Ami fáj, és aminek nem kellene fájnia

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Trianont sokan gyászolják. Arról azonban, hogy mi is a gyász tárgya pontosan, már egyáltalán nem egységes a nemzeti emlékezet. Megkísérlem, hogy a különböző gyászokat felsoroljam és csoportosítsam. Mindez azért is érdekes és fontos, mert Trianon következményei máig tartanak. Feloldásuk nem képzelhető el külpolitikai támogatás és a szomszédos országokkal történő párbeszéd nélkül. Legegyszerűbb Trianont úgy előadni, hogy az magyar nemzeti gyász és egyúttal román, szlovák, szerb és horvát nemzeti ünnep. Talán mondanunk sem kell, hogy ez az előadás homályban hagyja a gyász tárgyát, és nem is segít senkinek sem abban, hogy csökkentse az ezzel kapcsolatos feszültségeket. A gyásznak azonban létezhet olyan megfogalmazása is, amelyről feltételezhető, hogy a jobb érzésű szomszédok részéről is kiválthat együttérzést, vagy legalább semleges álláspontot. Sajnálatos módon ma Magyarországon nem ez a típusú argumentáció, hanem az önsajnáltató attitűd uralkodik.

„Elvesztettük nemzeti kincseink többségét”

A nemzeti vagyonra, az ásványkincsekre, erdőkre való hivatkozás ősapja Teleki Pál volt. Nyomában se szeri se száma azoknak a grafikonoknak, ábráknak és propagandaplakátoknak, amelyek az effajta területi veszteséggel argumentálva próbálták megjeleníteni Trianon igazságtalanságát. Sajnálatos módon ezzel az argumentációval nemrégiben még Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is élt. A területi és gazdasági veszteség azonban egy olyan demokratának, akinek nemcsak a politikai egyenjogúság természetes, hanem a más nemzetekhez tartozó emberek kulturális egyenjogúsága is, önmagában nem lehet fájdalom. Az elcsatolt területeken a magyarság kisebbségben volt. A Felvidék északi és középső részén alig laktak magyarok, a falvak túlnyomó többségében kizárólag szlovákok éltek. Ugyanez volt a helyzet a dél-erdélyi Krassó-Szörény vagy Fehér megyében is – ahol ma a legtöbb településen nulla magyar lakost tartanak nyilván, és ez már 1977-ben is így volt. Az első világháború előtt sem volt sokkal másképp. A nemzeti kincsek ezekre a területekre eső részeis elsősorban azok birtokát jelentette, akik ott laktak.

„Magyarország az az ország, amely önmagával határos” 

Ezzel a címmel dal is született, és a frázis visszatérő fordulata a búsongó Trianon-emlékezéseknek. Történetileg természetesen nem alaptalan a kijelentés: egyetlen határszakasz sincsen, amely 1920 előtt is határ lett volna. Az érveléssel hasonló a probléma, mint az előbbivel: történeti érveléssel próbálkozik, azonban a dákoromán vagy a szlovák etnogenezis hirdetői is ugyanezt teszik. Míg a dákoromán elmélet gyenge lábakon áll, addig minden mérvadó magyar történész elismeri azt, hogy a magyarok bejövetelekor gyéren ugyan, de már szláv népesség lakott a Kárpát-medence dunántúli, felvidéki és erdélyi részein (egyes helyeket még avar és gepida töredékek is). A történeti érvelés ingoványos talaj. Ráadásul történeti érvekkel önmagában ma már sehol sem lehet indokolni politikai jogok kiterjesztését. Aki ezt teszi, csak annyit ér el, hogy nevetségessé teszi magát más országok politikusai előtt. A szomszédos országok nem magyar lakóira pedig az effajta nevetségesség egyáltalán nem viccként hat. Ugyanannyira értelmetlen provokáció, mint azok a pólók, amelyeken az „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” felirat díszeleg.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Sokan gondolják úgy (Orbán Viktor miniszterelnök is ezek közé tartozik), hogy a Trianon-komplexumra adekvát választ jelentenek a Nagy-Magyarország matricák – nyilván azért, mert pontosan fejezik ki azt, ami fáj. A helyzet azonban az, hogy a Nagy-Magyarország kontúrok csak zavart okoznak. Először is azért, mert Horvátország is szerepel rajtuk. Ezek a területek azonban soha nem voltak a szűkebben vett Magyarország részei. Szlavónia keleti felét és a Szerémséget kivéve nem is voltak magyar szálláshelyek, Horvátország településein érdemben nem élt magyar lakosság. Az említett Kelet-Szlavónia és Szerémség kivételével mindig is külön közigazgatási egységet alkottak Magyarországon belül. Kívülálló számára a legjobb esetben is groteszk, ha ezzel a matricával kívánjuk előadni Trianonnal kapcsolatos fájdalmunkat. Vajon mit gondolnak rólunk azok a horvátok, akik ezt meglátják? Nem fogják úgy érezni, mint ahogyan mi érezzük magunkat, amikor egy szlovák iskolai atlaszban megpillantjuk Szvatopluk birodalmának Kárpát-medencét felölelő térképét?

Az sem lenne megoldás, ha a matricát a Horvátország nélküli Nagy-Magyarország váltaná le. Az 1920 előtti határokon belül – mint már említettem – 1910-ben 47 százaléknyi nem magyar etnikumú lakos élt. Velük ugyan közös ezeréves történelmünk, de rájuk, az általuk lakott területekre nem formálhatunk jogot, amennyiben a nemzeti önrendelkezés talaján állunk. Ha viszont történelmi jogon kívánnánk érvelni, akkor nekünk sem lehet szavunk, ha mások egy Balatonig terjedő Nagy-Szlovákia vagy a Tiszáig terjedő Nagy-Románia matricát vagy térképet lobogtatnak. A történelmi jog, azaz a „ki volt itt előbb” kérdése ugyanis ingoványos talaj: szlovákok esetében bizonyított, hogy ők már korábban itt voltak. a román fél pedig mindig szívesen érvel azzal, hogy azért is vannak történelmi jogai, mert ő szabadította fel Magyarországot 1919-ben a bolsevizmus alól. Nem hiszem, hogy jól jár az, aki az effajta vitákba belemegy.

Nemzetpusztulás

Trianon következményei leginkább az etnocídiumban, azaz egy etnikai csoport tudatos és tervszerű elpusztításában ragadhatóak meg. Furcsa, hogy ennek ellenére a Trianont gyászolók nem elsősorban ezzel, azaz az emberi tényezővel, hanem elveszett szántókkal, vasércekkel és folyókkal érvelnek. Az anyagi javak pusztulása semmiség ahhoz képest, amit egy nemzeti közösség pusztulása jelent. Trianon ebből a szempontból csakugyan szívbe markoló csapás, következményeiben második Mohács. Jól látható ez abból a táblázatból is, amely a magyar lakosság változását mutatja 1910 és 2010 között. Az itt szereplő 24 magyar város egyikében sem lakott kevesebb, mint 32 százaléknyi magyar. Ma elenyésző számban élnek benne magyarok. A magyar szó használata ezeken a helyeken az esetek többségében értetlenséget, sőt előfordul, hogy ellenséges reakciókat vált ki.

Mindaz, ami a határon túlra került magyarsággal történt, hatványozottan lejátszódott az oda került német lakossággal. És az ő esetükben nemcsak a határon túl, hanem Magyarországon is.

A kitelepítésekkel, kivásároltatásokkal gyakorlatilag megtizedelődött a német lakosság a Kárpát-medencében, mintegy kollektív büntetésként a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom bűntetteire. Ilyen mértékben a magyar lakosságot is érte 1945 után kollektív megtorlás azáltal, hogy nagyon sokat közülük „lakosságcserére” kényszerítettek.

A fenti táblázat adataihoz elemzés is kívánkozik. A felvidéki városok zöme a magyar nyelvhatáron túl helyezkedett el, de magyar lakosságuk azért nem csak odarendelt hivatalnokokból állt. A magyarság arányát 1867 után minden bizonnyal a magyar asszimiláció is növelni tudta. Így Kassán 1880-ban még 39 százalékkal szlovák többséget lehetett kimutatni a 38 százaléknyi magyar és 14 százaléknyi  német lakosság mellett. Az 1910-es 75 százalékot azonban legalább annyira magyarázza a város lakosságszámának jelentős bővülése, mint az asszimiláció, ami ráadásul részben viszonylag fájdalommentes és önkéntes folyamat volt – elég, ha csak a Grosschmid családra gondolunk, amely Márai Sándorral és Radványi Gézával két jelentős személyiséget is adott  a magyar kulturális életnek. Mindez 1945 után fordított előjellel játszódott le: a magyarság arányának drámai zuhanását részben a város lakosságának telepítésekkel történő felduzzasztása, az államigazgatás által tervszerűen folytatott bevándoroltatás, részben pedig a magyar elem kíméletlen kiszorítása okozta. A dél-erdélyi Petrozsényt csak 1768-ban alapították. Lakossága alapvetően a szénbányászat miatt költözött ide  Székelyföldről, de emellett csehek, rutének, németek és olaszok is költöztek ide a helyi románok mellé. Petrozsény magyar többsége egyáltalán nem a románok kárára folytatott asszimiláció eredménye volt (román-magyar viszonylatban az asszimilációs mérleg már 1920 előtt is a román fél számára volt pozitív). 

Ungvár esetében az 1910-ben 13 590 fős magyar lakosság mintegy harmada valójában asszimilálódott zsidó volt. Ezt a későbbi népszámlálások is bizonyítják, 1920 után ugyanis a szlovák statisztika mindent megtett azért, hogy a magyar kultúra hordozóinak számát papíron is csökkenteni tudja. Így bevezették a „zsidó nemzetiség” kategóriát, és a népszámlálási biztosok a zsidókat megkérdezésük nélkül ide sorolták. Ennek köszönhetően 1930-ban a semmiből 5897 „zsidó” jelent meg Ungvár statisztikai adataiban, holott Lengyelországból Szlovákiába ekkor már csak jelentéktelen volt a zsidó bevándorlás, míg ezzel szemben a magyarok száma papíron 4499 főre csökkent. A csökkentést ezt követően még két nagyobb akció követte: 1944-ben a magyar kormány deportáltatta a magyar anyanyelvű, magát magyarnak tartó lakosság felét kitevő zsidóságot, majd 1945-ben a szovjet rendszer fejezte be a folyamatot a maradék kifosztásával és részbeni (németek esetében teljes) deportálásával. Innen lehetett eljutni a magyarság 2001-es 7 százalékos arányához, ami azóta is jelentősen csökkent. Keserű történet, különösen annak tükrében, hogy Ungvár a honfoglalás óta magyar jellegű város volt,.

Temesvár a XIV. század néhány évében Magyarország fővárosa is volt. Magyar jellegét a török háborúk végén veszítette el, lakossága szinte teljesen elpusztult. 1880-ban 21 121 német mellett 5188 román és 7745 magyar lakost tartottak nyilván (sokkal kisebb számban zsidók, szlovákok, szerbek, olaszok, franciák és más nemzetiségek is laktak itt). A város a Monarchia utolsó évtizedeiben igazi nagyvárosi jelleget öltött: szinte elsőként jelent meg itt a közvilágítás, az aszfaltozott járda és a villamos. Lakosságából 1910-re a magyarság asszimilációs nyeresége szinte kizárólag a németség kárára valósult meg. 2010-re a város, amely Románia harmadik legnagyobb városa, szinte teljesen elvesztette multikulturális jellegét, mára legfeljebb 5 százalék a magyarok aránya. Majdnem hétezer fős magyar zsidó lakossága ugyan túlélte a holokausztot, de később vagy Izraelbe, vagy Magyarországra menekült (2010-ben 176 zsidó maradt Temesváron). Az 1941-ben 37 ezres német lakosságból 2010-re 4000 maradt.

Hasonló Pozsony esete, ahol a szlovák elem a honfoglalás óta 1944-ig minden bizonnyal soha nem volt többségben. Igaz, a magyar sem. Pozsony hiába volt 1540-től másfél évszázadig Magyarország fővárosa, lakosságának többsége német volt. 1850-ben a németek aránya 70 százalékot tett ki, és a szlovák-magyar lakosság fele-fele arányban osztozott a maradékon. Eredeti szlovák nevét („Prespork”) is németből fordították, a Bratislava csak az első világháború után vált hivatalossá. 1918 után a város az osztrák Burgenland egyik névadója volt (Pressburg), és az osztrákok maguknak követelték. A későbbi  (cseh)szlovák választási csalások sem tudták elérni, hogy 1944 előtt a városban szlovák abszolút többség legyen kimutatható - a lakosság többsége német és magyar maradt. 1945 után a németek totális elűzésével és a magyar lakosság egy részének deportálásával „sikerült” elérni azt, hogy Szlovákia fővárosa megfeleljen a nacionalista elvárásoknak.

Az erős várak

Tanulságos megnézni azt is, hogy milyen képet mutatnak azok a települések, amelyek az 1910-es népszámlálás során magyar lakosságarány szempontjából az első húszba tartoztak. Ezekről kivétel nélkül elmondható, hogy olyan településekről van szó, amelyek az összefüggő magyar nyelvhatáron belül helyezkednek el. Egyedüli kivétel talán a délvidéki Ada, de itt a lakosság nem magyar része 1944 előtt döntően német volt.

A számok ezeknél a településeknél is elszomorítóak. 1910-ben jelentős részük eleve 10 ezer fő alatti település volt, és ma sem nagyobb (Zenta esetében a visszaesés kifejezetten drámai). Egyedüliként Gyimesközéplok tudta növelni a magyarság arányát 98-ról 99 százalékra – a rendkívül szegény vidékre semmiféle román betelepülés nem történt, és a helybeli székely lakosság viszonylag archaikus életmódja következtében még sokgyerekes családokból állt. Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Dunaszerdahely, Gyergyószentmiklós 1910-ben és az előtte eltelt 9 évszázadban színmagyar város volt. Ma már messze nem az.

Még inkább elszomorítóvá válik a statisztika akkor, ha azokat a nagyobb városokat vizsgáljuk, ahol 1910-ben jelentős magyar többség lakott. Kolozsvár 97-ről 15 százalékra, Nagyvárad 99-ről 23 százalékra, Szatmárnémeti 99 ről 35 százalékra, Marosvásárhely 92-ről 42 százalékra küzdötte le magát. Ezekben az egykor színmagyar városokban a magyar szó ma már egyre ritkább, a köztéri feliratokból egyre kevesebb a magyar. Megvan az esély arra, hogy néhány évtized múlva itt is az történik, mint például Rozsnyón, ahol az 1945-ben 99 százalékos magyar többség 2016-ra 19 százalékra csökkent, és mára a 10 százalékhoz közelít. A szlovák közigazgatás pedig abban a pillanatban, hogy az arány 20 százalék alá csökkent, eltávolította a város közterületeiről a magyar feliratokat. A nagyvárosok esetében egyedül Szabadka esete nem ennyire brutális, itt a magyarság aránya 59 százalékról „csak” 36 százalékra csökkent.

A csökkenés okai

A határon túli magyarság létszáma 1910 és 2010 között 3,3 millióról 1,8 millióra csökkent, miközben a természetes szaporulattal számolva még akkor is legalább négymillió magyarnak kellene lennie ezekben az országokban, ha levonjuk azok számát, akik időközben Magyarországra települtek. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a magyar lakosság ennyire drámai csökkenése önkéntes választáson alapult volna. Nyilván ez is lehetséges, azonban eleve nehéz önkéntességről beszélni egy olyan közegben, amely az államnemzethez tartozást pozitív eszközökkel támogatja, a kisebbségi létet pedig folyamatosan negatív szankciókkal sújtja. Itt nem csak arról van szó, hogy egy szlovákiai vagy romániai magyar gyermekre jóval kevesebb magyar tannyelvű oktatás esik, mint ami arányaiban járna neki. Nem is csak arról, hogy a felsőoktatás mint olyan részben nem is biztosított – nincsen például anyanyelvi orvosi képzés. Aki járt már a határon túl, és megpróbált megszólalni anyanyelvén, átélhette azt a helyzetet, ami a kisebbségi lét mindennapjaihoz tartozik: azt, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy egy magyar kérdésre ugyanolyan készséges reakció érkezik, mintha a kérdést egy másik, ugyancsak idegen nyelven tennénk fel a nem magyar anyanyelvű személynek. Postán, vasúton, bankban és állami hivatalokban egyáltalán nem természetes, hogy egy magyarok által is jelentős mértékben lakott településen magyarul tud vagy akar válaszolni az eladó vagy a hivatalnok.

A mindenkori államnemzet már 1920 előtt is próbálkozott az asszimilációval, de a magyar állam elsősorban zsidók és németek vonalán, kisebb mértékben pedig szlovák relációban könyvelhetett el asszimilációs nyereséget. Román és szerb viszonyban már ekkor is a magyarság szempontjából negatív volt az egyenleg, elsősorban a magasabb román és szerb születési ráta és a mezőségi falusi román többséghez történő magyar asszimiláció miatt. 

Az asszimilációt, illetve a magyarság drámai fogyását először az értelmiségi elit elűzése, illetve a különféle deportálási hullámok jelentették. Kezdődött ez 1920 után azzal, hogy aki az utódállamokban nem tette le a hűségesküt, elveszítette állását, illetve azzal, hogy adott esetben indoklás nélkül is el lehetett bocsátani magyarokat az állásukból. Folytatódott azzal, hogy a földreformot az összes szomszédos országban a magyar nagybirtokból hajtották végre, de a magyarokat kizárták a kedvezményezettek közül. Ezt követte 1940-ben a dél-erdélyi magyarság egy részének elűzése (ami összefüggött észak-erdélyi románok elűzésével is, de utóbbi ideiglenesnek bizonyult). 1944-ben a magyar kormányzat zsidóellenes deportálásai Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti magyarságának mintegy harmadát érintették – a magukat magyarnak valló zsidó vallásúak többségének tervszerű megsemmisítése azóta ki nem heverhető hiányt okoz. 1945-ben Kárpátalján, Szlovákiában és a Délvidéken került sor tömeges deportálásokra.

1945 után a szocialista államok a központosított tervgazdaságnak köszönhetően nagyságrendekkel hatékonyabban folytatták a korábbi – sokszor rejtett eszközökkel végzett – asszimilációs politikát. Csak egy példa: Csíkszeredában a 70-es években megnyílt traktorgyárhoz szándékosan román területről toboroztak munkaerőt. Magyar többségű településekre szándékosan túlméretezett ipari és katonai létesítményeket telepítettek, és ezek személyzetét nem magyar területekről hozták, miközben magyar sorkatonákat idegen nyelvi közegbe vittek, ráadásul a magyar tanároknak, orvosoknak is nem magyar területen kellett előírt ideig dolgozniuk. Szlovákiában a benesi dekrétumok végrehajtására külön hivatal működött, amely gondoskodott arról, hogy az élet majdnem minden területén hátrányos helyzetbe kerüljön a magyar munkavállaló a szlovákhoz képest. Erdélyben mindennapos látványt jelentenek a korábban színmagyar településekre épített, aránytalanul terpeszkedő ortodox román templomok, amelyek az erőszakos kulturális térfoglalás szimbólumai. 

Etnocídium

A fenti adatokból világosan kibontakozik az a kép, amelynek alapján egyáltalán nem túlzás a határon túli magyarság esetében etnocídiumról, azaz egy etnikai csoport ellen indított tudatos felszámoló, az állam etnikai homogenizálását célzó hadjáratról beszélni. Mindez általában az érintett országok alkotmányában indirekt módon tetten is érhető: a román alkotmány például az országot homogén nemzetállamnak definiálja.

Amennyiben Trianonnak van ma is aktualitása, akkor az ennek az etnocídiumnak az elítélése. A földek és erdők, amelyek elvesztek, nem kell, hogy fájjanak. Az emberek azonban, akik örökre elvesztek a magyarság számára, akik áldozataivá váltak az etnicista elnyomásnak, minden felelős magyar számára fájdalmat kell hogy jelentsenek. Egy hely, település, táj, ország elvileg egyszerre csak egy államhoz tartozhat; ugyanez a hely azonban egyszerre több különböző kultúrájú, nyelvű, nemzeti hovatartozású ember hazája lehet. Ezt akadályozza meg a kizárólag egy államalkotó nemzetet tételező nemzetállam és annak kulturális, fizikailag pedig etnocídiumra irányuló politikája.

A szomszédos országok részéről folytatott etnocídium ma is folyik, és ez fontos különbség más történelmi traumákhoz képest. Ugyanis egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez ma és holnap is így folytatódjon. Dél-Tirolban fel sem merül ilyesmi azóta, hogy az olasz kormányzat kiegyezett a helyi tiroli német lakossággal, és területi autonómiát biztosított neki. 

Sokan szeretnének a szomszédos országok vezetőitől pozitív gesztusokat látni. Igor Matovič szlovák miniszterelnök június 2-án hosszú beszédben kínált partneri viszonyt a szlovákiai magyarságnak. A beszéd értékből azonban sokat levon, hogy Matovič egy szóval sem említette a szlovák nemzetállam által a magyarokra ma is nehezedő nyomást és a szlovák hivatalosságok magyartudásának hiányát. Ezzel szemben viszont kifogásolta a dél-szlovákiai magyarok gyengébb szlováktudását. Amikor pedig Matovič azzal szembesült, hogy a Magyar Közösség Pártja azt kéri, hogy a szlovák alkotmány ismerje el a magyarságot államalkotónak, a magyar legyen egyenrangú hivatali nyelv a magyarok által lakott régiókban, és biztosítsák a széles körű önigazgatást (ami egyébként is európai uniós alapelv), akkor kizökkent jó szándékú törekvéséből, és a baráti kéz leköpésének nevezte a kéréseket. Kétségtelen, hogy a szlovák miniszterelnök gesztusa mérföldkő. Hogy folytatni tudja, amit elkezdett, tájékoztatással és tapintattal kell segíteni – mert az államalkotó nemzethez tartozás azt is jelenti, hogy az illető valójában alig vesz észre valamit a beolvadásra kényszerítettek valós helyzetéből.

Amennyiben van Trianonnak ma is aktualitása, akkor az egyrészt a magyarság ellen folytatott etnocídium elítélése. Annak kimondása, hogy nemcsak a biológiai diverzitás jelent önmagában értéket, hanem az őshonos kultúrák diverzitása is. Másrészt az, hogy fell kell ismerni a szövetségest mindazokban, akik az államalkotó nemzet tagjai közül európaikét viselkedve jelezik, hogy igyekszenek megérteni a magyarok helyzetét. Ennek a helyzetnek a részleteit, a vele járó szenvedést nem könnyű olyanokkal megértetni, akik államalkotóként nincsenek fenyegetve nemzeti önazonosságukban.

Ma még sok szlovák, szerb és román nem itt tart. Úgy gondolja, hogy jobb lenne országának, ha a közterületeken megszűnne a magyar szó. Ennek logikus folytatása az, ha a magyar szó a hálószobákban is megszűnik. Az, hogy ez a logika hová vezet, az erdélyi és felvidéki szászok és bánáti-bánsági illetve szatmári svábok hiányán már ma is mérhető. Azokat az adókat, amelyeket ők fizettek, nem fizeti senki helyettük. Az a kultúra, amely általuk Romániát, Szerbiát és Szlovákiát gazdagította, elenyészett. Hiányuk által ezek az országok is szegényebbek lettek. Erről bárki meggyőződhet, ha ellátogat egy régebben németek által lakott faluba. 

Trianon a fentiek miatt ma nem neurózis, még akkor sem, ha a Nagy-Magyarország-felvarrók, a „mindent vissza” kesergések egyértelműen neurotikus válaszoknak tekinthetők. Trianon ma a nyílt és főleg rejtett beolvasztási kényszert alkalmazó nemzetállami politika miatt létező kérdés. Erre kell egyértelmű, közérthető és félreérthetetlen módon választ adni. Az anyaország lakosságának és politikai osztályának tájékozottnak kell lennie a valós, etnocídiumot eredményező helyzetről, és képesnek kell lennie arra, hogy nyilvánvalóvá tegye: Trianonból ma ez az, ami elfogadhatatalan. Akik a kérdésről kétértelműen, félreérthetően, tájékozatlanul, különösen pedig napi politikai haszonszerzésre törekedve kommunikálnak, valójában azoknak ártanak a legtöbbet, akiken segíteniük kellene.

A szerző történész, korábbi írásai itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: