A tudós és a vírus

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

I. Én hiszek neked – statisztika, a szent tehén

Nincs olyan közöttünk, aki ne hinne a számok abszolút objektivitásában.

Járvány van. Egyre jobban eluralkodik rajtunk és környezetünkön a félelem. Nincs olyan reggel, amikor ne számokkal ébresztenének minket, az aktuális hírek ne számokkal kezdődnének. A nap 24 órájának minden percét számok töltik ki: ma ennyit teszteltünk le, már ennyi és ennyi a fertőzöttek, illetve a kórházban kezeltek száma, ma mennyien lógnak a csöveken és végül – érzelmi reakciónkat tekintve – a mindent eldöntő szám, hogy tegnap mennyien haltak meg. Lehetne még sorolni a különböző szempontok, módszerek, hangulatok, lelkiismeretek, célok, politikai hovatartozások szerint összeállított napi statisztikákat, de lenne-e ennek egyáltalán értelme? Vajon mi vonható le ezekből az objektívnak kikiáltott és az emberek többsége által annak el is fogadott számokból, statisztikai adatokból? Talán az, hogy túléljük-e a következő napot; hatnak-e az eddigi ellenintézkedések; mikor ébredünk végre fel ebből a rémálomból; ki van veszélyben, és ki nincs; ki merjünk-e menni az utcára ma, vagy nem; most fertőző vagyok-e, vagy nem; kinek van/lesz igaza, és kinek nincs/nem lesz igaza? Egyáltalán képesek-e ezekre az aggodalmunkból és félelmünkből fakadó kérdésekre a számok feleletet adni? A válaszom egyértelmű: csak látszólag, de valójában nem. Hogy miért gondolom ezt, azt az elkövetkezendő évre optimista várakozással tekintő olvasó megtudhatja az alábbi rövid eszmefuttatásból, ami egy patológus öt évtized alatt gyűjtött tapasztalataira és ok-okozat közötti törvényszerűségek logikus gondolkodáson alapuló elemzésére hagyatkozik.

Saját világát mindenki saját agyával teremti meg, és csak ez a világ jelenti számára a valóságot; de ezek a valóságok lehetnek egymásnak teljesen ellentmondóak is. Az, hogy milyen alkotóelemekből építjük fel saját valóságunkat, az teljesen szubjektív, és – bármennyire ellentmondásosnak tűnik a megállapítás – ez érvényes a számok világára is.

Ha végzettségük alapján jogosan szaktekintélyeknek hitt tudósoknak, valamint a magukat csak annak kikiáltó képzetlen „szakembereknek” és a különböző pártok, demokratikusan vagy diktatórikusan vezetett országok politikusainak az elmúlt hónapokban elhangzott, sokszor maguknak is teljesen ellentmondó nyilatkozataira visszaemlékezünk, akkor a logikusan gondolkodó számára világossá kellene válnia annak, hogy itt valamilyen, a valóságot érintő és értelmező, rendszerszerű problémával állunk szemben. Ennek a felismerésnek a feltétele az, hogy tudunk-e, illetve egyáltalán akarunk-e kritikusan gondolkodni, a kijelentések mögé tekinteni, és felismerjük így azt a valóságos célt, hogy ki és miért von le más következtéseket a tényeknek gondolt és kikiáltott számokból, ki értékeli alá, és ki becsüli túl jelentőségüket.

Mindenekelőtt egy dolognak kell valóságtartalmát meghatároznunk, amit mindenki saját igazának bizonyítására használ fel, és ez nem más, mint a szent tehén státuszát élvező, érinthetetlen és mindenek fölött álló statisztika.

Nem a minőség, hanem a mennyiség számít

Hogyha valamit minősíteni, rangsorolni szeretnénk, vagy valamivel össze akarunk hasonlítani, szükségünk van egy (m)értékrendszerre, amivel szubjektív véleményünket látszólag objektivizálni tudjuk. Azért csak látszólag, mert a mai gyakorlatban használt, minőséget értékelő módszereink kivétel nélkül szubjektív alapokra épülnek, így az eredmény valójában sohasem lehet objektív. Hogyha egyszerűen csak azt mondjuk valakiről, hogy beteg, az manapság már nem elég az osztályozáshoz, mert ezzel a „betegek” közötti különbség nem lesz érzékelhető, kifejezhető, hiszen csak két kategóriát képeztünk: az egészségest és a beteget. Maximum csak azt tudjuk mondani, hogy „ez betegebb, mint az”, és „az még betegebb, mint amaz”. Ez egy hétköznapi életszituációban, – feltételezve, hogy csak felületesen akarunk valakiről véleményt nyilvánítani – elegendő is lehet, de a „betegnek” (valójában mindennek) legalább annyi árnyalata van, mint például a szürke színnek. Ez a módszer azonban a tudomány területén nem elfogadott. Ennek tudatában megpróbáljuk a minőséget az egzaktnak és objektívnek tartott matematika törvényszerűségeinek korlátai közé kényszeríteni. Egy dolgot azonban figyelmen kívül hagyunk: minden megfigyelés érzékszerveink szubjektivitásának függvényében történik, ami annyit jelent, hogy az eredmény mindig a megfigyelőtől, annak személyiségétől, tapasztalataitól, aktuális fizikai és szellemi állapotától, tanultságától, korától, a környezettől is függ – a felsorolást vég nélkül lehetne folytatni. Ezt a vitathatatlan tényt az eredmények kiértékelésénél azonban legtöbbször ignoráljuk, és az érzékelés folyamatát úgy értelmezzük, mintha a matematika törvényeinek keretein belül történt volna.

Hogy eredményeinket még nagyobb fontossággal és még több igazsággal ruházzuk fel, egy olyan módszert veszünk igénybe, amelyik egy szabatos tudomány, a matematika törvényeire épül fel: ez a módszer a statisztika.

Ami nem szignifikáns, az nem is létezik

Egyszerűen fogalmazva, a statisztika egy megfigyelés illetve hipotézis valóságtartalmának a matematika segítségével történő meghatározása. Célja két változó tényező közötti összefüggés létének bizonyítása (a null-hipotézis, vagyis annak elutasítása, hogy nincs összefüggés), ami egy döntés helyességét igyekszik igazolni. Segítségével látszólag lehetővé válik a kvalitatív adatok matematikai alapokon nyugvó kvantifikálása, egy  számokkal kifejezett szignifikancia megállapítása révén. Egy elvont, konkrét számnak önkéntelenül nagyobb hitelt tulajdonítunk, mint egy az egyén tapasztalataira épülő, és ezért mások számára széles értelmezési szabadsággal rendelkező jelzőnek. Ennek a módszernek a logikai buktatója azonban könnyen belátható. Ha maga a vizsgálatra kerülő minőség (például fájdalom, betegségérzet, szagok, ízek, fáradság, félelem) matematikailag nem definiálható, akkor hiába csűrjük-csavarjuk, az így nyert eredmény helyességét matematikailag lehetetlen úgy bebizonyítani, hogy a vizsgálótól függetlenül megismételhető legyen; ahogy ezt egy régi közmondás megfogalmazza: fából nem lesz vaskarika – akkor sem, ha a felületét valamilyen fémes festékkel bemázoljuk.

A matematikában és így a statisztikában is tehát nem magukkal a felhasznált számokkal van a gond, hiszen a tíz, a nyolc, az mindig tíz, illetve nyolc marad, ha egyszer kimondtuk, hanem azzal, hogy ki, mikor, hogyan, milyen úton jut el ezekig a számokig, és itt a variációk lehetősége végtelen.

A minap pont erről beszélgettem egy barátommal, aki mellesleg matematikatanár is. A beszélgetés végén rájöttem, hogy semmi esélyem nincs arra, hogy egy agyat, amit a matematika egzaktsága működtet, meggyőzzek arról, hogy még a számok világában sincs, és nem is lehet objektivitás addig, amíg az emberi agy része a folyamatnak, (márpedig agy nélkül nincs sem érzékelés, sem matematika).

Hogy miért van ez így, ezt egy egyszerű példával szeretném megvilágítani:

Tegyük fel, hogy egyetlen ember kivételével a világon mindenki vakon születik. Csupán hallásunk az, amivel a környezetünkben történteket érzékelni tudjuk, tehát sem tapintásunkra, sem ízlelésünkre, sem másra nem támaszkodhatunk. Mivel vakok vagyunk, nem áll módunkban megállapítani, hogy két kezünkön hány ujjunk van, ezért megkérdezzük az egyetlen „látót”, aki hatalmi helyzetét felismerve, és azt rögtön kihasználva minden habozás nélkül rávágja:

– Nyolc.

Gondolom, mindenki felméri ennek a válasznak a szinte mindenre kiható következményét. Ezek után kivétel nélkül megkérdőjelezhetetlen tényként kezelnénk a nyolcas számot, hiszen helyességének ellenőrzésére semmilyen lehetőség nem állna rendelkezésünkre; meg kell bíznunk egyetlen személy kijelentésében. Ez az egy helytelen és teljes mértékben szubjektív válasz azonban megváltoztatná az egész világot: talán más számrendszer alakulna ki, talán teljesen másképpen gondolkodnánk, talán más zenét komponálnánk, másképpen beszélnénk, mások lennének a fizika, a biológia törvényszerűségei, és valószínűleg maga a matematika is más lenne. Természetesen a nyolcas számmal is el tudnánk végezni egzakt számolási feladatokat, amiknek megismételhető eredményei számunkra objektívek lennének, de ha a végeredményt a környezetbe helyeznénk, az mindezek ellenére teljesen hamis lenne, hiszen egy hibás, szubjektív adatból (tíz helyett nyolcból) indultunk ki.

