Agyonlőtte saját alárendeltjét a Budapestet ostromló szovjet tábornok
Az Oroszországi Föderációban több mint egy évtizede folyamatosan kerülnek a nyilvánosság elé a második világháború korábban titokként kezelt dokumentumai. Az online források sorában hiteles gyűjtemény a Pamyat-naroda.ru oldal, amelyre az orosz védelmi minisztérium központi levéltára (ЦAMO) tölt fel újabb és újabb dokumentumokat. A Budapest ostrománál a pesti oldalt támadó Ivan Mihajlovics Afonyin tábornok esetében az olvasó az orosz Wikipedián fellelhető életrajzában olyasmit talál, amire a „dermesztően meglepő” kifejezés sem lehet eléggé pontos. Az a mondat ugyanis, hogy
„saját kezével lőtte agyon Andrejev őrnagyot”
nem megszokott fordulat a hadvezérek életrajzában. Nemrégiben kutathatóvá vált viszont az a levelezés, ahol a címzettek között maga Sztálin is szerepel, és kiderült, hogy Afonyin bántatlanságát ebben az ügyben nem más kérvényezte, mint Zsukov marsall, Berlin későbbi elfoglalója, Sztálin kegyeltje, Hruscsov „enyhülésnek” csúfolt korszakának védelmi minisztere, 1956-ban a magyar forradalom eltiprására vezényelt szovjet haderő egyszemélyi irányítója.
Zsukov marsall közvetlen beosztottjaként Afonyin tábornok katonai karrierje a törzstiszti beosztástól a 18. gárda lövészhadtest-parancsnoki posztjáig, majd később, élete végéig töretlen volt. Szolgálati érdemeit az előléptetések mellett kitüntetései is jelezték. Viszonylag fiatalon, 39 évesen lett tábornok, már 1943-tól vezette a 18. lövészhadtestet.
Ami Afonyin tábornok önbíráskodási ügyéről kiderült, az röviden így foglalható össze: 1944. április 12-én, valahol a Dnyeszter folyó mentén, Afonyin tábornok szolgálati helyén – a generális szavai szerint – Konsztantyin Ivanovics Andrejev őrnagy, a 237. lövész hadosztály felderítő-elhárító szolgálatának osztályvezetője szóváltás során egy arcul csapást kapott, majd ezt viszonozta elöljárójának. Amikor Afonyin tábornok úgy mérte fel, hogy az őrnagy újabb ütésekre készül, szolgálati fegyverével agyonlőtte őt.
A történtekből következően Andrejev őrnagy verziója az esetről már nem lesz megismerhető. A szovjet felderítő tisztről a ЦAMO dokumentumai között az 1943. októberi kitüntetéséről (Honvédő háború érdemrend II. fokozata) szóló adatokban Andrejev még századosi rendfokozattal szerepel. Megtudható még róla, hogy 1913-ban született (hónap, nap nem ismert – kipontozva(!), 1941-ben vonult be az Altáji terület Rubcovo járásának kiegészítő parancsnokságára.
Az elhunyt őrnagy sírjának helyét a halálát közlő adatok nem jelölik meg. Ráadásul a rendfokozat mindenhol „kapitan”, miközben az alábbi levelezések következetesen őrnagyként említik. Az eltérés oka az lehet, hogy Andrejev századost rövid idővel a halála előtt léptethették elő, erről a felterjesztő csapatjelentés még nem készülhetett el – és halála után már csak legfeljebb a veszteség statisztikában szerepelt mint „egy fő” a tiszti állományból. A ЦAMO dokumentuma a halál körülményeire vonatkozóan az orosz ubit – 'megölték' – szót használja. Dátumként az adatbázisban 1944. április 11. olvasható, és ugyanez szerepel a veszteségértesítő listán is – a 80. sorszámon. A Pamyat online adatbázis az Emlékezés Könyve (Knyiga pamjatyi) adatai között azonban az alábbi levelezésben is megtalálható 1944. április 12. napot jelöli.
Golikov vezérezredes beszámolója
A tábornoki önbíráskodás, egészen pontosan egy szovjet tiszt megölése nem maradhatott titokban. Az ütésváltást, majd a lövést többen hallhatták, és Andrejev holttestéről is intézkednie kellett Afonyinnak. Az esetről valamilyen raportnak készülnie kellett, ám sem ilyen dokumentumról, sem annak címzettjéről, aláírójáról – egyelőre – nincs adat. Mindennek dacára az bizonyosan dokumentált, hogy F. I. Golikov vezérezredes, a Vörös Hadsereg személyügyi főcsoportfőnöke 1944. április 30-án erről az ügyről levelet írt G. M. Malenkovnak, a kommunista párt központi bizottsága titkárának Moszkvába:
„Zsukov et., a Szovjetunió marsallja (117396 sz. rejtjeles üzenet f.é. április 28-án) értesítést küldött Sztálin et.-nak, védelmi népbiztosnak, a Szovjetunió marsalljának arról, hogy egy vezérőrnagy, a 18. lövészhadtest parancsnoka saját kezével agyonlőtte Andrejev őrnagyot, a 237. lövész hadosztály felderítő osztályvezetőjét. Erről az ügyről Ön elé terjesztem a Sztálin et.-nak [április 29-én] megküldött jelentésem másolatát:
Zsukov marsall jelentette Önnek, hogy Afonyin vezérőrnagy, a 18. lövészhadtest parancsnoka saját kezével agyonlőtte Andrejev őrnagyot, a 237. lövész hadosztály felderítő osztályvezetőjét. Jóllehet ez az önbíráskodó agyonlövés folyó év április 12-én történt, erről a jelentés felterjesztésére csak április 28-án, azaz 16 nap elmúltával került sor. Ellentétben Zsukov kérvényével, miszerint Afonyin ügye ne kerüljön a haditörvényszék bírósága elé, és korlátozódjék csupán a társadalmi és a pártbeli intézkedésekre, én nagyon kérem önt Afonyin bíróság elé állítására.
Ha a Legfőbb Főparancsnokság rendelkezései, parancsai és a Vörös Hadsereg elvei ellenére Afonyin tábornok úgy véli, hogy neki megengedett egy szovjet tiszt megütése, akkor bizonyára nem számíthat arra, hogy a Vörös Hadsereg minden tisztje (különösen a harcban állók) az ilyesfajta fizikai, erkölcsi sérelem és megrázkódtatás nyomán a fegyelem korlátain belül képes maradni, különösen, ha ezt a fegyelmet ennyire arcátlanul és könnyelműen maga a tábornok szegi meg.
Ráadásul Andrejev megölése után egyáltalán nem tekinthető hitelesnek Afonyin tábornok hivatkozása arra, hogy Andrejev ismételt ütésre készült, és fékevesztetten viselkedett. Amit pedig Zsukov marsall Afonyin pozitív tulajdonságaiként említett, indokolva a bírósági eljárástól való mentesítését, Csernyahovszkij vezérezredes nekem az alábbi (szóbeli) jellemzést adta a napokban Afonyinról: súlytalan, mint egy [fennhéjázó] báró, türelmetlen az emberekhez, a tüzérséghez nem ért, a harctéri együttműködést megszervezni nem képes, nem tanul, dicsekvő, a pozőr mondások embere.
Csernyahovszkij elvtárs [a 60. hadsereg főparancsnoka, amelybe ekkor Afonyin hadteste tartozott] mindezt Afonyinról személyesen elmondta Zsukovnak is. Afonyin 1943 elején Zsukov segédtisztje volt, és a Zsukov vezetésével csatákba küldött seregcsoport törzsében szolgált a Halhin-Golnál [ahol 1939. nyarán a szovjet légierő először vetette be harctéri körülmények között a frissen kifejlesztett, repülőgépről indítható RSz-82-es rakétát, a szárazföldi erők pedig először alkalmazták a harckocsik tömeges rohamakcióit].”
Afonyin Budapesten
Afonyint azonban nem citálták bíróság elé, karrierje töretlenül ívelt tovább. Hadteste ekkor a Zsukov marsall parancsnoksága alatt álló 1. Ukrán Front kötelékébe tartozott. Sztanyiszlav (ma Ivano-Frankivszk, Ukrajna) város felszabadításáért a seregtest hivatalos elnevezésének részévé vált ez a városnév is. 1944. szeptember 13-án Afonyin 18. hadteste átkerült a 4. Ukrán Front 18. hadseregéhez, ahol a harcokban rendkívüli veszteségeket szenvedett el, és nem tudta áttörni a Kárpátokban húzódó magyar védőállásokat. 1944. november közepén a hadtestet a 2. Ukrán Front alárendeltségébe vezényelték át, és 1944. december 15-én Budapest térségébe érkezve vett részt a magyar főváros bevételében.
Afonyin 1945. január 11-én lett a pesti oldalt ostromló „Budapest csoport” elnevezésű csoportosítás, a Budapestszkaja gruppa vojszk parancsnoka. A 2. Ukrán front főparancsnoka a magyar főváros ostroma idején, 1945. január 11-én 24.00 órától rendelte el az egységes fegyvernemi koordinációt érvényesíteni képes, Budapest bevételét felgyorsító szervezet létesítését a 18. gárda-lövészhadtest parancsnokságára telepítve. Ennek vezénylését 10 napon át – sebesüléséig – Afonyin vezérőrnagy látta el, majd Ivan Mefogyejevics Managarov altábornagy töltötte be a tisztséget. A „Budapest csoport” 1945. február 2-án 23.00-kor szűnt meg a 2. Ukrán front főparancsnokának 0063/op parancsa értelmében.
Afonyinnak köze volt Wallenberg elrablásához, ugyanis ő akadályozta meg, hogy a Benczúr utca 16. számú házban 1945. január 13-án fogságba esett svéd diplomata táviratozhasson feletteseinek. 1945. január 21-én hajnalban gépkocsin tartott Ercsiből Budafokra, amikor egy magyar vagy német repülőgépről találatok érték a sötétítő nélküli, fényszórókkal haladó járművét – állítólag 18 gránátrepesztől sérült meg. Dunyhába tekerve vitték Szolnokra, ahol magyar ápolónőknek is köszönhette, hogy életben maradt.
Büntetlenül
1945. áprilisi felépülése után ismét csatasorba állt, április végén a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki, saját szavai szerint Budapest bevételéért – derül ki Valentyin Koszov, a háborúról sokat publikáló író Afonyint dicsőítő művéből. Afonyin ott volt Moszkvában a győzelmi díszszemle ünnepeltjei között – a 2. Ukrán Front egyesített ezredének élén. Kitüntetése egyébként ékes példája annak, hogy még a legmagasabb katonai vitézségért adományozható kitüntetést is sokszor politikai megfontolásokból adták: Afonyin ugyanis éppenséggel nem sok sikerrel ostromolta a pesti oldalt, és csapatai nem sokat jutottak volna előre, ha a 3. Ukrán Front a Dunántúlon nem dönti be a német-magyar védelmi állásokat.
Afonyin 1945 őszén a még folytatódó háborúban, a távol-keleti hadszíntéren vezényelt különleges bevetéseket, és személyesen vett részt a Mukden város repülőtere elleni deszant rajtaütésben, ahol foglyul ejtették a Csing-dinasztia utolsó császárát.
Egy lövészhadtest sorsában a csaták menetéhez igazodó átszervezések, átvezénylések egyáltalán nem nevezhetők rendhagyó jelenségnek. E háborús folyamatokban azonban észrevehető az is, hogy Zsukov marsall védernyője Afonyin tábornok felett tökéletes volt. Már az is elgondolkodtató, hogy egy ilyen gyilkossági ügyben 16 napon keresztül az égvilágon semmi sem történt – majd hirtelen Zsukov személyesen Sztálinnak írt kegyence megmentése érdekében. Ismerve a szovjet hadseregen belül 1937-től zajló tömeges tisztogatásokat és leszámolásokat, nem lehetetlen, hogy a Zsukov-Afonyin véd- és dacszövetség keletkezése is valamilyen közös ügyhöz köthető. Ezt az időszakot ugyanis egy tiszt sem úszhatta meg anélkül, hogy ne került volna valamilyen módon a szovjet belügy célkeresztjébe. Beszervezések, feljelentések és besúgások özönében kellett túlélni ezeket az éveket, és az ismert statisztikákból azt is tudjuk, hogy a felső katonai vezetők többségének ez nem sikerült. A tömeges kivégzésekre vonatkozó források azonban még ma sem kutathatók teljes mértékben.
Afonyin budapesti szereplései 1945-ben nem zárultak le, a szocialista rendszer díszvendégeként 1965-ben és 1975-ben is hosszabb időt töltött Magyarországon, a Magyar Népköztársaság Érdemrend I. osztályával és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével is kitüntették. A háború után Ungvár díszpolgári címét is megkapta.
A későbbi évtizedekben a Budapest nevét is viselő 18. lövészhadtest utódcsapatai megannyi átszervezést-áthelyezést éltek át. A 18. Vörös zászlós, Sztanyiszlavi-Budapesti rakétás gárdahadosztály 1997. január elsején szűnt meg. A fehéroroszországi Lida városka közeléből ekkor távolították el a PT-2PM (15Zs58) óriásrakétákat, amelyeket a világ Topol-2 interkontinentális-ballisztikus tömegpusztító fegyverekként ismert meg. Az addig ott szolgált állományt emberöltőkkel a háború után is az Afonyin nevéhez is fűződő „hőstettek” szellemében nevelték. Hivatalos életrajzában természetesen szó sem esett az általa elkövetett gyilkosságról.
Zsukov és a konfliktuskezelés
Zsukov marsall befolyását érvényesítve, eredményesen állt ki a tábornoka mellett. Érdemes megemlíteni, hogy a jeles marsall maga is érintett volt egy hasonló ügyben, hiszen ő egy tábornokára emelt pisztolyt. A lengyel születésű szovjet katonai vezető, Rokosszovszkij marsall életútját bemutató orosz könyv egyik fejezete részletesen taglalja a Vörös Hadsereg belső fegyelmi viszonyait. Afonyin esetét is elemzi, s ennek kapcsán jegyzi meg a szerző, hogy Zsukov marsallnak is volt 1944 márciusában ilyesféle esete, ám az nem végződött tragédiával.
„Az I. Ukrán front mérnöki csapatainak parancsnoka, B. V. Blagoszlavov felidézte, hogy Zsukov a parancsnokság átvételekor éjszakai értekezletre hívta össze a parancsnokokat. A rövid jelentéseket követően volt, akit kitüntetésre akart felterjeszteni, mást leváltani szeretett volna, továbbiakat bíróság elé állítani, vagy egyszerűen főbe lőni kívánt. Eközben folytonosan lefordíthatatlan orosz kifejezéseket használt, és kivétel nélkül mindenkit tegezett, bár a pertut senkivel nem itta meg. Blagoszlavov már a kezdetkor nem tetszett Zsukovnak. Amikor a tábornok azt kérte, hogy beszéljen hozzá trágárság és fenyegetés nélkül, a marsall előrántotta a Mausert. Blagoszlavov pedig a parabelluma után nyúlt. Suta szünet állt be. Blagoszlavov közölte Zsukovval, hogy várja a lövését. Nem akármilyen tábornok volt, hanem a mérnöki csapatok tábornoka, jóval képzettebb, mint valami gyalogos tábornok, s nagyon is tisztában volt a saját képességeivel. A párbaj azonban elmaradt. Zsukov rájött, hogy egy ilyen magas beosztású tábornok agyonlövéséért nem jár buksisimogatás.”
Jelenleg nem tudjuk, hogy a Vörös Hadseregben hányszor került sor arra, hogy tábornoki rendfokozatú katonai parancsnokok csak úgy lepuffantották beosztottaikat. Megjegyzendő, hogy hasonló eset sem a német, sem a magyar hadseregben nem ismert.
Afonyint később is különleges támogató védelem övezte, hiszen 1952 késő őszén, még Sztálin életében egyike lehetett a küldötteknek a Szovjetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusán, jóllehet ezt sem a rangja, sem a szolgálati beosztása nem indokolta. Ez a pártkongresszus 13 év óta az első, Sztálin számára pedig az utolsó volt. Egykori pártfogója, Zsukov marsall ekkor már és még bukott embernek számított: Sztálin féltékennyé vált vele szemben, és 1948-ban eljárást indított ellene. A formális vád szerint azért, mert lakásában és nyaralójában „egyetlen szovjet eredetű tárgy sem volt”, viszont tömegével találtak német bútorokat, festményeket és szőnyegeket. Sztálin halála után Zsukov visszakerült a hatalomba, azonban 1958-ban nyugállományba helyezték. Afonyin karrierje viszont 1960-ig töretlenül ívelt. Ekkor az odesszai katonai körzet (14. hadsereg) parancsnoka volt, azonban innen leváltották, és a Vorosilovról elnevezett katonai akadémia docensi állásába helyezték át, ahonnan 1968-ban ment nyugdíjba. 1979. január 16-án hunyt el Moszkvában.
Andrejev őrnagy kegyeleti ügyében 1956. május 21-én, alig három hónappal a szovjet kommunisták XX. kongresszusán elhangzott, nagy hatású Hruscsov-beszéd után is őröltek a szovjet bürokrácia malmai. Az ügyet Cseljabinszk megye katonai kiegészítő parancsnoksága újravizsgáltatta (lásd a fenti dokumentumot), feltehetően azért, mert felmerült, hogy valójában nem is számít hősi halottnak, és ezért özvegye sem jogosult a halála miatt folyósítandó nyugdíjra. Sajnos jelenleg nem tudhatjuk, hogy ezt a vizsgálatot mi is indította el, ami biztos, hogy a katonai kiegészítő parancsnokság kérvényére
„megállapítást nyert, hogy ANDREJEV K. I. 1944 áprilisában »őrnagy« katonai rendfokozattal rendelkezett (kinevezve az 1. Ukrán Front 43. 11. 03. napján kelt, 0717. sz. parancsával). Beosztása a Pirhtyinszki 237. lövész hadosztály törzse 2. osztályának vezetője volt, és őt 1944. április 12. napján, kötözködésért és kézrátételért [sic!] agyonlőtte Afonyin vezérőrnagy akkori hadtestparancsnok, majd az ügyben nem történt bírósági-, sem nyomozati eljárás.
A Cseljabinszki m.kieg.pk. kéri, hogy pontosítsák az ANDREJEV K. I. személyére vonatkozó törlő bejegyzést a Szovjet Hadsereg állományjegyzékéből annak érdekében, hogy továbbra is folyósíthassák a nyugdíjat ANDREJEV K. I. családjának.
Tekintettel arra, hogy ANDREJEV K. I. őrnagyot a hadtestparancsnok törvényszegően lőtte agyon, lehetséges volna a GUK 01849 sz. parancsát 1947-ből érvényben hagyni, miszerint 1944. április 11-én megölték, s ezért törölték a Szovjet Hadsereg állományjegyzékéből, azzal a szövegjavítással, hogy „ANDREJEV K. I. elesett 1944. április 12-én, szolgálati kötelezettségeinek teljesítésekor, katonai rendfokozata őrnagy.”
Andrejev családja „szerencsésnek” mondhatta magát: 12 évvel a gyilkosság után végül a Személyügyi Főcsoportfőnökség hajlandó volt elismerni, hogy az érintett „szolgálati kötelezettségeinek teljesítésekor” hősi halált halt.
Epilógus
A moszkvai győzelmi díszszemlén, 1945 nyarán Georgij Zsukov marsall fogadta az alakulatok tisztelgését. A rendkívül látványos katonai parádé – Sztálin által kijelölt – parancsnoka Konsztantyin Rokosszovszkij marsall volt, aki az 1937 és 1940 közötti letartóztatása és megkínzása idején szerzett sérüléseinek nyomait haláláig viselte. A 18. gárda lövészhadtest összevont ezredének élén pedig Ivan Afonyin altábornagy menetelt. Borisz Blagoszlavov altábornagy, akire Zsukov fegyvert rántott, a mérnök csapatok zászlóvivőjeként volt jelen.
Konsztantyin Andrejev felderítő őrnagy a 237. lövész hadosztályból nem érte meg a győzelmet. Vele még az adatbázisok is mostohán bánnak. Adatait századosként őrzik a dokumentumok, születésének pontos ideje nincs feljegyezve, nyughelye nem ismert. A családja legfeljebb egy jóérzésű írnok értesítésében reménykedhetett, ám ez a remény vészesen halványodott az évek múlásával.
Mindennek van a konkrét ügyön túlmutató tanulsága is. Az ilyen brutalitások fényében talán már nem annyira meglepő, hogy a szovjet hadsereg hogyan bánt azokkal, akiket „felszabadított”.
Jelenleg még alig ismertek az egyes szovjet seregtestek vezetőinek életrajzai. Csak esetenkénti elszólásból lehet tudni, hogy például Csebotarjev vezérőrnagy, a 316. szovjet lövészhadosztály parancsnoka korábban a Kaukázusban az NKVD „megsemmisítőosztagát” vezette a helyi lakossággal szemben. Az Afonyinhoz hasonló életrajzi elemek talán segítenek annak megértésében, hogy a szovjet hadsereg által Magyarországon elkövetett háborús brutalitás nem egy magyar néppel szembeni különleges bosszúhadjárat terméke volt, hanem a bolsevizmus általános természetéből következett. A magyar-orosz megbékélést elősegíthetné az a felismerés, hogy a Magyarországra is eljutó győztes Vörös Hadsereg tagjainak nem jelentéktelen része a sztálinizmusnak nemcsak a tettese, hanem elszenvedő áldozata is volt.
Meruk József tényfeltáró újságíró, korábban moszkvai, madridi és lisszaboni állandó tudósító.
Ungváry Krisztián történész, a Sziklakórház Múzeum történész tanácsadója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: