Hányan tudják igazán megkülönböztetni a valódi magyar karakterét a féktelen betyárkodástól?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A 19. század első évtizedeiben jelentős fordulat állt be a még jellemzően az általános pangástól, illetve az olvasók és a lapok számának csökkenő tendenciáitól sújtott magyarországi sajtó történetében. Ekkor még nem beszélhetünk a Metternich-féle cenzúra enyhüléséről: a változás a magyar sajtótörténet egyik specialistája, Buzinkay Géza szerint sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy megjelent egy olyan társadalmi réteg, valamint egy olyan program, amelynek a rendi politika korábbi megyei szintű széttagoltságával szemben már országos nyilvánosságra volt szüksége. A közbeszéd alakítása pedig a legkorszerűbb módon, a különböző sajtótermékek által volt megvalósítható. A virágzásnak indult tudományos, szórakoztató és hírlapirodalom mellett a közügyek iránt való növekvő érdeklődés új lendületet adott a politikai publicisztikának, illetve a közéleti témákkal, aktualitásokkal foglalkozó szerzőknek, íróknak, valamint a kor újdonságaként megjelenő hivatásos újságíróknak.

Emellett a magyarországi sajtóéletnek volt egy sajátos, felvilágosult jellegű és emberbarát célkitűzése: a Lajtán túli viszonyokkal ellentétben itthon még az illusztrált tömegsajtó sem pusztán tájékoztatni és szórakoztatni kívánta az olvasókat, ahogy az a magyar „filléres lapok” nyugati mintaképeinek számító Penny vagy Pfennig Magazinok esetében Európa-szerte általánosnak volt mondható, hanem tudatosan törekedett azok kulturális és etikai értelemben vett nevelésére is. Kiváló példa erre Vahot Imrének az általa szerkesztett Pesti Divatlapban 1846 áprilisa és júniusa között hat részben megjelent A magyar nőnem hivatása című értekezése, melynek egyik lényegi állítása, hogy a „valódi magyar honleánynál nem csak az értelmi müveltségnek, nem csak az izlés-, de az erkölcs-, kedély- s szivnek is nemzeti irányban kell képezve lennie. És ez leginkább elérhető az által, ha az eredeti magyar jellem, a sajátos nemzeti charakter, mind külsőleg, mind belsőleg, épen, tisztán tartatik fen hölgyeinkben.”

A sajtótermékek tehát kiváló forrásként szolgálhatnak a különböző eszmei irányzatok, változások vizsgálatához, így a nemzeti karakterről, illetve karakterekről alkotott képzetek terjedésének, terjesztésének elemzéséhez is. Természetesen a sajtó a nevelő szándékú sajátosságoktól függetlenül is remek forrás lehet a múlt iránt érdeklődők, illetve az azt kutatók számára, hiszen – Arthur Schopenhauer sokak által idézett gondolataival élve – az újságok a történelem másodpercmutatói. Schopenhauer metaforájának van azonban egy, az idézői által sajnálatos módon többnyire figyelmen kívül hagyott kitétele, miszerint ezek a mutatók nemcsak, hogy kevésbé nemes anyagból készültek, mint az órát és a percet mutatók, hanem ritkán is járnak valóban pontosan. Hiszen az újságíró is csak arra törekszik a nagyobb olvasottság reményében, hogy cikkeit vonzóbbá, érdekesebbé és eladhatóbbá tegye. Az újságok ezért nem csupán másodpercmutatók, hanem egyben nagyítóüvegek is. Esetünkben azonban pont emiatt tarthatnak számot érdeklődésünkre, hiszen sokszor ezzel a nagyító, túlzó hozzáállással sokkal lényegre törőbb képet adnak egy-egy nemzet reprezentációjáról, mint amit a valóság megengedne, miután felnagyítják annak legjellemzőbb vélt vagy valós tulajdonságait.

Szerelmey Miklós: Bizúgy édes Mihály gazda...Forrás: Charivari, 1848. augusztus 10. 3.

Az itt tárgyalandó cikkek esetében nem feltétlenül felvilágosult gondolkodók fogalmaival és idézeteivel tarkított, illetve azok hatása alatt írt filozófiai eszmefuttatásokra kell gondolnunk, hiszen ezek elsősorban nem is a korabeli tudós világ, hanem az állam egyszerű újságolvasó polgárai számára készültek. Igaz, találhatunk precedenst az előbbi esetre is. Példaként említhető a Társalkodóban közölt A’ nemzetiségről című publicisztika, amelyben a nevét eltitkoló szerző Széchenyi István Stádiumának a haladás szükségességére vonatkozó sorait idézve („az előrehaladás és a helybenmaradás közt forog nemzeti életünk ’s halálunk”), illetve azokra reflektálva kívánja felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy az általa is kétségkívül szükségszerűnek gondolt előrehaladás közben nem szabad elfeledkezni a magyarság eredeti nemzeti karakteréről, amelynek változnia sohasem szabadna. Teszi ezt azért, mert úgy véli, egyre kevesebben vannak – még a művelt vagy (!) nemes magyarok között is – olyanok, akik képesek lennének „a’ valódi magyar’ nemesb characterét […] a féktelen betyárkodástól igazán megkülönböztetni”. 

A szerző a magyar nemzeti karaktert elvesztőknek három nemét különbözteti meg:

  1. a rakoncátlan, törvény ellen lázadozó és a külföldit zsigerből elutasító henyélőket;
  2. az álfényű szibaritákat, akik „a’ külföldit őrültségig majmolni akarván, nevetséges légszökenczekké, emberi méltóságot felejtő porbancsuszókká, ’s ravasz hizelgőkké müvelik alacsony lelküket”;
  3. valamint a Magyarországgal mit sem törődő külföldre távozott és vagyonukat ott felélő „növénykint vegetálók” táborát.

Továbbá vélekedése szerint e három csoportból erednek a nemzet elaltatásán munkálkodó „soha-mozogdik”. A szilárd lelkű igaz hazafi azonban tisztában van vele, hogy a „valódi magyar nemzeti charakter, a’ hazaszeretet’ világos kitüntetésében, a koronás fejedelme iránti hűségében, ’s közjóra törekvő ’s feddhetetlen polgártársival való egyességben áll.” Ez tehát az, amitől eltérni sohasem szabad, mint írja: a törvények változhatnak az idő lelkének függvényében, ám a nemzeti karaktert nem emésztheti el az idő vasfoga.

Azonban az 1830-as és 1840-es évek sajtótermékeiben jellemzően kevésbé elvont gondolati síkon mozgó karakterrajzokkal találkozhatunk. Sokkal inkább arról való elmélkedések ezek, hogy – külső és belső tulajdonságait tekintve – milyen a magyar, a francia, a svéd, az angol vagy éppen az albán ember. Mert természetesen a különböző lapok nemcsak a magyar karaktert népszerűsítették, hanem a különféle európai nemzetek sajátságos ismertetőjegyeit is igyekeztek megismertetni olvasóközönségükkel kiindulási pontokat nyújtva ezáltal a világban eligazodni kívánó egyén számára.

Szerelmey Miklós: Forradalmi koppantóForrás: Charivari, 1848. augusztus 26. 3.

Mások arcai

Jó példa az említett idegenjellemzésekre az Aurora – hazai almanachban Néparczok címmel 1834-ben megjelent fiktív interjúösszeállítás, melyben a szerző világjáró utazóként különböző nemzetek tagjaival elegyedik párbeszédbe felfedve ezáltal az olvasó előtt beszélgetőpartnerei nemzeti fiziognómiáját. Megismerhetjük így a tengerjáró angolok szikár racionalizmusát és kereskedőhajlamát; az öltözködésre sokat adó franciákat, akiknek az angolokkal szemben pénz nem, csak szabadság kell; valamint a lusta bécsi polgárokat, akiknek kizárólag az evésen és az iváson jár az eszük, és akik a tőlük különbözőket állandóan kritikus pillantásokkal figyelik, esetleg gúnyos megjegyzésekkel illetik. Főleg, ha azok faluról jöttek vagy netán bajuszos magyarok, bár utóbbiak a női nemnek talán még imponáltak is:

„U t a z ó. Amott megyen egy hazámfija, egy magyar ember.
H o l l e r. Csak azt a’ bajuszt ne viselnék.
A s s z o n y. Nekem meg épen az tetszik legjobban. A’ magyar Gárda még szebb volna, ha bajuszt viselne.
K i s a s s z. Már most sok bécsi Urfit is látni bajusszal.
U t a z ó. Lassanként hozzá szoknak a’ bécsiek a’ Magyarokhoz.
H o l l e r. Főképen, ha sok pénzzel érkeznek Bécsbe. Bizony pedig, bocsásson meg, nem ártana hazafijainak, ha sokat járnának fel: egy kicsint pallérozódnának.”

Szintén 1834-ből, a Pozsonyban heti rendszerességgel megjelenő Fillértárban is részletes jellemzést olvashatunk a jelentősebb európai nemzetekről: a szabadság iránt rendkívüli elragadtatást mutató angolokról és társutasaikról, a művelt, de kissé maradi skótokról és az angol elnyomatástól iszákossá züllött, munkakerülő és csúszómászó viseletű írekről, vagy éppen a kellemes társaságot kínáló, kifinomult, a becsületre sokat adó, ám kissé hiú franciákról. A Kolozsvárott megjelenő Vasárnapi Újság pedig a vendégszerető, fehér bőrű, kék szemű és komoly természetű, de a nagyobb városokban a nagy arányú pallérozódás következtében már szinte északi franciákká vált svédek nemzeti karakteréről közölt hosszabb ismertetőt. Ennek egyik lábjegyzetében az esetlegesen még nem teljesen kiművelt újságolvasó rövid definíciót is találhatott arról, mit is jelent az egyre gyakrabban használt görög eredetű „karakter” fogalma: „Karakternek neveznek olyan tulajdonságot, mely által egy ember vagy egész nép is magát másoktól állandólag megkülönbözteti.”

Másutt, azonban szintén a Vasárnapi Újságban, a lelkes újságíró a fogalom sokszor téves értelemben való használatára kívánta felhívni olvasói figyelmét. A Becsületi társúlat című cikket jegyző szerző ugyanis gyakran hallotta honfitársait fellobbanó tűzzel értetlenkedni: „Hát nincs a’ magyarnak karaktere, férfias derék karaktere?” Amely kérdésre mindig csak annyit felelt, hogy „mindent megengedek neki, csak legyen annyi békés tűrése, halgassa-meg mit ért Kánt a’ karakter alatt; ’s ha azután ennek vonásait eléggé elterjedve, eléggé gyökerezve találja nemzetünknél, akkor – akkor – semmitsem mondok, hanem elmenyek ’s örvendezek vele együtt az elvesztett, de ismét megtalált tizedik juhon.”

Ebben az esetben azonban inkább az a helyzet állt elő, hogy az újságíró merőben más jelentésben kívánta használni a karakter fogalmát, mint az általa megfeddett honfitársai, hiszen az alatt nem a nemzeteket egymástól megkülönböztető jellegzetességeket értette, hanem Kántot követve az egyén általános értelemben vett jólneveltségét, udvariasságát és erkölcsösségét. Természetesen az is karakter, mi mégis maradjunk inkább a nemzeti karaktereknél!

Itt van például az albán ember jellemzése: „Az álbániaiak […] bajuszokat meghagyják, egyébként beretválkoznak. Egész kinézések, járások erőre, merész és szabad lélekre mútat, melyet hosszas elnyomattatásokban sem vesztettek-el. […] Az álbániai nagyon büszke nemzetével. […] Az árnót [albán a török hódoltságkori magyar nyelvben – T. K.] mind vitéz, bátor és katonának született” – írja szintén a Vasárnapi Újság szerzője. Megállapítása azért rendkívül érdekes, mert pont ezekben az évtizedekben komoly hangsúly helyeződik a szintén szabadságvággyal és vitézi bátorsággal karakterizált magyar ember bajuszára, illetve annak a magyart a többi nemzettől való megkülönböztető funkciójára. Ez utóbbi még a holdlakók között is közismertnek számított, legalábbis az egyik első magyar sci-fiben, Neÿ Ferenc 1836-os Utazás a Holdba című, folytatásokban megjelent regényében. Éppen ezért a két karakter hasonlósága valóban meglepő, ám oka kérdéses, talán nem is több puszta véletlennél.

Szerelmey Miklós: Academiai értekezés a' macrobiotika elemeirőlForrás: Charivari, 1848. július 8. 3.

Nemzeti(ségi) jelmezek

A reformkorban éledező magyar színházi világban nem egyszer váltotta ki a színikritikusok rosszalló megjegyzéseit egy-egy rossz színészi alakítás vagy éppen a színész nem megfelelő külleme. A leginkább a felső középréteg és az arisztokrácia által járatott Honművész című szépirodalmi és társasági folyóiratban rendszeresen jelentek meg olyan különféle színdarabokról szóló kritikák, melyek nemcsak a rendezésre, a színészi alakításokra vagy a díszletekre tértek ki, hanem az egyes színészek külső megjelenését, akár arcszőrzetét is elmarasztalták, ha az nem teljesen felelt meg az általa alakított szereplő nemzetiségéről alkotott sztereotípiáknak.

Egy bizonyos Kassai által írt kritika például azt nehezményezte, hogy egy, a színpadon németet játszó színész bajuszt viselt. Mint írja, „a’ bajuszt éppen nem tarthatjuk illőnek a’ német öltözethez.” Ezért azzal a tanáccsal állt elő, hogy a színészeknek inkább ne is szabadjon bajuszt viselniük, mivel az a színpadon számos szereppel összeegyeztethetetlen. Bizonyos Bácsmegyeinek hasonló problémája akadt az 1834 augusztusában Baján bemutatott Tréfa és valóság című darabbal kapcsolatban. A kritikus úgy vélte, hogy a színdarab akár még a közönség megelégedését is kiválthatta volna, ha a kiművelt német ezredes nem alföldi nagy magyar bajusszal jelent volna meg a színpadon, kiváltképp, ha emellé még több szakmabéli jártasságot is fel tudott volna mutatni. Ugyanilyen felháborodással szemlélték azonban nemcsak a német, hanem az angol nemzetiségű szereplőket játszó bajuszos színészeket is. 1835-ben a Szép és rút című vígjáték kapcsán bizonyos Csendvölgyi például a színészeket korholó kritikájában azt írta: „Még egyszer, de egyszersmind utójára is, nem átaljuk említeni, milly nagyon visszatetsző volt az utóbbi egészen angol darabban a’ bajuszt nem viselő Angolok személyesitőjin a’ magyar bajusz.”

A színészek azonban nem siettek bajuszaik leborotválásával, legalábbis erre következtethetünk egy 1835 tavaszán közzétett szintén neheztelő hangvételű kommentárból: „A’ műértő valóban megütközve látja, midőn német országi tanácsnokok, kiknek mint udvariaknak éppen nem engedtetik a’ bajusz-viselés, – buzgó német ácsmester, és megőszült német ügyvéd ’s a’ t. sűrű bajuszszal jelennek-meg a’ színpadon.”

Az ilyen amatőr hibák pedig – állapítja meg az idézett sorok írója –, amelyekkel külföldi színházakban (természetesen) nemigen lehet találkozni, nevetségessé teszik a színdarabokat és hiteltelenné az eljátszott szerepeket. A színészekre valószínűleg még ezek a szigorú szavak sem hatottak, hiszen pár hónappal később, 1835 októberében szinte már könyörögve kéri őket a Honművész kritikusa, hogy ha bajuszaikat nem is, de legalább „bozontos pofaszőreiket” hagyják el, mert „vajmi visszásan tetszik minden nap ugyan egy arczulatot szemlélni, legyen az egy 18 éves Henriké, vagy fekete Fritzé, spanyol grandé, vagy arlesi paraszté.”

Ám ahogy az a barna bajuszú fiatal színész, akit a Rajzolatok című lap információi szerint igazgatója bajusza leborotválására akart kényszeríteni XV. Lajos egy nemesének eljátszása végett, úgy minden bizonnyal kollégáinak jelentős része sem igen akart megválni gondosan növesztett és ápolt arcdíszétől, hiszen továbbra is újra és újra felbukkan ez a probléma. Rendszeresen találkozhatunk még az 1830-as évek végén és az 1840-es évek során íródott kritikákban is olykor igencsak kioktató és parancsoló hangnemben megfogalmazott, rendreutasító megjegyzésekkel: „Már engedjenek-meg a’ bajuszos és barkós színész urak; de mi csak azt tartjuk: »kinek kenyerét eszed, annak fújd nótáját!« Színész urak pedig a’ közönség kenyerét eszik, ’s igy csak legyenek szivesek annak bajuszt és barkót tilalmazó nótáját is fújni.”

A bajuszos és bajusztalan magyarok

A nemzeti szimbolikával kikent bajusz viselésének kérdése természetesen komoly vitákat eredményezett a színházak falain kívül, a társadalom más területein is. Az 1825-ös országgyűlésen például komoly vita folyt arról, hogy az országgyűlési gárdisták számára kötelező legyen-e a bajuszviselés.

Lukácsy Sándor úgy vélekedett, hogy Magyarországon a 19. század első évtizedeiben vált toposszá a bajusz. Mint írta, a hagyományokhoz ragaszkodók szája felett az igaz magyarságot, az újítás pártolói számára pedig a „bendegúzi maradiságot” jelképezte. Jóllehet Kazinczy Ferenc 1789–90-ben íródott leveleit olvasva azt kell feltételeznünk, hogy talán ez már korábban megtörtént, Lukácsy Széchenyi István gondolataira támaszkodó állításának igazát – miszerint a bajusztalanok és bajuszosok közti ellentét a magyarságnak egy olyan megosztottságát is szimbolizálhatta, melyet a 20. században már csak népi–urbánus vitának neveztek – ez nem befolyásolja. Hiszen ahogy Széchenyi írta:

„Az pedig, hogy a Magyarsághoz csak keveset tudtunk édesgetni, sőt a leghosszabb bajszúak elfordultak tőlünk – ki kell egyenesen mondanom – azért esett meg, mert nem tárogatóval és dudával, s nem penészes szokások szerint, káposzta-, vagy pipa szagával jártuk a verbunkost. Mert mi hazafiságunkat valódi áldozatokkal párosuló hazaszeretetre, magyar nyelvre – amelytől megint a bajusztalan magyarok ijedtek vissza, azt gondolván, hogy a Magyar revoltál, mert magyarul beszél –, arra az alapra, amely egy nemzetnek, úgyszólván a lelke, s hiányosságaink velős megismerésére, illetve azok férfias orvoslására alapítottuk!”

Ennek ellenére akadtak sokan, akik a bajuszban nem a megosztottságot, hanem pont az együvé tartozást, a nemzetet vélték felfedezni, esetükben azonban talán nem beszélhetünk egyébről, mint saját közösségeik normáinak, kollektív reprezentációinak nemzeti szintre való emeléséről. Széchenyi sorainak máig ható érvényességén ez tehát mit sem változtat.

És ahogy a bajusz, úgy a szabadságszeretet, a vitézi virtus, de akár a pusztában nyargaló csikós vagy a rettegett bakonyi kanászok és betyárok alakja is, mind-mind annak a törekvésnek a része, mely a korban a nemzetkarakterológia eszközkészletével kísérletet tett a korábbi rendi, társadalmi megosztottság meghaladására, és végeredményben az ország lakosságának egységbe olvasztására. Ezért a címben olvasható kérdés megválaszolásának lehetőségét, vagyis hogy a magyar ember valós karakterét végülis akkor hányan tudják a féktelen betyárkodástól megkülönböztetni – már amennyiben meg lehet különböztetni –, talán jobb, ha az olvasó belátására bízom.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Felhasznált irodalom

Az idézett cikkek listája

  • Bácsmegyei: Színészet. Magyar Játékszin. Honművész, 1834. augusztus 14.
  • Búslaky Vidor: Színházi tudósítások. Honművész, 1835. október 15.
  • Csendvölgyi: Színészet. Magyar Játékszin. Honművész, 1835. június 21.
  • Egyveleg. Razolatok a’ társas élet és divatvilágból, 1838. október 14.
  • Kassai: Színészet. Magyar Játékszin. Honművész, 1834. december 24.
  • N. N.: A’ franciák’ sajátságai. Fillértár, 1834. augusztus 30.
  • N. N.: A’ nemzetiségről. Társalkodó, 1838. március 24. 
  • N. N.: A’ svédek. Vasárnapi Újság, 1834. december 7.
  • N. N.: Álbániaiak. Vasárnapi Újság, 1835. február 1.
  • N. N.: Angolok’, skótok’ és írek’ sajátságai. Fillértár, 1834. április 26.
  • N. N.: Becsűleti társúlat. Vasárnapi Újság, 1837. november 19.
  • N. N.: Néparczok. Aurora – hazai almanach, 1834. 2.
  • Neÿ Ferenc: Utazás a Holdba. Rajzolatok a’ társas élet és divatvilágból, 1836. november 26.
  • R – t – i: Szinészet. Magyar Játékszin. Honművész, 1838. december 2.
  • Sárvizi: Magyar Játékszin. Honművész, 1835. május 28.
  • Vahot Imre: A magyar nőnem hivatása. II. Pesti Divatlap, 1846. április 23.

A címlapkép forrása a Fillértár című lap 1835. május 30-i száma. A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.