben a későbbi kormányzó tudatosan valótlan információt adott egy levéltárosnak. Eleve igencsak valószínűtlen, hogy Horthy nagyanyja temetésén ne vett volna részt, illetve szülei ne kaptak volna erről particédulát, azaz gyászjelentést. Az, hogy 28 éves születési intervallumot kínált fel a levéltárosnak, teljesen abszurd, és csak azzal függhetett össze, hogy meg kívánta könnyíteni annak munkáját.
(2) A felajánlott 3000 korona 900 gramm színaranynak vagy egy kiló 22 karátos aranynak felel meg, aminek értéke mai áron 16 millió forintot is meghalad. Akkori árszínvonalon is Horthy mintegy éves fizetéséről volt szó. Ekkora összeg egy levéltári kutatásért teljesen aránytalan. Így a felajánlott összeg nehezen értékelhető másként, mint burkolt vesztegetési kísérletként.
(3) Árulkodó a levél megfogalmazása: „szükséges volna Gerber Erzsébet nemességét megállapítani és szüleit mind nagyszüleit kihozni.” A „kihozni” fordulat összevetve azzal, hogy Horthy az égvilágon semmilyen támpontot sem adott arra, hogy a Gerber család nemességét honnan vélelmezi, illetve hogy ez a család hol él, felszólítás egy olyan „kutatás” elvégzésére, amelynek végeredménye előre meg lett határozva – egy kiló aranyért. Vagyis valójában nem kutatásról volt szó, hanem iratkészítési munkáról, azaz okirathamisításról.
Célegyenesben
Nem tudjuk, hogy Magasházy Béla mit válaszolt a levélre, mindenesetre Horthy 1912-ben a kamarási címért beadott kérvényében Josef von Gerbert és Rosalia von Szládovitsot nevezte meg anyai dédszüleiként, akik 1807. december 27-én Nagycenken kötöttek volna házasságot. Gerber Mihály, a család állítólagos őse 1714-ben kapott címeres levelet III. Károlytól, de a család később kihalt. Horthy panaszosan azt is megemlítette kérvényében, hogy „majdnem 25 éves fáradtságos kutatás dacára” sem tudta beszerezni nagyanyja keresztlevelét – ezek szerint ezt már 1887-től kutatta. A leszármazási táblán valaki két nagy kérdőjelet rajzolt az említettek neve mellé, valamint feljegyezte, hogy „a származás a fenti szülőktől nem egészen biztos.” Ezek még enyhe kritikának tekinthetők, hiszen a nagycenki plébánia anyakönyvében nem szerepelnek az említettek, így házassági adatuk mindenképp hamis. Még az is kérdéses, hogy létező személyekről van-e szó, ugyanis egyikről sem lehet fellelni adatokat. Tekintettel arra, hogy a szladovci Szládovits család tagjai még a XIX. század végén is éltek Magyarországon, a kérdés elvileg könnyen ellenőrizhető és bizonyítható lett volna – amennyiben lett volna a rokonságnak bármi alapja. Horthy kérvényéből elegánsan kihagyta nagyanyja születési évszámát is, holott a családi gyászjelentés alapján erről tudnia kellett.
Megemlítendő, hogy a református egyházi anyakönyvezés 1785-től teljes körben engedélyezett volt, de sok helyen már ez előtt is vezettek református anyakönyveket, a katolikus anyakönyvezés pedig a török kortól folyamatosnak tekinthető. Nemesek esetében ezek az iratok az érintett püspökségek, illetve plébániák irattáraiban elérhetőek voltak. Mint korábban említettem, a nemességi igazolások az adómentesség miatt bírtak központi jelentőséggel, így minden nemesi család nagy súlyt helyezett arra, hogy származását igazolni tudja. Az ezzel kapcsolatos iratok beszerzése természetesen hosszú és fáradtságos munkát jelentett, hiszen ekkor még semmilyen modern távközlési és másolási eszköz nem létezett – de nem volt lehetetlen.
Horthy 1909-től Ferenc József szárnysegédje volt. Ebből a pozícióból nyilván nagyobb esélyt látott a kamarási címre, pályázatát is ezért adta be 1912 elején. Az uralkodó dacára a leszármazási tábla hiányosságainak 1913. november 24-én végül megadta az annyira vágyott kamarási címet. Ez nyilvánvalóan uralkodói kegyből történt, ugyanis Alfred Montenuovo herceg, aki végső soron a kamarási kérelmek elbírálója volt, annak dacára javasolta Horthy kitüntetését, hogy maga is kérdésesnek minősítette az anyai nagyanya nemesi származását. Érdekes módon azonban a kamarási címre ekkor már csak Miklós pályázott, idősebb bátyja, Horthy István már nem, holott ő magasabb rendfokozatú volt, és a cím neki is járt volna. Nem tudjuk, hogy István azért nem kérte ezt, mert nem akart részt venni a színjátékban, vagy más megfontolások késztették arra, hogy ekkor már ne pályázzon, mindenesetre 1896-ban ilyen fenntartásai még nem voltak.14 Horthy rokonságában egyébként korábban már mások is megkapták a kamarási címet, például a kormányzó esküvői tanúja, dévaványai Halasy Pál, aki a kamarásság mellett császári királyi tábornok is volt (korábban a m. kir. testőrségben is szolgált) – neki azonban ehhez nem kellett családfát hamisítania, mert oldalági rokon volt. A kormányzó apai unokatestvérei, Magyary-Kossa Géza, Béla és István, szintén elnyerték a kamarási címet. Feltehetően ez is komoly motivációt jelentett Horthynak hogy erre pályázzon.
Üzletelés fiktív felmenőkkel
A Horthy leszármazási tábláját elkészítő személyt minden bizonnyal csak a megrendelő uralkodóhoz fűződő szoros viszonya óvta meg attól a botránytól, ami épp a kamarási cím adományozásának évében tört ki. Leszármazási táblák meghamisításáért 1913-ban négy vádlottat ítéltek el, köztük három levéltárost hivatalvesztésre (többen pedig fegyelmi büntetéseket kaptak). Az ügy háttere az volt, hogy a leszármazási táblák elkészítésére szakosodott Müller Alajos rendszeresen általa hamisított dokumentumokat csempészett levéltári iratok közé, majd azokról másolatot kérve fiktív leszármazási táblákat állított elő. Petkó Béla az országos levéltárban a nemesi származási ügyek referense volt, de emellett az Eszterházy utcában családfák összeállítására szakosodott magánirodát is fenntartott. Ez a helyzet eleve összeférhetetlen volt, hiszen Petkó a levéltárban állami tisztviselőként saját magánmunkáit hitelesítette. Ezen túl azonban Petkó jó pénzért Müller hamisítványait is eredetinek fogadta el. Mivel a hamisítások tárgyát titkosították, így csak annyi tudható, hogy több kamarási kérelem hamisítása is szerepelt az érintettek bűnlajstromán.15
Hozzá kell tenni, hogy az effajta hamisítások végigkísérték a XIX. századot és a XX. század első felét. A ceglédi faiskolájával országos hírre emelkedő és e sorok szerzőjével áttételesen rokon Ungváry Ede kontra Ungváry László örökösödési perében például a felperes egy „nemesi” származási táblát készíttetett azért, mert nem nemesek esetében Magyarországon az első feleség gyermekei csak az örökség egyhatodára tarthattak igényt, míg nemesi származás esetén egyharmad járt. Mivel az országos hírnévnek örvendő ceglédi faiskolás Ungváry-vagyon mai árszínvonalon legalább tízmilliárd forintot ért, ezért a per tétje is óriási volt. A felperesek bilkei Gorzó Bertalan, Szatmár vármegye volt főlevéltárosát bízták meg a nemesi származás bizonyításával. A bilkei Gorzó által prezentált bizonyítékokat az alperesek megtámadták és érvényteleníteni tudták. A volt főlevéltárosnak Szcitovszky Béla belügyminiszterhez kellett igazoló levelet írnia. Ebben a következő áll: „Az a körülmény, hogy téves nyomon, téves alapon téves leszármazási táblázattal folyamodik valaki nemesség igazolására, száz és száz esetben fordul elő.” Gorzót végül felmentették a hamisítás vádja alól, és a botrányt egyedül a felperes ügyvédjével vitették el, akit nem találtak kellően óvatosnak. Az elszólás, amely szerint „száz és száz esetben” készülnek téves leszármazási táblázatok, sokat elárul a kor társadalmi viszonyairól.
Az ügyön túl
Az ügynek több XXI. századi tanulsága is van. Például az, hogy a korrupciós ügyekben a tényleges haszonélvezőket sem akkor, sem most nem szokták bíróság elé állítani. Ez elvileg nem lenne szükségszerű, hiszen a hamisítást elkövetők elvileg akkor és ma is vallhattak volna arról, hogy kinek érdekében és kinek felbujtása alapján jártak el, sőt ezt a kérdést magának az államügyésznek hivatalból kellett volna vizsgálnia. Mindez azonban elmaradt. Ugyanígy elmaradt a felelősségre vonás még akkor is, amikor eléggé egyértelmű jogi bizonyíték keletkezett arra, hogy ki a hamisítási ügyek felbujtója. Horthy és társai azzal, hogy írásba is adták, igényük van felmenőik „elhelyezésére” nemesi családfákban, gyakorlatilag bizonyítékot szolgáltattak erre.
Legalább annyira fontos tanulsága az ügynek az is, amit Horthy Miklós személyiségével kapcsolatban megállapíthatunk. Ő leveleiben és visszaemlékezéseiben mindent megtett annak érdekében, hogy saját magát a becsület tiszta kezű lovagjaként mutassa be, aki életében soha sem hazudott. Amikor azonban saját vélt érdekeiről volt szó, korántsem ragaszkodott ennyire szorosan a meghirdetett erkölcsi alapelvekhez. A kamarási ügyben tanúsított gátlástalansága nem nevezhető egyszeri kisiklásnak, sokkal inkább jellemhibáról árulkodik. Mindez egyúttal hasznos adalék is lehet ahhoz, hogy későbbi problematikus politikai döntéseinek lelki mozgatórugóit is megértsük.
A szerző történész, korábbi írásai a Qubiten itt olvashatók.
Jegyzetek
1. Schmitt Pál, Semjén Zsolt, Ivan Matovic, Victor Ponta, Karl Theodor zu Guttenberg.
2. A továbbiakra elsősorban Cseh Géza: Egy elfelejtett reformkori színésznő nyomában. Horthy Miklós rejtélyes nagyanyja című, adatgazdag tanulmányára támaszkodtam, amely a Turul című folyóirat 2019. évi 4. számának 145-151. oldalán jelent meg (továbbiakban Cseh 2019). Cseh a kamarási kérelem történetének külön tanulmányt szentelt: Cseh Géza: A kormányzó családjának rejtélyei. Horthy Miklós kamarási kérelmének iratai az Osztrák Állami Levéltárban. In: Tisicum [A Jász-Nagykon-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XXVIII.]. Szolnok, 2020 Damjanich János Múzeum 163-173.o. (továbbiakban Cseh 2020). Külön köszönöm neki, hogy kutatási eredményeit önzetlenül megosztotta velem. Emellett fontos információkat tartalmaz William D. Godsey jun.: Fragment einer Biographie. Nikolaus Horthy de Nagybánya und der wiener Hof. In: Wiener Geschichsblätter 57 (2002)., 321-328 (továbbiakban Godsey 2002). A Horthy-családfa nyitott kérdéseire Erich Körner-Lakatos: Horthy Miklós Notizen und Anmerkungen. (Münster, 2015) című kötet is felhívta már a figyelmet. Cseh következtetései mellett köszönettel tartozom Kókay Györgynek is, aki felhívta figyelmem arra az iratra, amely bizonyítja Horthy vesztegetési kísérletét, és amelyet egyébként Cseh is ismertet (Horthy levele Magasházy Béla levéltároshoz, lásd később).
3. Godsey (2002), 321-322.o.
4. Megjegyzendő, hogy Európa más országaiban az „ősnemesi” származást csak az apai ágon tartották szükségesnek levezetni. Az osztrák (pontosabban német-római birodalmi) modell, amely mindkét ágat egyaránt fontosnak tartotta, kivételnek számított.
5. Gärber Erzsébet 1882-es particéduláján az szerepel, hogy a halál időpontjában csak életének 73. évében hunyt el, így elvileg 1809-ben kellett volna születnie, de ez minden bizonnyal elírás.
6. Cseh (2020), 168.o.
7. Halasy Józsefnek három fiatalabb fiútestvére volt, mindegyik viszonylag fontos megyei állásokat töltött be.
8. Cseh (2019), 151.o.
9. A dátum elírás, Cseh említett tanulmányában hivatkozik Gärber fellelt születési anyakönyvi dátumára, amely négy évvel korábbi. Lásd Cseh (2019), 151.o.
10. Lásd Godsey (2002), 327.o. Eredetiben: „Ich brauche adlige Eltern für Elisabeth Gerber”
11. Godsey (2002), 327-328.o.
12. A levelet közli Központi Antikvárium, Budapest 2015. december 4., 137. árverés, 71. tétel, (hozzáférés: 2020. augusztus 26.), illetve Cseh (2019), 151.o.
13. Lásd Komáromy András: A dévaványai Halasy-család. In: Nagy Iván: Családtörténeti Értesítő, 3 (1901), 79-85.o.
14. Godsey (2002), 328.o.
15. Pesti Napló, 1913. április 6, 5-6.o.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: