A Call of Duty az a játék, amiben rekordidő alatt sikerült meghalnom, még gyorsabban, mint a legendásan béna irányítású Gothicban vagy a Gothic II-ben. Ebben a tekintetben meglepően realisztikus játékról van szó, ugyanis valószínűleg egy valódi háborúban is meglepően gyorsan halnék meg. Magával az FPS (First Person Shooter) műfajjal a CoD első két részének idején foglalkoztam sokat (2003-2005), különben a Wolfenstein és a Doom II maradt számomra a műfaj örök klasszikusa, igaz, ezeket a játékokat nehéz történelemleckének tekinteni, bár nem kizárt, hogy egyszer még eljön az idő, amikor beholderekkel kell megküzdeni úgy, hogy csak egy bokszer áll az ember rendelkezésére.

A játék az évek során egyre sikeresebb lett, volt olyan rész, ami a jövőben játszódott, zombik ellen is lehetett küzdeni, a multiplayeres mód pedig egyre nagyobb szerepet kapott, bőven túlmutatva a lanpartyk szerencsétlenkedésein, hogy akkor most kinél van a chips, miért campel be valaki a Quake-ben a railgunnal arra a bizonyos helyre, és ki tudja megoldani logisztikailag a dobozmonitorok szállítását.

Sikersztori

A fő tematika a hidegháború és egy, a jövőben játszódó hidegháború lett, de bűnös módon az Activision kihagyta a kelléktárból az 1956-os eseményeket. A történet persze egyre jobban bonyolódott, egy idő után már lehetett az egyik fő karakterrel is játszani, illetve annak a fiával, a Call of Duty a hőskorban pedig rettenetesen hasított, a 2010-es Black Opsból 31 millió példány fogyott világszerte, de a következő évben megjelent Modern Warfare 3 sem teljesített sokkal rosszabbul, ebből 30970000 példányt kapkodtak el a népek.

Most pedig itt van a Palóc videotéka újabb dobása a GTA karanténváltozata után, a forradalmi CoD-videó, amiben a stáb FPS-ben is emléket állít az 1956-os eseményeknek. A küldetés szent grálja szokás szerint a gyógyítás megszerzése, ugyanis a CoDban az ember nem gyógyul magától, ha meglövik, hát meg van lőve.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: