A rámás csizma útja a poros padlástól a digitális adatbázisig

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A Néprajzi Múzeum hozzávetőleg húsz éve dolgozik azon, hogy digitális formában közzétegye gyűjteményének darabjait. Most, hogy évekig költözik az intézmény, és egy világjárvány kellős közepén élünk, talán nagyobb szükség van az online kutatási alternatívákra és a széles körű kereshetőségre, mint eddig bármikor. A múzeum digitalizációs munkája a költözés és a járványhelyzet alatt sem áll le, sőt: mennyiségben és minőségben is komoly előrelépés történt. Az ELTE BTK Folklore Tanszék előadássorozata, A népi kultúra örökségének digitalizációja februári, első részében a Néprajzi Múzeum munkatársaival beszélgettünk a digitalizálás lépéseiről, a fotó- és audiovizuális állomány digitalizálásakor felmerülő speciális problémákról.

Rámás csizma, hadd szakadjon el

Képzeljünk el egy poros padláson heverő rámás csizmát, amit sok év után kézbe fog valaki és úgy dönt, megkeresi vele a Néprajzi Múzeumot, hogy ajándékként ajánlja fel. Ha a múzeum befogadja a csizmát, mert úgy látja, hogy gazdagítaná a gyűjteményt, a csizma előbb-utóbb bekerül a típusának megfelelő gyűjteménybe, leltári számot, sőt, saját muzeológust kap, aki felelős lesz érte. A muzeológus elkészíti a tárgy leírását annak minden adatával együtt, összekapcsolja más múzeumban fellelhető tárggyal és a rámás csizmával kapcsolatos kutatási eredményekkel is. Ez nem kis munka: egyetlen tárgyhoz több mint 250 kitölthető mező tartozik a múzeum digitális nyilvántartási rendszerében, a Monariban – mondta  Odler Zsolt, a múzeum Nyilvántartási és Digitalizálási Főosztályának vezetője. Ha ezeket a mezőket kitöltötték, a tárgy a muzeológusok számára kereshetővé, kutathatóvá válik, a széles közönség előtt azonban továbbra is láthatatlan marad. 

Több mint száztíz éves ez a rámás csizma, amelyet a digitalizációnak hála érintés nélkül is lehet vizsgálni (Sebestyén Gyula gyűjtése)Fotó: Kerék Eszter, Szécsény, 1909. Néprajzi Múzeum, 76935

Az analóg kulturális javak (jelen esetben a rámás csizma) digitálissá tételéhez elengedhetetlen, hogy a nyilvántartási adatain túl a számítógép számára értelmezhető kód is készüljön belőle, azaz fotó, videó vagy audiofájl formát kapjon. Ez nem csak egyszerű fotózást vagy szkennelést jelent. Ha megfogalmazódik a rámás csizmánk digitalizációs igénye, az adott muzeológus felkeresi a múzeum azon restaurátorát, aki a tárgy anyagához leginkább ért, és “felkészítteti” a csizmát a digitalizációra: megtisztítja, ha kell, apróbb javításokat végez rajta, támasztékokat, segédeszközöket készít elő hozzá. A restaurátor munkája után a csizma (más hasonló anyagú és méretű tárgyakkal együtt) fotózásra megy, amit a muzeológus végigasszisztál, hiszen ő az, aki tudja, hogy a tárgy mely apró részleteit szeretné láttatni annak digitális másán: a csizmánk esetében valószínűleg közeli fotók készülnek többek között a díszítésekről, a sarokrészről és a bélésről. A fotózás után a csizma visszamegy a raktárbeli helyére, a digitalizációja viszont korántsem ér véget. 

Ekkor veszi kezdetét az utómunka, a végső képkivágatok kiválogatása, amelyek az online felületen köszönnek majd vissza, illetve megtörténik a friss digitális fájlok precíz archiválása is, ami biztosítja a digitális tartalmak fennmaradását, és könnyen visszakereshetővé teszi a rámás csizmánkat. Ezután a muzeológusok publikálási javaslatot tesznek a fényképpel kiegészített rekordokra. Az online közzététel kétpólusú ellenőrzés (kötelező metaadatok megléte, fényképek minősége) után történik meg, a jóváhagyás után pedig már bárki megtalálhatja a múzeum adatbázisában a rámás csizmát. 

Így zajlik a különböző dokumentumok digitalizálása a PhaseOne kamerarendszerrel a Néprajzi MúzeumbanFotó: Garai Edit, Budapest, 2021

Csúcstechnológiák a múzeumban

Nagyon nem mindegy, hogy maga a digitalizáció milyen eszközökkel történik. A digitalizáció nemcsak a kulturális intézményeket hozta lázba az elmúlt években, de a technikai oldalt is: számos kifejezetten intézményi használatra tervezett digitalizációs eszköz került a piacra mostanában. A tavalyi év első felének egyik fontos múzeumi híre volt, hogy a Néprajzi Múzeumnak sikerült külső partner bevonásával speciálisan a múzeumi és a kulturális örökséghez tartozó anyagokra fejlesztett csúcstechnológiával több mint 35 000 fényképet és rajzot digitalizálni. Ez mennyiségben és minőségben is nagyot lendített az archívum digitalizációs folyamatán – mondta az archívum munkatársa, Gebauer Hanga. A múzeum 2020 második felében szerezte be a csúcstechnológiát, a dán PhaseOne két kamerarendszere és szoftvercsomagja teljesen megfelel a múzeum digitalizációs igényeinek. A Néprajzi Múzeum fotósának, Garai Editnek az előadásából megtudhattuk azt is, hogy az egyik kamerarendszer, az iXG optikáit kifejezetten sík termékek fotózására fejlesztették ki, az ezzel való digitalizálás elképesztő felbontást, alacsony zajszintet, pontos színérzékelést tesz lehetővé, és 500-700 megabájtos végeredményt produkál. A kamerarendszerhez speciális állvány- és asztalrendszer is tartozik, ami stabilan tartja a gépet, és az adott tárgyról a lehető legtökéletesebb fotót készíti el. A másik kamerarendszer, az XF, a múzeumi tárgyfotózások főszereplője. Ez kvázi az általunk is jól ismert profi fényképezőgépek ipari használatra tervezett mása.

Elporladó tárgyból az örök élet ígérete

A fotók esetében különösen fontos az állományvédelmi szempont. A legrégebbi fotók a múzeummal egyidősek, így van olyan adathordozós állomány – például a közel 100 000 darabos nitrocellulóz-gyűjtemény – , ami még adattári körülmények között is bomlik, tehát gyors digitalizációs tempót igényel, hogy minél kevesebbszer kelljen hozzájuk érni és digitális formában azután is kutathatók maradjanak, hogy fizikailag eltűnnek.

Mint minden tárgytípus, az üvegnegatívok tárolása is precíz feladat: a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumának raktárába lépve ezt láthatjuk belőlük.Fotó: Csorba Judit, Budapest, 2019
Így néz ki egy múzeumi tétel fizikai valójában: az F1 leltári számú üvegnegatív és leírókartonja (Néprajzi Múzeum, Etnológiai Archívum raktára)Fotó: Csorba Judit, Budapest, 2019

Gebauer Hanga előadásában mutatott néhány sérült üvegnegatívot, és azt is elmondta, hogy a legérzékenyebb fotók 99 százalékát már sikeresen digitalizálták a munkatársak a múzeumban. Az üvegnegatívok esetében ez azért is örvendetes, mert amikor 30-50 éve észrevették, hogy kezdenek tönkremenni, a sérült anyagot biztonságos helyre mentették, de a negatívok így teljesen kikerültek a forgalomból, azaz évtizedekig még a kutatók sem fértek hozzájuk. A digitalizálásnak köszönhetően viszont ezek a rendkívül értékes anyagok most újra visszakerültek a körforgásba, azaz újra láthatóvá és kutathatóvá váltak, és az online adatbázisnak hála nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség számára is elérhetők. (Keressen rá az online adatbázisban az összetett keresésnél a üvegnegatív dokumentumtípusra, nézze meg az üvegnegatívok digitalizálását itt!) 

Persze nem csak a üvegnegatívokat kezdheti ki az idő vasfoga. Garai Edit előadásában Bíró Lajos századfordulós, páratlan óceániai anyaga kapcsán a szinte felismerhetetlenségig kifakult fényképek digitális utómunkázásában rejlő lehetőségeket mutatta be. 

Ez a fiatal, Hatvan környéki nőről készült üvegnegatív már erősen roncsolódott, a digitalizálás a megmentését jelenti (Hatvan, 1910-es évek üvegnegatív, 12x16,5 cm, Néprajzi Múzeum, F 33034)Fotó: Dora László

Csorba Judit, a múzeum Fényképtárának és Mozgóképtárának muzeológusa arra hívta fel a figyelmet, hogy a filmeknél és a hanganyagoknál is hasonló a helyzet. A digitalizálás itt is nagyon időigényes és költséges procedúra, a különféle hordozók, például az üveglemezek, viaszhengerek vagy a különböző technikájú filmszalagok mind más és más kihívások elé állítják a kutatókat. A legfőbb feladat jelenleg az összesen 363 leltározott, többségében celluloid alapú keskenyfilmnek a mai, korszerű technikával való átmentése a digitális világba, hiszen ezek a régebbi, sérülékenyebb anyagok. Bár ez nem tűnik soknak, valójában ez több tízezer méternyi filmkockát jelent, nagyjából 1700 filmes doboznyi anyagot. Egyébként a mozitechnika szinte mindegyik celluloid alapú változatát őrzi a múzeum, több tételnél pedig nemcsak a kész filmek, hanem a munkakópiák is rendelkezésre állnak; a digitalizáció egyelőre elsősorban a vágott anyagokra koncentrál. 

A 16mm-es filmes dobozok a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumának raktárában – digitalizációra várvaFotó: Csorba Judit, Budapest, 2019

A filmek esetében felmerül a tárhely problematikája is. Főként az újonnan, jobb minőségben digitalizált videós tartalmak igényelnek hatalmas tárhelyet, nagy sávszélességet, és ezek publikálásához a múzeumi tárhely nem elegendő. Jelenleg a múzeum ezért a Youtube-ra tölti fel nem listázott módban a filmek nézői minőségű változatait, amiket a Mozgóképtár adatbázisának megfelelő tételeire linkel, míg a nagy felbontású változataikat többszörös biztonsági mentésben különböző szervereken a múzeumi szabványoknak megfelelően máshol is tárolja.

Never ending story

Hogy eljön-e az idő, amikor a Néprajzi Múzeum analóg kulturális javai mind megtalálhatók lesznek digitális felületen? Még az is lehet, hogy nem. A jobb minőség és megváltozó tudományos standardok miatt egyrészt folyamatosan újra kell digitalizálni az előző korok korábbi technikai feltételei mellett készült digitális fájlokat. Ott van például a vízjel kérdésköre: vannak olyan tárgyak, amelyek digitális másába “bele van égetve” a vízjel, nem tüntethető el egy kattintással, jóllehet a múzeum jelenleg vízjelmentes megoldással digitalizál. Odler Zsolt elmondta, hogy a vízjelmentesítés folyamatosan zajlik, és a múzeum csak 2020-ban 90 000 fotó minőségi cseréjét végezte el. Másrészt a gyűjtemény folyamatosan változik, gyarapszik, ezzel pedig nehéz lépést tartania a digitalizációnak, és akkor a szenzitív etnográfiai, antropológiai anyagok által felvetett jogi kérdésekről még nem is beszéltünk. 

Persze még a muzeológusok sem tudhatják, hogy a ma digitalizált adatok néhány tíz vagy száz év múlva hogyan lesznek hozzáférhetők és átjárhatók, hová fejlődik a digitalizáció és egyáltalán, hogyan alakul a tárgy és a digitális adat viszonya. Az viszont kétségtelen, hogy digitalizálni kell, mert csak így hosszabbítható meg a professzionális környezetben lassú ütemben, de mégis folyamatosan porladó kulturális javak élete. 

Irodalom


A cikk szerzői: Bobák Szilvia, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Magyar és összehasonlító folklorisztika program doktorandusza. Ilyefalvi Emese az ELTE BTK Néprajzi Intézet oktatója, a  Kelet–Nyugat Vallásetnológiai  kutatócsoport tudományos munkatársa.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikk a Qubiten: