Külföldi egyetemek magyar kutatói derítették ki, mi magyarázza a széki lile tojók „szívtelenségét”

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A széki lile amerikai változatának tojói hajlamosak az apára hagyni éppen csak kikelt fiókáikat, majd párba állnak egy másik hím madárral, hogy új fészekaljat hozzanak létre. 

Az első látásra szívtelennek vagy gondatlannak tűnő állati viselkedésnek nagyon is logikus magyarázata van, amit két magyar kutató – a Max Planck Ornitológiai Intézetben dolgozó Kupán Krisztina, illetve az MTA külső tagja, Székely Tamás, a Bathi Egyetem professzora – vezetésével és részvételével egy nemzetközi kutatócsoport viselkedésökológusai derítettek ki.

Az állatvilágban (ahogy az emberi társadalmakban is) a többnejűség sokkal elterjedtebb párosodási rendszer a többférjűségnél. Előbbi esetben a hímek sokkal kevésbé vesznek részt az utódok védelmezésében, táplálásában, mint a nőstények, a közös célhoz való hozzájárulásuk sokszor kizárólag a párzásra korlátozódik. E viselkedésüket természetesen nem lehet az emberi társadalmakban is erősen kultúrafüggő értékítéletek alapján megítélni, hiszen az állatok gyakorlatilag minden jellegére ható evolúciós késztetés diktálja, hogy olyan stratégiát válasszanak, amely leginkább megfelel az adott környezetnek, és az adott helyzetben minél több szaporodóképes utód világra hozatalát biztosítja.

Ez a szempont pedig időnként, mint például a széki lile egyik mexikói populációja esetében, a tojókat készteti arra, hogy bizonyos esetekben elhagyják fészekaljukat, és másik alapításába kezdjenek. De melyek ezek az esetek, és mi határozza meg az anyamadarak döntését? 

Amerikai széki lilék egymás közöttFotó: Michael "Mike" L. Baird/(C) Michael "Mike" L. Baird bairdphotos.com

Hidegfejű elemzés

Ezt vizsgálta a Kupán Krisztina vezette kutatócsoport, a Behavioral Ecology folyóiratban megjelent tanulmány második szerzője pedig Székely Tamás, az MTA külső tagja. Az amerikai széki lilét korábban az európai széki lile alfajának tekintették, de ma már külön fajként (Charadrius nivosus) tartják számon, elfogadott magyar neve még nincs. A latin név alapján nevezhetnénk akár havasi lilének is, de az helytelen lenne, hiszen ilyen nevű madárfaj már van (Charadrius morinellus). Rendszertanilag talán az amerikai széki lile a legpontosabb megnevezés.

A kutatócsoport arra jutott, hogy a tojók döntése a szülői gondoskodás befejezésének időzítéséről a fiókák egészségi állapotától és a külső környezeti körülményektől egyaránt függ. Érdekes módon a nagyon rossz és a nagyon jó körülmények is arra sarkallhatják az anyamadarat, hogy elhagyja fészekalját, de ez csak látszólag jelent ellentmondást. Amikor végletesen rosszak a feltételek, akkor a fiókák legtöbbször akkor is elpusztulnak, ha mindkét szülő teljes odaadással próbálja őket gondozni. Táplálékbőség esetén azonban az apa egyedül is fel tudja őket nevelni.

Amerikai széki lile tojások „kőbölcsőben”Fotó: MC3 Dominique Pineiro/U.S. Navy

Az anya döntése rendkívül dinamikus, mindig az aktuális körülményekhez igazodik. „A tojók flexibilisek, és észszerű döntéseket hoznak – idézték Kupán Krisztinát a Max Planck Intézet közleményében. – Érzékenyek a környezeti feltételekre, és a csibékkel maradnak, ha jelentősen hozzá tudnak járulni a túlélésükhöz.”

Emberi megfontolások alapján kegyetlennek és értelmetlennek tűnhet, ha valamelyik szülő, de különösen ha az anya elhagyja utódait, amikor azok még védtelenek, és egyértelműen képtelenek gondoskodni magukról. De az állatok viselkedésökológiai döntései általában a költségek és a várható haszon hidegfejű elemzésén alapulnak, és ennek az analízisnek az eredménye időnként nem egyezik az emberi morál diktálta kötelezettségekkel. Számos elméleti és kísérletes kutatás eredményei bizonyították, hogy több fajnál gyakoriak azok az élethelyzetek, amikor a szülők számára előnyös a dezertálás, vagyis az utódgondozás idő előtti abbahagyása. Az előnyt a felnevelhető utódok számának maximalizálása jelenti.

Nehéz élet az amerikai széki liléké

A dezertálás akkor is lehet észszerű döntés, ha a szülő már fektetett energiát a korábban világra jött utódai gondozásába, mer ekkor is előfordul, hogy az újbóli párosodás végeredményben nagyobb reprodukciós sikerrel kecsegtet. De ahhoz, hogy ez ügyben racionális döntéseket tudjanak hozni az egyedek, arra van szükség, hogy képesek legyenek reálisan felmérni az előttük álló opciókat. Kupánék azt vizsgálták, hogy az amerikai széki lile tojók milyen szempontok szerint, milyen körülmények hatására hozzák meg ezt az ember számára nehéznek tűnő döntést.

A széki lilék Amerikában gyakran sós síkságokon, illetve időszakosan kiszáradó sekély tavak partján költenek. Ez a meddő környezet súlyos terhet ró a szülőkre, ami gyakran egyszerűen meghaladja képességeiket. Ha nincs élelem és víz, akkor lehetnek ők a legodaadóbb szülők, akkor sem képesek életben tartani a fiókákat, amelyek legtöbbször éhen vagy szomjan halnak.

Amerikai széki lile fiókaFotó: Wikimedia Commons

A nemek túlélési esélyei is különböznek. A hímek minden életszakaszban nagyobb valószínűséggel maradnak életben, így bár azonos arányban kelnek ki hímek és tojók a tojásból, a kifejlett madarak között több a hím, mint a nőstény.

Ez a hímtöbblet is hat a nemek szerint eltérő döntéseikre. A tojóknak nagyobb esélyük van arra, hogy dezertálás után újból párt találjanak, és újabb tojásokat tojjanak. Ez az oka, hogy e fajnál a szülői szerepek a legtöbb madárhoz és egyéb állathoz képest fordítottak. Az amerikai széki liléknél a tojók helyett a hímek gondozzák a fiókákat, míg azok ki nem repülnek, vagy el nem pusztulnak.

A tojók 70 százaléka dezertált

A kutatók több mint 260 fészekalj adatait elemezték, amelyeket hét éven keresztül gyűjtöttek. A fészekaljak több mint 70 százaléka esetében a tojó dezertált. Ez a lépése hatással volt a fiókák túlélési esélyeire: azok az utódok, amelyeknek az anyjuk dezertált, nagyobb eséllyel pusztultak el, mint azok, amelyeké hosszabb ideig gondoskodott róluk. Vagyis a széki lile tojó rendszeresen rossz döntést hoz? Nem feltétlenül. Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy gyakrabban dezertálnak a szaporodási időszak elején, amikor bőségesebb a táplálékellátottság (vagyis az apa egyedül is könnyebben gondoskodik a fiókákról), illetve a tojónak is nagyobb esélye van újabb párra találni és újabb fészket alapítani.

Kifejlett amerikai széki lileFotó: Dawn Beattie/Dawn Beattie

Emellett a tojók aktuális fészekaljuk állapotát is figyelembe veszik a dezertálásról való döntésük előtt. Nagy eséllyel azon a napon hagyják el a fiókáikat, amikor egyikük elpusztul.

„Ez arra utal, hogy a tojók először a gondozást választják, de amint a fiókák elkezdenek elpusztulni, hirtelen változtatnak elképzeléseiken, és elhagyják őket” – mondta Kupán. Vagyis a tojók alapvetően azért dezertálnak, mert így próbálják menteni a menthetőt, és a még rendelkezésre álló energiáikat inkább egy új fészekalj felnevelésébe próbálják fektetni egy másik hím társaságában.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: