Sorsolás

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A zsongás megüli a katlant, a mellkasomban érzem. Ma kilencedik hajnal van megint, nem csak én tudom ezt, hanem a többi zarándok is, legtöbben nem is aludtak, imádkozva virrasztottak egész éjszaka, a fészket őrző gyógyultakkal együtt, de még aki aludt, az is felébredt már jóval hajnal előtt. 

Kimászom én is a hálózsákból. Eszterre gondolok, a feleségemre, a hiánya abroncs a tüdőm körül, alig kapok levegőt, a gyász fájdalma a szívem mögé szúr, a bordáim közé, mintha beteg lennék én is, akár a többiek. Az imájukat hallgatom, jajgatás, csak épp formát adnak neki az ima szavai, észre se veszem szinte, ahogy én is mormolni kezdek velük, mondom én is, amit ők, mindendögökősanyja szentőskotlós oltalma, örökéletforrása, szárnyad alatt alszom ma. 

Közben előveszem a sorsdiómat, két tenyerem között forgatom, igazából nem az enyém, az Eszteré, az övé volt, szétcsavarom, kettényitom, összecsukom, becsavarom, aztán megint és megint, a mozdulat is Eszteré, mindig ezt csinálta, órákig képes volt elbabrálni vele, soha nem tette csak úgy bele a pénzt. 

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Szépen félbehajtom az ötvenest, mind a két felére felírom a dió számát, ötvenhárom, az ajkaim közé veszem, finoman végignyálazom a hajtás vonalát, mielőtt kettétépem, az egyik sarkából leharapok egy pici darabot, hogy szép fűrészesre sikerüljön a szakadás, a combomra fektetem a pénzt, lassan szakítom ketté, az egyik felét kettőbe, négybe, nyolcba hajtogatom, aztán beteszem a sorsdióba, a másik felét meg vissza a zsebembe.

A dögkoponya felé vezető út tovább tart a megszokottnál, ma a szokásosnál is többen vannak, akik azt remélik, hogy nagyobb lesz az esélyük a sorsoláson, ha térden csúszva vagy hason kúszva teszik meg az utolsó néhány száz métert. Ahogy kerülgetem őket, Eszterre gondolok, milyen dühös volt a többi betegre, hogy így megalázkodnak, milyen haraggal tudta magyarázni, hogy nem számít, hogy csúszol vagy mászol, nem számít, hogy a jobb szemébe vagy a bal szemébe dugod be a diódat, nem számít, hogy imádkozol vagy nem imádkozol, nem számít, hiszel-e abban, hogy most már te fogsz sorra kerülni, minden azon múlik csak, hogy amikor a kilencedik nap reggelén a barlang mélyén alvó Döganya a másik oldalára fordul és álmában bődül egyet, és csap is hozzá párat a szárnyával, hogy abba beleremeg a föld, akkor melyik dió fog elsőnek kigurulni a koponya nyitott pofájából, át a négy sorban álló fogak labirintusán.

Már majdnem a koponyánál vagyok, az ösvény itt összeszűkül, egy férfi mászik előttem a földön, először azt hiszem, hogy púpja van, nem tudom megelőzni, mögötte lépkedek. Ahogy az ösvény újra kiszélesedik, végre melléjük érek, akkor veszem észre, hogy a hátán az nem egy púp, hanem egy gyerek, féloldalasan, furcsán kapaszkodik a férfi hátára, aztán már azt is látom, hogy miért, a fél karja és a fél lába hiányzik. Majdnem lehagyom őket, amikor a gyerek felemeli a fejét, rám néz, az arca sápadtfehér, hatalmas barna szemei dühösen villannak felém, egy kendős fejű kislány, mond valamit, nem értem a nyelvét, az apja erre gyorsítani kezd, bukdácsolva, a térdét és a  könyökét megemelve próbál elém szökdelni.

Hagyom, hadd menjenek.

Amikor a koponyához érek, a kislány már az apja kezében van, aki a mellkasát fogja, úgy nyújtja fel. A kislány a koponya bal szemébe dobja a sorsdiót, hallom, hogy odacsörren a többi közé.

Én a bal szemébe dobom az enyémet, vigyázok, hogy hozzá ne érjek a csonthoz vagy a koponya tetejéből kiálló sokágú kristályszarvakhoz, nem mintha hinném, hogy balszerencsét hoz az érintésük.

Most már csak várni kell. Várni, hogy hördülve a másik oldalára forduljon a Döganya, várni, hogy rázkódni kezdjen a koponya, várni, hogy kiessen belőle az első sorsdió. Egy aranykámzsás gyógyult térden állva odamászik a koponya elé, az ima szavait mormolva maga elé tartja a két tenyerét, ő lesz az, aki elkapja majd a sorsdiót. A kámzsájára hímzett fekvő nyolcast nézem, végtelen élet, gondolom, végtelen fájdalom.

Eszterrel is vártunk, majdnem két éven át, minden kilencedik napfelkeltekor, egészen amíg az ő diója ki nem gurult a fogak közül.

Az alvó dögre gondolok, az irdatlan testre, az összecsukott hatalmas szárnyakra, arra, hogy ott lenn a barlang mélyén vajon hogyan érzi meg másodpercre pontosan, hogy felkel a nap. Vajon álmodik-e, vajon miért fordul mindig egyik oldaláról a másikra, vajon mi lesz, amikor majd egyszer felébred.  

Egyszerre remegni kezd a föld, átszivárog a sziklákon a morgás, most már mindenki imádkozik: minden dögök ősanyja, szentőskotlós oltalma, örökélet forrása, szárnyad alatt alszom ma, szívem tiszta, bűnöm nagy, egyetlen reményem vagy, tisztítsd meg a lelkemet, vagy emészd el testemet, tied a szent akarat, nálad van a bűnbánat, gyógyítsd meg a betegségem, add vissza a reménységem, de hogyha ezt nem lehet, harapj ketté engemet, tested részévé leszek, úgy győzöm le végemet, oltalmadba, kegyelmedbe, szent fényedbe emelkedve, tied leszek én egészen, fald a húsom, idd a vérem.

Mondom én is a szavakat a többiekkel, Eszterre gondolok, arra, ahogy a kezét fogtam, arra, ahogy odakísértem a barlanghoz, arra, ahogy segítettem az őröknek visszagörgetni a helyére a malomkövet. Mintha a hangját is hallanám, persze tudom, hogy ez nem igaz, mégis a hang irányába fordulok, a kislány az, az ő kántálását hallom. Az apja vállán térdel, fél karjával a fejét karolja körbe, a férfi szemei helyén hosszú vörös forradás, vajon melyikük akar majd bejutni? A kislány ujjai között ott a kettétépett bankjegy, pirossal rá van írva a szám, tizenhét, azzal hadonászik a ritmusra.

A nap megcsillan a dögkoponya kristályos szarvain, remeg a föld, remeg a koponya, zörögnek benne a sorsdiók. Akié elsőnek kiesik majd a koponya szájából, az mehet be a barlangba, az bújhat be a dög szárnya alá, az kenheti magára a szárnya alatti mirigyből előbugyogó gyógyító zsírt. Kilenc napot kell ott eltöltenie, a szárny alatt alhatik, a friss zsírból ehetik, kilencnaponként a Döganya egyik oldaláról a másik oldalára fordul, kilenc nap elteltével gyógyultan, újjászületve, megfiatalodva lehet onnan előmászni. Kivéve, ha a Döganya megéhezik álmában. Mert akkor odakap a szárnya alá, és egy falásra megeszi azt, aki elég szerencsétlen, hogy éppen ott legyen. Arra, hogy milyen gyakran éhezik meg, nincs szabály, de olyan soha nem volt még, hogy egymás után két kilenc napos ciklusban is evett volna.

A megkövült csonton át is hallani, hogy zörögnek a sorsdiók. Egyre hangosabban kiáltjuk az ima szavait, aztán valami villan, a gyógyult villámgyorsan mozdul, ott a kezében a sorsdió.

Mindenki egyszerre hallgat el, rem-rem-rem-rem, visszhangzik az utolsó szó a katlanban, bizsergést érzek a karomban, ma én következem, ma nem lehet másképp, tudom. Előveszem a saját kettétépett bankjegyemet, ha majd a gyógyult kimondja a dióra vésett számot, ezzel fogom igazolni, hogy tényleg az enyém.

Ötvenhárom, ötvenhárom, ötvenhárom, mondom magamban.

Minden nagyon gyorsan történik, tizenhét, mondja a gyógyult, én nem gondolkozom, odakapok, kirántom a kislány ujjai közül a pénzt, lökök egyet rajtuk, a kislány felvisít, de én már ott is vagyok a gyógyultnál, az közben kettécsavarta a sordiót, elveszi a félpénzt, odailleszti a másik fél mellé, a kezembe adja.

Körbevesznek a gyógyultak, dögfogakból készített késeik villognak, úgy kísérnek a barlang felé, Eszterre gondolok, a malomkövet nézem, a szélére vésett egymásba fonódó nyolcasokat, ahogy lassan elgörgetik a barlang bejárata mellől. Gyere elő szent testvérünk, éljed velünk örök éltünk, kiáltják a gyógyultak, bele a barlang fekete sötétéjébe, ilyenkor mindenki azt kívánja, hogy csend legyen, hogy ne hangozzék fel odabentről a Szentőskotlóst dicsőitő ima, hogy senki se jöjjön elő, mert az a biztos gyógyulást jelenti. 

Én nem ezt kívánom, én épp az ellenkezőjét kívánom. A gyógyultakkal együtt kiáltom én is a hívást, egyszer, kétszer, háromszor, csend van, senki se felel odabentről.

A sorsdió égeti az ujjam, nem ezt akartam. Én épp az ellenkezőjét akartam, azt akartam, hogy megegyen a Döganya, úgy, ahogy Esztert, hogy megint együtt lehessünk, meg akarok fordulni, el akarok futni, vissza a kislányhoz és az apjához, a gyógyultak meglöknek, nem akartam. – Én nem ezt akartam! –kiáltom, a gyógyultak kirúgják alólam a lábam, belezuhanok a sötétségbe, kapálózva gurulok lefelé a járatba, a sötétség legmélyén alvó Döganya felé, és hallom, ahogy fent a helyére gördül a malomkő.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő összes darabja a Qubiten itt olvasható

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző hat újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!