Nos, ez a baj a matematikával és így a statisztikával is. A benne felhasznált adatok, számok mind szubjektív érzékelés eredményei, és amíg egy jelenséget leíró módszerben a figyelembe vett számtalan tényezők közül csak egy is szubjektív, addig a végeredmény soha nem lehet objektív.

A statisztikai hibák jelentős része abból ered, hogy a bizonyítandó cél nem a vizsgálatok kezdetekor, hanem azok lezárása után, a posteriori lesz konkrétan és korrektül meghatározva. Ez a módszer ahhoz a lövészhez hasonlít, aki egy szérű hatalmas kapujára lő, és ha már az összes golyóját kilőtte, a céltáblát utólag festi fel a kapura az egyik golyó által ütött lyuk köré  (Beck-Bornhold után). Ezért nem véletlen, hogy a statisztikáról alkotott véleményét Benjamin Disraeli, az 1804-ben született angol író és államférfi már a 19. században így fogalmazta meg: „Háromfajta hazugság létezik: hazugság, gyalázatos hazugság és statisztikák.” A fentiek értelmében ezért még ma is elgondolkoztató a közismert mondás tartalma, amit minden valószínűség szerint helytelenül Winston Churchillnek tulajdonítanak, és a statisztikusok természetesen vehemensen visszautasítanak: „Csak annak a statisztikának hiszek, amit saját magam hamisítottam.”

Hogy a tudomány világában miért ragaszkodunk a statisztikához olyan görcsösen akkor is, amikor alkalmazása alaposabb vizsgálat után értelmét veszti, tudományos értéke megkérdőjelezhető, sőt, az eredményeket és ezen keresztül a valóságot/igazságot adott esetben meg is hamisítja, ennek oka talán abban rejlik, hogy a környezetünkben történtek érzékelésekor egyre kevésbé hiszünk saját érzékszerveinknek, és bízunk az azok segítségével nyert közvetlen információkon alapuló józan ítélőképességünkben. Amit érzékelünk, csak akkor fogadjuk el valóságnak/igazságnak, ha létezését tudományosan is be tudjuk bizonyítani, és a nyert eredmény statisztikailag szignifikáns. Ami nem szignifikáns, az nem is létezhet! – mondja ma a tudomány. Vajon mi történt volna a gravitáció elméletével, ha Newton nem hitt volna saját szemének, amikor az alma leesett a fáról (tegyük fel, hogy igaz ez a történet), és ezt csak akkor fogadta volna el ténynek, ha matematikailag először bebizonyítja, hogy valóban leesett? Mint tudjuk, ehhez a gravitáció törvényének ismerete kellett volna. Érezzük a szituáció kilátástalanságát? Ez több lett volna, mint „gordiuszi csomó”; szerencsénkre Newton elhitte, amit látott. Egy napon elérünk arra a pontra, amikor nem lesz elég csak látni, hogy a zöld az zöld, hanem először tudományosan be kell bizonyítanunk, hogy a látott szín megfelel a zöld számokkal kvantifikálható kritériumainak. És ez lesz az a nap, amikor a tudomány és a tudósok józan ítélőképessége közötti közvetlen és ma még esszenciális kapcsolat végleg felbomlik.

A tudományban nem léteznek olyan válaszok, mint a „lehet, a „talán”, az „úgy gondolom”, a „minden valószínűség szerint”, az „én nem számolok azzal, hogy…”. A tudományban csak két szín létezik: a fehér és a fekete. Minden, ami szürke, az nem felel meg a tudomány kritériumának. Csak két válasz van: a tudom és a nem tudom; a „hiszem”, az nem elfogadható, mert csak bizonytalanságot kelt, és ezzel növeli bennünk a félelmet, mert a hit kizárólag a félelemből születik.

II. A kérdések kérdése

Járvány van. Egyre jobban eluralkodik rajtunk és környezetünkön a félelem. Ezért mindennap számos kérdést fogalmazunk meg magunknak, másoknak, amikre teljesen eltérő válaszokat kaphatunk és kapunk is, attól függően, hogy ki az, aki válaszol nekünk. Egy kérdést azonban még senki nem tett fel, vagy ha igen, akkor olyan halkan, hogy nem hallotta senki: Hol követtük el a hibát? – Mert gondolom, az ma már mindenkinek világos – legalábbis annak kéne lennie –, hogy hibát elkövettünk, és nem is egyet.

Mielőtt megpróbálnék erre a kérdésre válaszolni, a könnyebb érthetőség kedvéért szabad legyen néhány a vírusokat érintő tényre rámutatnom, amiket hajlamosak vagyunk elfelejteni, jóllehet legtöbbünk számára ismertek.

Vírusok már több milliárd éve, tehát sokkal régebb óta léteznek, mint a többsejtű organizmusok, beleértve az embert is az előemberekkel együtt, és feltehetően még akkor is létezni fognak, amikor az idő legutolsó lábnyomunkat már rég lemosta a Föld felszínéről. Eddig az összes élőlény – a növények is – megtanult velük együtt élni, sőt mi több, nélkülük nem léteznének, hiszen nem fejlődhetett volna ki bennük az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen immunrendszer. De ez a függőségi viszony fordítva is érvényes, mivel maguk önállóan sem anyagcserére, sem szaporodásra nem képesek, így létezésükhöz szükségük van egy gazdaszervezetre.

Túlélésüknek egyetlen titka van: evolúciójuk során (mert minden kétséget kizáróan az evolúció törvényei rájuk is érvényesek) évmilliárdok alatt kifejlesztettek egy olyan adaptációs képességet – nevezhetjük taktikának is –, aminek segítségével a természetben fellelhető élőlények közül a leggyorsabban, gyakorlatilag néhány hónap leforgása alatt képesek alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez. Most itt tekintsünk el attól a kérdéstől, hogy a vírusokat egyáltalán élőlényeknek tekinthetjük-e vagy sem, mivel az élőlény definícióját az ember és nem a természet fogalmazta meg. A velük foglalkozó szakemberek „életközeli” organizmusoknak tartják őket, jóllehet ezzel a kategóriával nem nagyon lehet mit kezdeni, hiszen valami vagy él, vagy nem; egy köztes létezési forma megkérdőjelezné a másik kettőnek az értelmét. (Itt fölvethetnék egy kardinális kérdést: egyáltalán milyen jogon döntheti el az ember azt, hogy mi él, és mi nem? – de ennek a kérdésnek a filozófiai elemzése túl messzire menne, ezért eltekintek tőle.) 

A vírus alkalmazkodásának gyorsasága, ami az egy generáción belül fellépett mutációjának, más szóval az örökítő anyagban bekövetkezett változásának  révén jött létre, az élőlények között szinte egyedülállónak tekinthető (én a továbbiakban ide fogom sorolni őket), különösen akkor, ha azt az emberével hasonlítjuk össze, akinek többtízezer, legtöbbször többszázezer évre van szüksége ehhez. Többek között erre a hiányosságunkra vezethető vissza jelenlegi és egyre gyarapodó problémáink nagy része: környezetünk sokkal gyorsabban változik, mint génjeink mutációja által kiváltott alkalmazkodásunk. Ennek a paradoxonnak a tragédiája, hogy ezeket a létünket veszélyeztető környezetváltozásokat legtöbbször mi magunk váltjuk ki, ami miatt józan gondolkodási képességünk erősen kétségbe vonható.

A vírusfertőzések egy az évmilliárdok során optimált mechanizmus szerint zajlanak le, amit egyrészt általános, másrészt az egyes vírusok fajtájára jellemző törvényszerűségek szabályoznak. Ezek vonatkoznak többek között a fertőzés útjára, a gazdaszervezet típusára, a szaporodás módjára, a szervekhez, sejtekhez való kötődésük affinitásra, a sejtkárosítás fajtájára, a fertőzőképesség intenzitására és tartamára, a fertőzés lefolyásának dinamikájára, esetleges halálos kimenetelére, a kialakuló betegségek inkubációs idejére, valamint a fertőzés alatt, illetve utána fellépő szövődmények jellegére. A vírusok hatása közötti eltérés ezeknek a faktoroknak a különbözőségéből ered (most tekintsünk el a felépítésüktől). Nem kell ahhoz virológusnak vagy járványügyi szakembernek lenni, hogy megértsük, ezeknek a tényezőknek a részletes ismerete nélkül elképzelhetetlen a hatékony védekezés.

Az élet mindig, mindennel és mindenkivel szemben, mindenhol, minden körülmények között igyekszik magát érvényesíteni. A mindenáron élni akarás igénye az összes élőlényben genetikusan kódolva van (hogy melyik génben, az egyelőre még titok). Ez alól egy vírus sem kivétel. Az általa kiváltott „fenyegetést” csak akkor lehet sikeresen elhárítani, ha ezt a megváltoztathatatlan tényt védekező taktikánk részévé tesszük. A mindent fölülíró túlélési kényszert csak tudatos döntéssel lehet kikapcsolni, mint például öngyilkosság esetében, és erre csak az ember képes. Az többi fajnál működése kizárólagosan ösztönszerű. Működését, reakcióit – mint minden másét – az evolúció alaptörvénye határozza meg, ami nem más, mint a megváltozott környezethez való alkalmazkodási képesség. Ez a különböző fajok között lezajló, szünet nélküli küzdelmet jelent, ami addig tart, amíg az egyik ki nem szorítja a másikat saját életteréből. Amelyik vírus nem rendelkezik megfelelő „fegyverekkel”, kihal, mint az az 50 milliárd faj, amelyek a földtörténet során az eddig létezett speciesek 99,9 százalékát teszik ki.

A vírusoknak sosem céljuk a gazdaszervezet teljes kipusztítása, hiszen akkor magukat is megsemmisítenék. Eltünésüknek az emberre vonatkozóan is végzetes következménye lenne: elsatnyulna immunrendszerünk. Ez a tény feltételezi egy a természet által az évmilliók során kialakított törvényszerűség létezését, ami egy mindkét fél számára elfogadható egyensúlyhelyzet fenntartását igyekszik biztosítani. Úgy tűnik, hogy ez a próba-szerencse módszer segítségével tökéletesített mechanizmus egyre eredményesebben működik, hiszen a történelem során fellépő számtalan járványt – beleértve a középkor pestisjárványait, a múlt század eleji spanyolnáthát, az AIDS-et és a BSE-t is – az emberiség több-kevesebb áldozat árán ugyan, de eddig mindig túlélte. De mi van akkor, ha az evolúció alaptörvényét figyelmen kívül hagyva ezekbe a természet által megalkotott összefüggésekbe tudatosan belekontárkodunk anélkül, hogy tartalmukat, működésüket részleteiben értenénk?

Minden akció kivált egy reakciót. Ha egy rendszerben egy tényezőt megváltoztatunk, akkor megváltozik az egész rendszer. Ahhoz, hogy előre meg tudjuk mondani az eredményt, szükséges a rendszerben ható törvények maradéktalan ismerete. Enélkül bizonytalan a kimenetel, és megeshet, hogy a végén rosszabb lesz a helyzet, mint amilyen beavatkozás előtt volt.

De vajon érvényes-e ez a tézis mindarra, amit manapság átélünk?

Megjelent környezetünkben egy újnak tartott kórokozó (valójában nem az, hiszen már 1968-ban leírtak egy a maival megegyező tüneteket produkáló vírust), ami megváltoztatta komfortérzésünket, és folyamatosan kihat mindennapi életünkre. Az idő múlásával akarva-akaratlanul egy olyan spirálba kerültünk, amely napról napra egyre nagyobb félelmet kelt bennünk, hiszen egyre jobban meggátolja szabad akaratunk gyakorlását. és ennek a spirálnak a végét jelen pillanatban még csak nem is sejtjük. Az egyénben és ezen keresztül a tömegekben fokozatosan kialakult egy részben művileg generált pánikérzés – a szándékosságot még mindig nem szeretném feltételezni –, ami a racionális és kritikus gondolkodást nemcsak a laikusoknál, hanem a szakemberek nagy részénél is egyre hatékonyabban kikapcsolta. Ami ebből következett, az szinte törvényszerű volt. Egyrészt nagymértékben csökkent az ok és az okozat között fennálló összefüggések felismerését eredményező, analizáló képességünk, másrészt a számtalan, egymásnak ellentmondó, sokszor logikátlan és ezért hibás döntések meghozatalánál figyelmen kívül hagytuk azokat a természet által megalkotott törvényszerűségeket, amelyek évmilliók óta az evolúció alapját képezik. Mindenkinek és mindennek, ami támadásnak van kitéve, joga van védekezni, ezért a rendelkezésére álló fegyverekkel élni is fog – hiszen mi is ezt tesszük már évezredek óta. A várható ellenreakció minden támadás után egyre agresszívabb lesz mindaddig, amíg a támadó vagy a védekező életét nem veszti. Szokásos arroganciánk által felbátorítva belenyúltunk egy olyan rendszerbe, aminek működését még megközelítőleg sem értjük, ezért az így kapott eredmények többnyire csak véletlenszerűek lehettek. Kezdettől fogva hiányzott az egész világot felölelő, közösen kidolgozott stratégia (itt a „közösenre” helyezem a hangsúlyt), ami közel nyolcmilliárd embert, a mai korra jellemző geopolitikai viszonyokat, a kontinensek időbeli közeledését, a lehetséges személyi kapcsolatok követhetetlenségét figyelembe véve elengedhetetlen lett volna a sikerhez. Ehelyett minden ország maga főzte a saját levesét, amelyek egytől egyig ehetetlennek bizonyultak.

Ha egy szelíd állatot ketrecbe zárunk, majd állandóan egy hegyes lándzsával szurkáljuk, akkor idővel megvadul, és miután kinyílik a ketrec ajtaja, minden valószínűség szerint torkunk ugrik. Ha egy kezdetben viszonylag alacsony morbiditású és mortalitású vírust helytelen módszerekkel igyekszünk kordában tartani, mutálódik, miközben egyre agresszívabb lesz, végül kontrollálhatatlanná válik. Alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, hiszen az evolúció törvénye szerint nem is tehet más. Ha csökkentjük az általa elérhető gazdaszervezetek számát, minden eszközt meg fog ragadni ahhoz, hogy a túléléséhez szükséges fertőzöttek kritikus tömegét más úton biztosítsa. Ennek egyik módja, hogy megnöveli agresszivitását, fertőzőképességét, így rövidebb idő alatt képes lesz több embert megfertőzni.

Az évszázadok során az emberiség megtanulta, hogyan kell a járványokat kezelni. A tapasztalatok alapján olyan szabályokat állított föl, amik idővel és adott esetben működtek, de ezek ma már nem elég hatékonyak. Egy Afrikában rendszeresen fellángoló ebolajárványt lehet totális karanténnal, maszkokkal, távolságtartással, védőruhákkal kontrollálni, mert egy jól lehatárolható, zárt területen lép fel, és csak egy viszonylag kis populációt érint. A fluktuáció megakadályozása megoldható; a járvány addig tart, amíg a vírus még talál valakit, akit megfertőzhet, majd visszavonul. A COVID-19 esetében ezek a módszerek érthető okok miatt nem működhetnek, és ahogy a kialakult helyzet mutatja, nagy valószínűséggel nem is működnek. Néhány ország ugyan megpróbált egy másik taktikát alkalmazni – az évenként föllépő influenzajárványokban használtakhoz hasonlóan –, de az országok közötti kooperáció hiánya következtében a kezdeti sikerek nem folytatódhattak. A vírus nem ismer országhatárokat. Talán egyetlen kontinens, Ausztrália volt az, aminek szigetjellege következtében egyelőre sikerült tradicionális módszerekkel megfékezni a járvány terjedését, mivel idejében hermetikusan elzárta magát a külvilágtól. Ha azonban ez egy ilyen földrajzi adottsággal rendelkező országnál nem történik meg, akkor látható lesz, hogy a bevezetett többi korlátozás enélkül teljesen hatástalan, és ezért értelmetlen is (lásd Nagy-Britannia). A logikai hibát ott követtük el, amikor elvártuk, hogy a vírus alkalmazkodjon az általunk kiválasztott, túlhaladott védekezési módszereinkhez, és nem fordítva cselekedtünk. Nem azokat a módszereket alkalmaztuk, amik megfeleltek volna az aktuális vírus korábban fölsorolt jellemzőinek. Ez bizonyos mértékig érthető is, mivel ezek még ma sem léteznek, és erről egyedül mi tehetünk. Nem használtuk ki a járvány kitöréséig rendelkezésünkre álló időt, hogy kifejlesszünk újabb, korszerűbb eljárásokat, amelyek a már régóta esedékes járvány esetén majd hatékonyak lesznek. Nem az volt a kérdés, hogy a járvány bekövetkezik-e, hanem az, hogy mikor. Figyelmeztető jelekben nem volt hiány. A védekezésben elkövetett hibák gyakorisága annál kisebb, minél többet tudunk arról, ami ellen védekeznünk kell. Hibát hibára halmozunk, és csökönyösen ismételjük azokat a módszereket, amikről lassan nyilvánvalóvá válik, hogy hatástalanok. Új és eddig ismeretlen veszélyhelyzetek új gondolkodási sémákat, új védekezési módszereket igényelnek. Mi sokkal lassabban tudunk alkalmazkodni a megváltozott környezethez, mint a vírus, és ebből a megváltoztathatatlan tényből kellene kiindulnunk.

Végérvényesen kiengedtük a szellemet a palackból. Hogy ez milyen úton, egy vírus szándékos és felelőtlen manipulációja, vagy az általunk csökönyös makacssággal űzött környezetszennyezés miatt következett-e be, annak ma már nincs jelentősége. A szellem a palackba önszántából visszabújni már sosem fog; elveszítettük fölötte a kontrollt. Hasonlóan a felelőtlenségünk miatt rezisztenssé vált többi kórokozóhoz – lásd a tbc-t vagy a multirezisztens baktériumokat (MRK) –, többszörösen mutált formában várhatóan itt fog élni közöttünk, mindennapjaink részévé válik; hol előbújik, hol eltűnik majd. Ezen minden valószínűség szerint még az időközben rohamtempóban kifejlesztett és csodaszerként kikiáltott oltóanyagok sem tudnak lényegesen változtatni, esetleg csak időt nyerünk segítségükkel; sőt, elképzelhető, hogy súlyosabbá teszik a helyzetet, hiszen amíg nem ismerjük a vírus hatásmechanizmusának minden részletét, nem tudunk megbízhatóan nyilatkozni az esetleges közép- és hosszútávú mellékhatásokról, így a rizikó kalkulálhatatlan marad. Nem beszélve azokról a felelőtlen, minden szakmai hátteret nélkülöző kijelentésekről, amelyek azt a téves információt terjesztik, hogy az oltás véd a fertőzés ellen, ami így nem igaz. A jelenlegi szakmai álláspont szerint a vakcina jó esetben egy ideig meggátolja a betegség kitörését, vagy csak a tüneteket teszi enyhébbé, de a fertőzés továbbadását nem befolyásolja, hiszen a vírusok szervezetbe hatolását nem képes megakadályozni. Hogy ott meddig marad a vírus fertőzőképes, azt jelenleg senki nem tudja megmondani. Az évente kibocsátott újabb és újabb influenza elleni oltások ellenére a következő évben a járvány eddig mindig felütötte fejét. Egy oltóanyagot mindig csak egy már lezajlott járvány ellen lehet kifejleszteni, ami egy következő, mutálódott vírus esetében csak nagy szerencsével lehet hatásos. És itt megint elkövetjük a már említett hibát: a tudás helyett a szerencsére hagyatkozunk. Ezzel a szakemberek is tisztában vannak, hiszen közülük eddig még senki nem merte kijelenteni, hogy az időközben már nyilvánvalóan mutálódott COVID-19 ellen az oltóanyag majd száz százalékos biztonságot ad; nem beszélve a jövőben minden bizonnyal megjelenő, jelenleg még teljesen ismeretlen mutációkról. A „nem számolok vele”, a „nem várható”, a „nem valószínű, hogy…” nyilatkozatok mind erre utalnak. Ezek a kijelentések tudománytalanok, és csak fokozzák a bizonytalanságot és félelmet. Annyi biztos, hogy a hosszú hónapok óta folytatott taktikát, a kijárási tilalmak bevezetését, feloldását, majd újbóli bevezetését, az idősávok rapszodikus és logikátlan alkalmazását, az egész világgazdaság totális megbénítását, az elhanyagolt egészségügy maximális és állandósult túlterhelését, a többi betegség kezelésének szándékos háttérbe szorítását, a sokszor minden következetességet nélkülöző, viselkedési normák kikényszerítését, a szabad akarat korlátozását, az emberek önellátásának felfüggesztését, a családi és szociális kapcsolatok önkényes szétszakítását, a kultúrához való alapvető jog teljes megvonását, a statisztikák tudatos vagy véletlenszerű manipulálását, a gépi lélegeztetésre szoruló idősebb betegek magas halálozási arányának ignorálását (a 70 év feletti, géppel lélegeztetett pácienseknél a halálozási arány 63-72 százalék, ami minden jóindulat mellett sem nevezhető hatásos terápiának) nem lehet a végletekig folytatni, hiszen ezek sokkal nagyobb kárt, sokkal több halálesetet fognak okozni, mint maga az a járvány, amiért mindezeket bevezettük.

És most végre megérkeztünk ahhoz a ponthoz, amire – gondolom – mindenki várt. Joggal érhetne az a vád, hogy csak okoskodom, de választ én sem tudok adni arra a kérdésre, hogy mit lehet és mit kell tennünk ahhoz, hogy a mostani helyzetet kontrollálni tudjuk, illetve egy hasonlót a jövőben elkerüljünk, vagy legalábbis meggátoljuk egy olyan újabb káosz kialakulását, aminek már hónapok óta részesei vagyunk. 

Ha zsákutcába kerülünk, logikusnak tűnik, hogy visszamegyünk az utca elejére, és egy másik irányba próbálkozunk. Ehhez azonban az kell, hogy felismerjük és belássuk azt, hogy zsákutcában vagyunk, és tudjuk, melyik volt az az első lépés, ami nem abba az irányba vezetett minket, aminek a végén ott a kijárat. Jelen esetben a válasz kézenfekvő: nem vettük észre, vagy nem értettük meg, hogy egy evolúciós folyamattal állunk szemben, aminek bekövetkezésére számítanunk kellett volna, mert elkerülhetetlen volt. Mint mindig, most is két faj konkurál a hegemóniáért egy azonos élettérben. Túlélni az fogja a másikat, amelyik gyorsabban és hatékonyabban képes a megváltozott környezethez alkalmazkodni. Az ehhez szükséges mutációk kialakulásának sebességégét tekintve az ember a vírussal szemben egyértelműen hátrányos helyzetben van. Logikus gondolkodással és a rendelkezésünkre álló fejlett technológiával azonban ki tudnánk egyenlíteni ezt a hátrányt, de biztos, hogy nem a különböző, egoista és szubjektív szempontok alapján összeállított statisztikákkal, még akkor sem, ha lesz közöttük olyan, ami a nagy számok törvénye miatt véletlenül közel jár majd a valósághoz. Úgy tűnik azonban, hogy önzőségünk és arroganciánk határtalan, hiszen még mindig nem láttuk be hibáinkat, jóllehet egyre világosabban látható, hová vezetnek. Ha képesek vagyunk vírusokat génmanipulációval úgy megváltoztatni, hogy fegyverként bevethetők legyenek, képesek vagyunk arra is, hogy olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, amiket a javunkra fordíthatunk. Az evolúció fajok közötti konkurenciaharc, amiből már évmilliók, évmilliárdok óta egyesek győztesként, mások vesztesként kerülnek ki, és ez érvényes a gazdaszervezet birtoklásáért kialakult vírusok közötti harcra is. Ha egy vírusban egyszerre fölfokoznánk a fertőzési képességet, illetve a sejtekhez való kötődés affinitást, és ezzel egy időben semlegesítenénk vagy csökkentenénk betegségokozó hatását (patogenitását), feltételezhetően kiszorítható lenne vele az a mutáns, aminek patogenitása magasabb, de kötődési affinitása alacsonyabb. Az erre vonatkozó technológiát a vírusok már évmilliárdokkal ezelőtt kifejlesztették, és azóta is sikerrel alkalmazzák. Ez ma az embernek is rendelkezésére áll (lásd növényi géntechnológia). Hogy ez a manipuláció etikus-e vagy sem, azon már nem érdemes vitatkozni, mert egyrészt az első lépéseket ebbe az irányba már évtizedekkel ezelőtt megtettük, és föltartóztatni ezt a folyamatot már lehetetlen; másrészt egyre világosabbá válik, hogy egy olyan kényszerszituációba kerültünk, amit mi hoztunk létre. Ma már csak egyet tehetünk: ezeket a folyamatokat az észszerűséget és a közjót szem előtt tartva a Föld összes országát átölelő, szigorú kontroll alá vesszük, és kiírtjuk gondolataink közül a profittermelés mindenek fölött álló kényszerét, amire időközben – minden mást kizárva – a világ működésének egyetlen elengedhetetlen feltételeként tekintünk. Egy ellenséget csak azonos vagy annál hatékonyabb fegyverrel lehet legyőzni. Távolságtartással, maszkok viselésével csak átmenetileg érhetünk el valamilyen eredményt. Ezek ellenszerét a vírus eddig mindig könnyűszerrel megtalálta. Ha nem ez történt volna, ma nem lennének járványok.

A változás eléréséhez azonban generációkra van szükség. Ezért a jelenleg fennálló azonnali cselekvési szükségszerűségből kifolyólag használnunk kell azokat a módszereket, amiket már kidolgoztunk, és működnek. Hogy folynak-e ezzel kapcsolatos kutatások? Erre a kérdésre nem tudok választ adni. Egy azonban biztos: hétmilliárd ember beoltása hat hónaponként mindig újabb és újabb oltóanyaggal nemcsak technikailag, hanem anyagilag is kivitelezhetetlen és illuzórikus. Az oltás nagylelkűséget sugalló jelenlegi díjmentességének gyakorlata – naivitás lenne azt hinni, hogy ez igaz, hiszen az állampolgárok ezt már előre régen kifizették – a profittermelés mindent átfogó, általános érvényű célja miatt a jövőben nem lesz tovább fenntartható. Hogy milyen tervek készülnek, és azok közül melyik kerül megvalósításra, azt ugyanaz dönti el, mint eddig mindig: hogy kinek mi áll érdekében, és ki mennyi hasznot tud belőle húzni. A járvány következtében a társadalmi rétegek között amúgy is kialakulóban lévő feszültség erősödni, a polarizáció, valamint a gazdagabb és szegényebb országok ellentétje éleződni fog akkor, amikor ennek ellenkezőjére, az összefogásra lenne szükség. Ez várhatóan újabb krízisek forrása lesz. Lehet, hogy a vírust átmenetileg visszaszorítjuk, de ezzel nem szüntetjük meg a jelenlegi katasztrófa okát. Reális ismétlődésének lehetősége tovább fog fenyegetni minket, mint egy fejünk fölött lógó kard, ami bármelyik pillanatban lecsaphat ránk.

A szerző patológus, neuropatológus, neuromorfológus, címzetes egyetemi tanár, a Göttingeni Egyetem docense.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: