Mit csinál az elefánt, amikor úgy tűnik, hogy gyászol?
A borját napokig a felszínen tartó delfinanyától az elpusztult újszülöttjének tetemét hónapokon át hordozó nőstény páviánon át az évekkel korábban kimúlt társaik földi maradványait rendszeresen felkereső elefántokig terjed az állatvilágban megfigyelt, a laikus megfigyelő számára gyászmunkának tűnő viselkedések sora.
Paul Thagard kognitív tudományokra specializálódott kanadai filozófus a Psychology Today folyóiratban február elején megjelent publicisztikájában arra jutott, hogy az állati gyász egyáltalán nem antropomorfizáció. A fajtárs elvesztése, különösen akkor, ha az életében szoros szülői, gyermeki, illetve rokoni kapcsolatban állt az életben maradt egyeddel, igenis kiválthatja az etológusok által korábban leírt reakciókat. Vagyis a többiektől való elvonulást, a táplálékszerzési és a fajfenntartási viselkedés redukálását, illetve olyan rituálisnak tetsző megnyilvánulásokat, mint amilyeneket a temetőlátogató elefántok vagy az elhunyt embergazdáikra kutyahűséggel várakozó ebek produkálnak.
Érzelmes állatvilág
Thagard fenntartja annak lehetőségét, hogy amit az emberek többsége gyászként azonosít, csupán a fájdalom érzésnek egy komplexebb formája, de szerinte mindenképp az emberekéhez hasonló érzelmi mechanizmusról van szó – akkor is, ha az állati elmékben kialakuló gyászhoz nem kapcsolódik például a halandóság elkerülhetetlenségének és a halál visszovonhatatlanságának érzete.
A kanadai filozófus az etológia és a viselkedésökológia eredményeire, tehát az állatok szociális rendszerét, valamint személyiségét vizsgáló tudományterületek megfigyeléseire hivatkozik. Ezek szerint az állatvilág tagjai a halaktól felfelé bizonyíthatóan bírnak emóciókkal, és személyiségük is van. A Debreceni Egyetem kutatói például nemrégiben a verőköltő bodobácsoknál mutatták ki a személyiség meglétét, a majmok és delfinek személyiségének meglétét pedig évtizedek óta evidenciaként kezeli a szakirodalom.
Az állati érzelmekről 1999-ben a Samuel D. Gosling és Oliver P. John amerikai pszichológusok publikáltak fontos összefoglaló tanulmányt. A kutatók az összesen 12 különböző állatfajt vizsgáló több mint száz kutatást elemezve a humán személyiség ötfaktoros (Big Five-ként is ismert) modelljét használták. Eredményeik szerint az állatvilágban az extraverzió, a neuroticizmus és a barátságosság a legjellemzőbb három típus, persze a rettegés és a bátor újdonságkeresés mellett. A lelkiismeretesség viszont csak a csimpánzoknál, az ember legközelebbi rokonánál volt kimutatható.
A fent említett cikk egy 2005-ös kecskekutatást is idéz, amely a kérődzők testbeszéde, szívfrekvenciája és vokalizációja alapján kategorizálta az emóciókat. Kiderült, hogy a derék növényevők a játékban megélt eufóriától a társak hiánya fölötti zokogó búbánatig rendkívül színes érzelmi élettel rendelkeznek, csakúgy, mint a francia és kanadai viselkedéskutatók és állatpszichológusok által vizsgált lovak. A lovak által produkált érzelmi skála majdnem olyan színes, mint a kecskéké, azzal a különbséggel, hogy az életüket az istálló és a lovaspálya kettőségében élő iskolai lovak tompa depressziója leginkább az ember hasonló állapotára rímel.
Veszteségreakció
Thagard szerint míg az eufória vagy a rettegés idegi mechanizmusainak egy részét már sikerült feltárni az emlősökben, a kötődését, a szomorúságét vagy a gyászét még csak alig. És nemcsak azért, mert az érzelmek kialakulásában, illetve felismerésében számos különböző, egymástól távoli agyterület együttesen játszik szerepet az amigdalától az orbitofrontális kéregig, hanem azért is, mert a brit tudományos akadémia folyóiratában tavaly megjelent tanulmányban evolúciós tanatológia néven ismertetett kutatási irányzat művelői szerint többféle gyász is azonosítható.
A főemlősök körében gyakran megfigyelt jelenség az elpusztult újszülöttjét irracionálisan sokáig magával cipelő anyaállat. A magyarázatok közös nevezője a szülői kötődés, az utódgondozás menetét megakasztó sokkszerű esemény által kiváltott zavar. Az egészen groteszk eredményekkel járó gyászmunka a hipotézisek többsége szerint az újabb ivarzási időszak beköszöntvel ér véget.
Páviánoknál, csimpánzoknál és gorilláknál is megfigyelték, hogy az anyaállatok néha még akkor is ragaszkodnak elpusztult utódjukhoz, amikorra abból szinte csak a csontváz maradt.
Bár a nagymacskák már csak anatómiájuk miatt sem viselkednek így, akár napokig is képesek gondoskodni a már nem élő kölykükről.
Gyász vs. kutyabűntudat
A legérdekesebb, hogy nemcsak az utódnevelésben kulcsfontosságú kötődéstípusoknál jelenik meg valamiféle gyászreakció az állatvilágban. Az olyan fajoknál, ahol az együtt élő, egymással távolabbi rokonságban álló egyedek közötti alá-, fölé-, vagy mellérendeltségi viszonyt szorosabb csoportkohézió alakítja, szintén megfigyelhető valamiféle gyászhoz hasonlítható, letargikus viselkedés. Bár ennek időtartama jóval rövidebb, mint a fenti példákban említett esetekben.
Az állati érzelmek kutatói óvnak attól, hogy az állati gyászmunkát bárki is összekeverje az emberével, amely ráadásul szinte minden kultúrában más és más. A már idézett Thagard szerint a fajtárs vagy az utód elvesztése által kiváltott depriváció és az abból fakadó szomorúság ugyan még nem bizonyított, mert nyilván nem látunk bele az állatok fejébe, de még nem cáfolta meg senki egy másik hipotézissel.
Nem úgy, mint a kutyák közhelyes bűntudatát. A közvélekedés szerint a rosszaságon kapott ebek azért húzzák be fülüket-farkukat, mert heveny lelkiismeretfurdalás gyötri őket a vétkeik miatt. Csakhogy kiderült, hogy a rendelkezésre álló kutatási adatok alapján egyszerűen nem lehet megmondani, hogy a kutyák éreznek-e szégyent vagy bűntudatot. A Psychology Today folyóiratban tavaly februárban megjelent cikkében Marc Bekoff, a Coloradói Egyetem evolúcióbiológiai tanszékének etológiaprofesszora azt állította, hogy hiányoznak a laboratóriumi körülmények között végrehajtott kísérletek, illetve az olyan, a kutyák idegrendszerében lezajló folyamatokat műszeres mérésekkel is kísérő kutatások, amelyek közelebb vihetnének a válaszokhoz.
Az állati érzelmek meglétét ugyanakkor egyetlen valamirevaló etológus vagy pszichológus sem vitatja, ahogy azt sem, hogy az emberi bűntudathoz vagy gyászhoz hasonló komplexitás sem kizárt – ugyanakkor nincs még bizonyíték az efféle bonyolult érzelemre.
Az sem tudjuk pontosan, miféle idegrendszeri mechanizmus teszi lehetővé, hogy a kutyák képesek tökéletesen ráhangolódni gazdáik érzelmi állapotára, érzékenyen reagálva akár az ember legapróbb hangulatváltozásaira is; mint ahogy az sem kristálytiszta, miként is definiálja az etológia az állati tudatot.
A témával az alábbi cikkeinkben foglalkoztunk korábban:
