Karácsony Gergely esete Orbán Viktor testalkatával és a nyelvészeti pragmatikával

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Nem akarok mélyen belemenni a nyelvészeti pragmatika részletkérdéseibe, csak az alapokat fogom először leszögezni, hogy egy konkrét, nagyon aktuális eseten mutassam be a lényeget.

A nyelvészeti pragmatika

A pragmatika azt próbálja megmagyarázni, hogy hogyan vagyunk képesek egymást viszonylag megbízhatóan megérteni, miközben állandóan csupa hiányos és pontatlan fogalmazást használunk. Szinte bármi, amit mondunk, kiegészítésre és/vagy pontosításra szorul, és sikeres kommunikáció esetén ezt beszélgetőtársaink készségesen el is végzik. „– Hozd majd be. – OK.” A megszólított számára világos volt, hogy mit hova, magában kiegészítette. „– Tedd le a konyhában. – OK.” Hogy a konyhán belül közelebbről hova rakja, azt zokszó nélkül pontosította a címzett.

De honnan tudta? A nagy művészet persze azoknak az elveknek, szabályoknak a megtalálása, amik általában megmagyarázzák ezt a folyamatot. Megint csak anélkül, hogy mélyebben belemennék, leszögezem, hogy az egész folyamat kulcsa a Grice-féle együttműködési elv. A beszélő feltételezi a hallgatóról, hogy az megpróbálja mozgósítani a tudását, és kitölteni a hiányokat, részleteket. A hallgató pedig feltételezi a beszélőről, hogy nem mond annyira hiányos és annyira pontatlan dolgokat, amiket ő ne tudna kitölteni, kiegészíteni. Mindehhez a beszélő felhasználja azt, amit a hallgatóságáról (annak tudásáról, érdeklődéséről stb.) tud, és fordítva, a hallgatóság is felhasználja a beszélőről való tudását. Sőt, még az is szerepet játszik olykor, hogy a beszélő mit tud a hallgatóságának róla alkotott képéről, és megfordítva (tovább folytatni ritkán érdemes).

És még vannak további bonyodalmak is: a beszélgetés résztvevői nemcsak az egymásról alkotott tudásukat használják, hanem az őket körülvevő világról alkotottat is, ennek a legszélesebb értelmétől egészen addig a szűk értelméig, hogy tisztában vannak vele, miről folyik a társalgás, mi hangzott el, és milyen kérdések „lógnak a levegőben” (ezt hívják a beszélgetés témájának). A hiányok pótlását, a pontatlanságok pontosítását mind-mind az vezérli, hogy a beszélgetés koherenciája fennmaradjon. Ezen dolgozik az együttműködő hallgatóság (miközben feltételezi, hogy a beszélő is együttműködő). Akkor jó a kiegészítés és a pontosítás, ha erősíti a koherenciát, ha azt éri el, hogy erősödjön az értelmezett megnyilatkozás retorikai kapcsolata a beszélgetés eddig nagy témájával és közvetlen al-témájával.

Ha például két hozzáértő kerékpárvásárlásról beszél (mi a jó vásár, mi nem), akkor csak úgy röpködni fognak majd a márkanevek és a technológiai megoldások; a rengeteg kihagyott információt, paramétert mindketten ki tudják tölteni, nem fognak sokat szőrözni az árfekvésekkel, mert egészen pontatlan ármeghatározások nekik bőven elegek lesznek: tudják mi a kevés, mi a sok. És ami a legfontosabb: az egyik partner pontosan tudni fogja, hogy mit szán ellenvetésnek a társa az ő előző felvetésére, és ez (az a tény, hogy az előző témához fűződő retorikai viszony valamilyen fajta ellenvetés) rengeteget fog neki segíteni abban, hogy kivegye, mi az az implicit információ, amit vitapartnere el akart juttatni hozzá.

Előfordul, hogy az együttműködési alapelvet véletlenül megsérti, amikor a másik fél mégsem tudja kiegészíteni, pontosítani a hallottakat. Ilyenkor rendszerint visszakérdez, és így nyilvánvalóvá válik, hogy „félreértés” történt, a kommunikáció legalább részben sikertelen volt.

Az együttműködési alapelv szándékos megsértése sem ritka, ez viszont egészen más eredményhez vezet, egészen mások a tünetei.
Szinte kizárólag csak viccből teszünk ilyet (már aki tesz, mert ezek azért nem a legjobb viccek). A klasszikus: „– Meg tudnád mondani, hány óra? – Meg.” Vagy: a vendég a szállodatulajdonosnak: „– Hiszen itt csótányok mászkálnak a falon!” Mire az: „– Hát mit tetszik akarni, hol mászkáljanak azok a csótányok, ha nem falon?”
Kultúránként, közösségenként is eltérhet, hogy milyen esetekben alkalmazzák, és mennyire tűrik el az együttműködési elv szándékos megsértését. Úgy tudom, vannak olyan kultúrák, ahol ha válaszadóként megsértjük az együttműködési elvet, az az udavarias módja annak, hogy megtagadjuk a választ, vagy elhárítsuk a témát – máshol viszont az ilyen válasz kifejezetten udvariatlannak számít.

Van olyan is, amikor nem viccből, és nem is valamilyen konvenciónak a szellemében sértik meg az együttműködési elvet, hanem valamilyen félremagyarázási szándékkal vagy más rejtett céllal. Ez viccesnek nem vicces, annál inkább idegesítő. Gyakori eszköze ez annak, amit úgy hívunk, hogy „kifacsarja a másik szavait”. A politikában gyakran figyelhetjük meg ennek nyilvános megnyilvánulásait. Például ha egy bizonyos szereplő egy bizonyos témában (egy bizonyos felvetődő kérdéshez kapcsolódva) ellenez egy bizonyos járványellenes intézkedést, akkor nagyon könnyű rámondani, hogy a járvány pártján van, és honfitársai halálát kívánja. Nem más ez mint figyelmen kívül hagyni, hogy az ellenfél a megnyilatkozását milyen témához kapcsolódva tette meg, és azzal a témával milyen retorikai viszonyba állította a mondandóját. Ennek az a hatása, hogy más implicit információt lehet rekonstruálni, mint az eredetileg szándékolt volt, ez azonban ellentmond az együttműködési elvnek.

Miben hasonlít? Miben különbözik?

A mindennapi életben nehéz elképzelni olyan szituációt, amelyben elhangzana az a kérdés, hogy „Miben hasonlít A személy B személyre?” (És ugyanígy az is, hogy „Miben különbözik A személy B személytől?”) Vannak persze teljesen mesterséges helyzetek, amikor voltaképpen nem is a válaszra kíváncsi a kérdező (pl. egy idegennyelv-tanulási feladatban, ahol a cél inkább az, hogy a válaszoló tulajdonságokat kifejező mondatokat alkosson). De ha ezeket a helyzeteket leszámítjuk, akkor az ilyenfajta kérdés vastagon szokott implicit tartalmat hordozni. Például két focista esetében az ilyen kérdések feltehetően úgy egészítendők ki, hogy „Milyen képességbeli hasonlóságok (különbségek) vannak kettejük között? Melyik milyen pozícióban tud jó teljesítményt nyújtani, milyen játékstílusban, milyen helyzetekben?” (Persze itt még többet is feltételeztem: azt, hogy róluk mint focistákról esik szó, egy olyan környezetben, helyzetben, amiben a focisták játékáról szokás társalogni.)

Ha tehát egy politikai tárgyú média munkatársa azt kérdezi a saját orgánumában egy hozzáértőtől, hogy miben hasonlít (vagy miben különbözik) két politikus egymástól, akkor az együttműködési elv értelmében a kérdése csak úgy értelmezhető, hogy a kettejük politikai munkára való képességének, a politizáláshoz való hozzáállásának összehasonlítására kéri a válaszolót. Ha ráadásul a kérdés a nyilvánosság előtt hangzik el (így pl. egy sajtótermékben), akkor számolni kell azzal, hogy ez a kérdés nemcsak a kérdező és az interjúalany közötti kommunikáció része, hanem az orgánum és az olvasók vagy hallgatók közöttinek is. Márpedig az együttműködési elv miatt az olvasóközönség és a hallgatóság is így fogja értelmezni, magában kiegészíteni a kérdést.

Eddig ez teljesen banális, szerintem mindenki számára ismerős, naponta tapasztalható helyzet. De mi történik, ha a válaszoló megsérti az együttműködési elvet, és olyasmit válaszol a kérdésre, mint ha egy nyelvórán lenne? „– Miben különbözik A és B? – A szőke, B viszont barna.” Mind a kérdező, mind az olvasó azonnal úgy fogják érezni, hogy sérült az együttműködési elv, és önkéntelenül ennek az okát fogják kutatni. Mivel feltételezhetjük, hogy prominens, hozzáértő riportalanyról van szó, a hallgatóság azonnal el fogja vetni azt az eshetőséget, hogy az illető nem értette a kérdést, vagy hogy hirtelen azt hitte, hogy nyelvórán van. Akkor mit fog feltételezni?

Felsorolok néhány lehetőséget a teljesség igénye nélkül:

  1. Szerintem a leggyakrabban az történik, hogy – különösen a helyzet komolyságára való tekintettel – a hallgatóság mégiscsak azt keresi, hogyan felelhetne meg a válasz az együttműködési elvnek. Ennek megfelelően azt az implicit közlést fogják tulajdonítani a válaszadónak, hogy szerinte a hajszínnek valami köze van a politikai stílushoz, hogy a szőke politikusok másféle döntésekre vagy másféle kommunikációra hajlanak, mint a barnák. Lehet, hogy ezt annyira butaságnak fogják tartani, hogy megpróbálkoznak a többi lehetőséggel is, de lehet, hogy (akár komolyan, akár színlelve, hogy a válaszadót rossz színben tüntessék fel) ezt az értelmezést fogják elfogadni.

  2. A hallgatóság feltételezheti, hogy ez nem más, mint kitérő válasz. Azt jelenti, hogy a válaszoló nem kíván állást foglalni, és ezt jelzi úgy, hogy kézzelfoghatóan megsérti az együttműködési elvet. Mint mondtam, ez állítólag bizonyos kultúrákban kifejezetten udvarias elhárítása a kérdésnek; a magyar kultúrában azonban tapasztalatom szerint visszatetszést vált ki, különösen, ha a közvélemény úgy ítéli meg, hogy a kérdés, amit feltettek, kifejezetten releváns, fontos, nem pedig provokatív volt (l. az olyan emblematikus eseteket, mint a „Nem értek a focihoz” és a „Nem foglalkozom nőügyekkel”).

  3. Végül az is előfordulhat, hogy a hallgatóság tagadásként értelmezi a választ, vagyis úgy, hogy „A és B között semmi lényeges különbség nincs”. Ez az értelmezés tulajdonképpen az irónia egy érdekes esete: úgy állhat elő, hogy a válaszoló megjelöl egy különbséget A és B között, de feltételezi, hogy az annyira nyilvánvalóan érdektelen, hogy a hallgatóság nem veheti komolyan, és úgy értelmezi, hogy a releváns szempontból nincs különbség, hiszen az implicit tartalom az, hogy „A legfontosabb különbség egy érdektelen különbség”.

Természetesen mindez arról jutott eszembe, amit Karácsony Gergely mondott az Economistnak a közte és Orbán közötti különbségről (ő nem hajszínről, hanem testalkatról beszélt). Az eredeti cikkben érdekes módon nem hangzik el a kérdés, amire Karácsony állítólag válaszolt, csak a szövegkörnyezet, a szövegrész témája éppen az, hogy mi a különbség kettejük között. Az az információ is implicit, azt is az együttműködési elv alapján következtetjük ki, hogy az Economist éppen ezt kérdezte Karácsonytól, és erre mondta ő az ominózus mondatot.

Az ellenfelei érthető módon a fenti (1) értelmezésnek megfelelően bírálják, felháborodva (vagy látszatfelháborodva) azon, hogy Karácsony a testalkatot a politikai megítélésben releváns mozzanatnak tartja. Sőt, egyesek még „body shaming”-gel is vádolják, hiszen nyilván nincs túl jó véleménye Orbán politikai tevékenységéről, és a szavaiba implicit információként még azt is belelátják, hogy az Orbánról alkotott negatív ítélete összefügg annak testalkatával. Ugye hogy az együttműködési elv milyen erős? A hallgatóság esetleg nem áll meg ott, hogy a testalkatnak köze van a politikai tevékenységhez, még azt is keresi, hogy milyen módon van köze, és hogy azt, amit egyébként Karácsony és Orbán viszonyáról tud, hogy tudja összefüggésbe hozni Karácsony szavaival.

Maga Karácsony Gergely „rossz viccnek” és „rossz tréfának” minősítette, amit mondott. Ebből arra következtetek, hogy ő a fenti (2) értelmezést tette magáévá (legalábbis a bocsánatkérése idejére). Ahogy jeleztem is, ez a fajta vicceskedő kitérő válasz eddig sem volt népszerű a magyar politikában, ezért kevés olyan reakcióról hallottam, amiben Karácsony védekezését maradéktalanul elfogadták volna és szerencsés magyarázatnak tartották volna.

Ami a fenti (3) értelmezést illeti, ez Karácsony esetében nem vetődött fel, legalábbis én nem hallottam róla. Ez azzal magyarázható, hogy a testalkat a mi kultúránkban olyan erősen kapcsolódik értékítéletekhez, olyan nagy a töltése, hogy nem játszhatja az irreleváns szempont szerepét.

Karácsony megnyilatkozása esetében tehát mindenki választhat az (1), (2) és (3) értelmezés között. Egyetlen dolgot azonban nem tehet: nem hagyhatja figyelmen kívül a (szöveg)környezetet és a nyelvészeti pragmatika alaptételeit, nem mondhatja azt, hogy „semmi baj ezzel, megkérdezték, hogy mi a különbség, és ő tényszerűen igazat válaszolt”. Ez az a fajta értelmezés, ami semmi esetre sem merülhet fel, kivéve, ha véletlenül azt hitte, hogy angol nyelvórán van, és az Economist munkatársa a tanár.

A szerző nyelvész, a Nyelvtudományi Kutatóközpont főmunkatársa, korábbi cikkei itt olvashatók.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!