„Minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van, tegyen ugy mint Petőfiné”

1848. március 23-án, egy héttel az addigra már sokak által kultikus tisztelettel emlegetett 15-ei események után az újságokat böngésző polgárok különös című cikket pillanthattak meg a korszak egyik legkedveltebb divatlapja, az Életképek címoldalán. A „Nőszabadság”-ról szóló vezércikk szerzője maga az ifjú főszerkesztő, a huszonhárom éves Jókai Mór volt, aki azt hangoztatta, hogy a nők lehetnek a szabadság kivívása során a férfiak „védangyalai”. Jókai úgy mutatta fel az olvasóközönségnek március 15-ét, mint azt a napot, amikor a honleányok rátaláltak erre a szerepre:

„Mikor martius tizenötödikén a’ szabadság első reggelén a’ küzdők melleire lelkesült nők tüzdelték föl az első cocardát; mikor a’ szabadság első jelszavát nők szegezték ki ablakaikba ’s lobogóikon mutatták fel a’ szent nevet, mellyért a’ nép küzdött; mikor a’ nép közé egy nő hozta le a’ fehér zászlót, mellyért az élni vagy halni esküvék; mikor Petőfinek, a’ forradalom költőjének ifju neje a’ megfordító percz előtt ezt mondá férjének: ha halni kell, ez lesz a’ legszebb halál; légy erős! – akkor mutatták meg hölgyeink: hogy mi a’ nő hivatása?”

A honleányszerep természetesen nem egy nap alatt alakult ki, hanem folyamatosan, fokozatosan és minden társadalmi rétegben másként formálódott. A reformkorban a Zichy nővérek (Batthyány Lajosné Zichy Antónia és Károlyi Györgyné Zichy Karolina) hozták divatba a nemzeti szellemet az arisztokrata hölgyek körében. Elsőként viseltek tudatosan hazai anyagból készült ruhákat az estélyeiken, támogatták a külföldi helyett magyar termékeket népszerűsítő Védegyletet, szalonjaikban magyarul társalogtak, és ezáltal egy olyan példaképpé váló szerepmodellt testesítettek meg, amely a kortársak szemében nyílt politikai állásfoglalást jelentett. A korabeli sajtó is gyakran foglalkozott a jó honleány ismérveivel, amely egyre jobban érdekelte a növekvő számú, jelentős részben polgári származású olvasóközönséget. Március 15-én a forradalmi tömegben minden társadalmi réteg képviseltette magát. A visszaemlékezésekből a Nemzeti Színház délelőtti próbájáról jövő, a Landerer–Heckenast-nyomda előtt a zuhogó esőben álló színésznők, a Múzeumkertben elhangzó szónoklatokat fiákerből hallgató mágnáshölgyek és a József-napi vásárra érkező, délután már kokárdákat osztogató kofaasszonyok alakja egyaránt kirajzolódik.

„Ne legyenek olyan mondatok: »Mindenki bír szavazattal, kivévén a nőket«”

A Tizenkét pont és a Nemzeti dal kinyomtatására váró tömegben volt a korszak egyik legjelentősebb nevelőnője, Leövey Klára, Teleki Blanka grófnő munkatársa is, aki így emlékezett vissza a jelenetre: „Az ablakban álló ifjak szórták ki a Hatvani utcában hő vággyal várakozó tömegnek a frissen nyomott lapokat. Az eső permetezett, de a nép nem oszlott, sőt mindig tömörült...” A huszonhét éves nevelőnő a Városház térre is a forradalmárokkal tartott, ahol meghallgatta Irinyi és Irányi szónoklatait. Ezután a „levegőből hozzárepült” nyomtatványokkal, a szabad sajtó első termékeivel hazasietett a leánynevelő-intézetbe, ahol Teleki Blanka azonnal fel is olvasta a Nemzeti dalt a növendékeknek.

A reformkor legjelentősebb leánynevelő intézeteként számontartott, 1846-ban megnyílt intézet a mai Szabadság térnek megfelelő Sétatéren, a Majthényi-házban működött, az Újépület szomszédságában, amely később a szabadságharcot követő megtorlások egyik fő helyszíne (többek között Teleki Blanka börtöne) is volt. A nemzeti szellemben nevelkedő leányok lelkesen követték a forradalmi eseményeket, nevelőnőikkel együtt a múzeumkerti népgyűlésekre is jártak a következő időszakban. A márciusi ifjak egyikét, Vasvári Pált pedig személyesen is jól ismerték, hiszen korábban történelemre tanította őket. Ezért intézhették éppen hozzá a következő követeléseket 1848 áprilisában:

„Hazafiak! Szabadság, testvériség és egyenlőség jelszavatok. A magyar amit mond, meg is tartja. Azért legyenek a nők is egyenlőek. Vasvári, ki előbb tanítónk volt, most az egész hazáé. Ezt mi örömmel nézzük, de kívánjuk

1. Hogy az egyetemben nők is tanulhassanak.
2. Hogy ne legyenek olyan mondatok: „Mindenki bír szavazattal, kivévén a nőket.”
3. Hogy egész Magyarhonban, a legkisebb falukat sem kivéve, legyenek tanodák és a szülők gyermekeiket itt taníttassák.
4. A falusi tanítók jobb díjt kapjanak, hogy képesek legyenek a tanítást jól vinni.

Ez, mit kívánunk és elvárjuk, hogy bele fognak egyezni honunk lelkes fiai!”

A kívánt beleegyezés nem történt meg, 1848. április 11-én az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról szóló 5. törvénycikk rögzítette, hogy az ország legalább 20 éves, gyámság alatt nem lévő, csempészkedést, rablást, gyilkosságot vagy gyújtogatást el nem követő, 300 ezüstforint értékű házzal, negyed telekkel vagy minimum évi 100 ezüstforint biztos jövedelemmel, vagy pedig valamilyen értelmiségi végzettséggel és foglalkozással rendelkező lakosai szavazhatnak, „a nőket kivéve”. Ezeknek a kritériumnak a felnőtt férfiaknak is csak körülbelül a negyede felelt meg. A Teleki-intézet leánynövendékeinek kiáltványa a kortársak számára bizonyára megmosolyogtatónak, naivnak és utópisztikusnak tűnhetett. A női szavazójogra vonatkozó követeléseik azonban azért is figyelmet érdemelnek, mert a magyar sajtóban ez volt az első határozott megnyilvánulása ennek az igénynek. Noha a következő évtizedekben egyre élesebb viták bontakoztak ki a női szerepekről az egyre nagyobb számban publikáló írónők kapcsán, ezek nem politikai jogokról, hanem az anya- és feleségszerep, valamint a szellemi munka összeegyeztethetőségéről folytak. Az 1850-es, 1860-as évek fordulóján kicsúcsosodó polémiákban pedig még maguk a női szerzők is többnyire azt hangsúlyozták, hogy őket még álmukban sem érinti meg a nőemancipáció visszás gondolata.

A nemek közötti politikai egyenlőség követelése – amely a Teleki-növendékek 1848-as közleményében megjelent – legközelebb az 1870-es években merült fel, és csak 1918-ban, a női választójog törvénybe iktatásával ért célt. Ekkor is csak részben, mert 1922 és 1945 között még igen szigorú életkori megkötések voltak érvényben, amelyek csak a 30 éven felüli nőknek adták meg a szavazás lehetőségét. Az 1848-as áprilisi törvények a női választójog történetében bizonyos szempontból még visszalépést is jelentettek, azelőtt ugyanis a nemesi származású özvegyasszonyok szavazhattak a követválasztásokon, 1848 után azonban a nemesi kiváltságokkal együtt ez is megszűnt.

Az Életképek egyik ismeretlen olvasója 1848 májusában kemény kritikát küldött a szerkesztőnek: „marczius fiai kimondották az egyenlőséget és meg nem tartják! csak önmagok akarnak boldogok lenni, félnek, hogy nem lesz éltök olly kényelmes, ha önállók leszünk, fel akarják szabadítani a’ zsidókat, zselléreket, de a’ nőket, a’ haza felét nem! [...] Egy kört akarnak nekünk kimérni, melylyen túl lépnünk nem szabad, ezen hibás körben forogjunk – oh önzés mikor irtanak ki! – De ez így nem lehet, a’ nép széttöré lánczait, mert a’ nőket nem akarják felszabadítani, örök kiskoruságra akarják kárhoztatni, de ők tenni fognak!

Jogot tehát, jogot a’ nőknek,

Mert jogtalanság a’ legrútabb bélyeg

Isten teremtményein, a’ ki rásüti,

Isten kezét el nem kerülheti.”

A költemény egy híres Petőfi-vers, A nép nevében jól ismert sorainak („Jogot tehát, emberjogot a népnek!”) újraírása volt, amely egyértelműen jelezte, hogy a szerző számára a „Nőszabadság” már nem pusztán azt jelenti, mint Jókai Mórnak, nem elégszik meg a férfiak védangyalának szerepkörével, hanem a szavazati jogban is megnyilvánuló, politikai értelemben vett szabadságot és egyenlőséget kíván.

Testvéri Szózat Magyarország hölgyeihez

Szendrey Júlia egy évvel később, 1849 áprilisában Testvéri Szózat Magyarország hölgyeihez címmel politikai kiáltványt publikált az ekkor Debrecenben megjelenő kormánylapban, a Közlönyben. A megszólítás (Hazám hölgyei!) összhangban volt a korabeli sajtó szóhasználatával, ugyanezt a „címzést” alkalmazta például Teleki Blanka és Jókai Mór is a kifejezetten nőkhöz szóló szövegeiben. A bevezetés a „közelgő elhatározó percben” (vagyis a kezdődő tavaszi hadjáratban) való bátor helytállásra bíztatott, miközben két lehetséges, egymással szögesen ellentétes jövőképet vázolt fel az olvasók elé. Ezzel felhívta a figyelmet arra, hogy mekkora tétje van az egyéni cselekedeteknek, döntéseknek is, hiszen ezeken múlik, hogy Magyarország polgárai „egy szabad haza boldog gyermekei” vagy egy „meggyilkolt hon szerencsétlen árvái” lesznek.

A kiáltvány egyrészt a honleányszerep aktualitását, eszmei értékét emelte ki („Ha valaha, úgy bizonnyal most van azon kor, midőn női lelkek s női kezek használhatnak hazánknak. S nem dicső eszme-e ez? használhatni édes hazánknak, a szép, a dicső Magyarországnak!”), másrészt gyakorlatias példákkal mutatta be, hogyan tudnának a női állampolgárok hozzájárulni a szabadságharc sikeréhez (pl. a harcokban résztvevő vagy már elesett szegénysorsúak családjainak segítése, adakozás, sebesültek ápolása). A gyászolókat, a feleségeket, az anyákat és a lányokat külön-külön is megszólította. A cselekvésre hívó, lelkesítő közlemény retorikai funkcióját éppen azért töltötte be kiválóan, mert azt érzékeltette, hogy a haza szabadságáért való küzdés nemcsak egy elvont eszme, hanem mindenki számára a legszemélyesebb, legelemibb egyéni ügy is: „Hiszen hazánkban csak enmagunkat szeretjük, hazánk sorsa a mienk s mieinké!” Arra szólította fel a magyar nőket, hogy ne tartsák vissza a harctól a férfi hozzátartozóikat, sőt szerelmük feltételéül szabják a szabadságharcban való aktív részvételüket. Néhány hét múlva Teleki Blanka szintén ezt a magatartást állította példaként, visszautalva Szendrey Júlia kiáltványára: „Minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van, tegyen ugy mint Petőfiné, nyujtsa oda elszántsággal kedveltjének a’ kardot ’s ébressze benne azon erős hitet, hogy nem gyámoltalan hölgyet hagy honn, hanem erőslelkü nőt, kit a’ vész órája készen talál.”

A honleányszerep: hogyan „illik” a hazát szeretni?

Szendrey Júlia később, az 1850-es, 1860-as években költészetének egyik hangsúlyos témájává tette a hazaszeretet mibenlétéről való elmélkedést. Vajda János A virrasztók című versére reagálva azt is kifejtette egy válaszversben, hogy nemcsak egyféleképp lehet a hazát szeretni és gyászolni. Nemzeti témájú verseinek többségét azonban nem jelentette meg nyomtatásban. A publikálás elmaradását pedig nemcsak a korszak politikai légköre indokolhatta, hanem az az elvárásrendszer is, amely a női szerzőknek a honszeretet artikulálásában is más normákat szabott, mint a férfi íróknak. Noha a honleányi szerep jelentőségét a kortársak is felismerték és annak elsajátítását a nőnevelés során is fontosnak tartották, a hazáért aktívan harcoló, vitázó, váteszként fellépő nő alakja korántsem volt vonzó számukra. A hazaszeretetet a korabeli normák szerint másként illett megélnie és kifejeznie egy nőnek, mint egy férfinak. Ezt a különbséget kiválóan reprezentálja Fáy András 1840-es, a nőnevelésről írott és az Athenaeumban közölt cikksorozata. Fáy az ideális nő képét a feleség, a családanya, a gazdaasszony és a művelt társasági hölgy karaktervonásait felhasználva rajzolta meg, akitől elvárta azt is, hogy jó honleány, „testestől lelkestől magyar nő” legyen. Ez azonban nem foglalta magában az önálló véleménynyilvánítást politikai, közéleti kérdésekben. Fáy kiemelte, hogy a nő ne „amazonoskodjék”, ne vegyen részt „neméből kikelve” vitákban, országos és megyei ügyekben, ne fitogtassa műveltségét. A nők polgári, honleányi kötelezettségeit így fogalmazta meg:

„ismerje a’ hon’ haladását ’s azt eszközlő férfiait, ezeket tisztelje, ’s családjával tiszteltesse; a’ hon’ javát, fényét emelő intézeteket tehetsége szerint pártolja, gyámolítsa. Szeresse, tisztelje a hazai életet, szokást; a’ külföld’ miveltségét becsülje ugyan, de ön hazáját, mint hű leány a’ maga anyját, még elmaradásában, gyengéiben is, ama felett szeresse; szeresse, beszélje nyelvét, olvassa, pártolja literaturáját; egy szóval testestől lelkestől magyar nő legyen, ’s magyaroknak nevelje gyermekeit is.”

Ezek a kritériumok felhívják arra a figyelmet, hogy a honleányi szerepkörnek sokrétűsége ellenére sem volt része az önálló, aktív, harcos, határozott női fellépés. Ez a jelenség párhuzamba állítható a leányok műveltségére vonatkozó korabeli normákkal is: miközben az olvasó nő alakját példaképként reprezentálta a sajtó, addig az író, alkotó nő alakja már közel sem volt annyira kívánatos a kortársak szemében. Noha a műveltség és a honszeretet erénynek számított a nők esetében, a korabeli normák hatást gyakoroltak arra, hogy ezen az eszményen belül milyen területeken illett aktívnak és passzívnak lennie egy nőnek, és milyen beszédmódban illett megszólalnia. Nem véletlen, hogy Arany János Tarnóczy Malvina költeményeiről szóló kritikájában éppen arról írt, hogy akkor szép a nő, ha nem „declamál” a haza javáért, hanem imádkozik, mint egy Madonna. Egy ideális női szerző tehát – Arany szerint – imát rebeg a hon üdvéért, nem férfiasan szónokol, és nem harcol. A kortársak szemében a jó honleány nem szenvedélyes nő, hanem józan, kötelességtudó, az asszonyi életfeladatoknak maximálisan megfelelő, nemzeti szellemben művelődő, gyermekeit hazaszeretetre nevelő anya – vagy erre a szerepre készülő leány – volt.

A korszakban más európai országokban is élénk viták zajlottak a női szerepekről, a különböző nemzeti diskurzusokban azonban nemcsak párhuzamok, hanem jelentős különbségek is megfigyelhetőek, éppen a nemi szerepek és a nacionalizmus viszonylatában. Míg a magyar kritikusok nem díjazták azt, ha a hazáért harciasan szót emelő, férfiasnak tartott szólamokat alkalmaztak az író- és költőnők, a Habsburg Birodalom más országaiban ettől jelentősen eltérő tendenciák is megjelentek. A csehek például kifejezetten hazafias szempontból tartották fontosnak a női szerzők támogatását. Božena Němcová, a legismertebb 19. századi cseh női író sikere részben annak is a következménye, hogy a cseh nemzeti mitológiában volt hagyománya a hazáért harcoló női hősöknek.

A Prága és a Přemysl-dinasztia alapítójának tartott Libuše hercegnő és a férfiuralom ellen fellázadó Vlasta alakja az 1840-es évekre népszerű nemzeti allegóriává vált. A cseh kulturális emlékezetben játszott jelentőségük a későbbiekben sem csökkent, erre jó példa, hogy a Nemzeti Színházat 1881-ben Bedřich Smetana Libuše című operájával nyitották meg. Nem véletlen, hogy 1845-ben Božena Němcová egy versében éppen Libuše és Vlasta nevében hívta nemzeti szabadságharcra a cseh nőket arra hivatkozva, hogy az országot egy nő alapította, így a jelenben is nőknek kell megvédeniük. A bátran küzdő nő alakja 1848-ban jelentős politikai színezetet is kapott, az 1860–1880-as években pedig a nemek közötti egyenlőség és a női jogokért való küzdelem szimbóluma lett Libuše és Vlasta, amelynek elérését a nőemancipáció legfőbb akadályozójaként beállított Habsburg-uralom hátráltatta. Míg a cseh nemzetépítésben fontos szerepet szántak a nőemancipációnak, addig az 1860-as évek magyar sajtójában még maguk a női szerzők is azt vallották, hogy nem céljuk az emancipáció.

A honleányszerep különböző, nemzeti változatai rávilágítanak arra, hogy az egyes országokban miként próbálták befolyásolni, szabályozni a hazaszeretet megélését és kifejezését az ideálisnak vélt nemi szerepekhez kötődően. Ahogyan arra is, hogy mindig voltak olyanok, akik megszegték az erre vonatkozó normákat, és hittek abban, hogy nem csak egyféle módon lehet a hazát szeretni.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás