Magyar származású tudós fejtette meg a Stradivari-hegedűk titkát
„A legnagyszerűbb hegedűk élnek, puszta alakjuk megtestesíti készítőik szándékait, fájuk a történelmet, sőt tulajdonosaik lelkét tárolja magában. Mindig azzal a tudattal játszom, hogy szellemeket engedtem szabadjára, vagy – ó, borzalom! – megsértettem őket” – mondta a 20. század egyik legjelentősebb hegedűművésze, Yehudi Menuhin, aki saját bevallása szerint egész életét fel tudta volna idézni a Stradivarius és a Guarnerius hegedűk mellett vagy ellen felhozott dialektikus érvek formájában.
Menuhin alapvetően hűségesnek tartotta magát a Stradivariusokhoz, hangzásukat az aranyhoz hasonlította, de csábították a másik neves 17-18. századi cremonai hegedűkészítő család, a Guarneri gyakran del Gesùnak (Jézusé) nevezett hangszerei is, amelyek csengése a párizsi Sainte-Chapelle kápolna ólomüvegének vörösét juttatta az eszébe. A mester leghíresebb hangszerei között ott volt az 1714-ben készült Soil-féle Stradivarius és az 1742-re datált Lord Wilton-féle Guarnerius is.
De mitől olyan egyedülálló ezeknek a hegedűkészítés aranykorából származó hangszereknek a hangja, hogy az elmúlt több mint 200 évben sem akadt párja? Miért állítja a ritka Stradivarius hegedű mai kipróbálója is (például a Kaliforniai Egyetem harmadéves hegedű szakos hallgatója), hogy „valami egészen új elem van a hangzásában, más dimenziót hordoz, sokkal szebben szól, mint bármelyik hangszer, amin életemben játszottam”?
A kérdés talán legnagyobb mai kutatója történetesen egy magyar származású biokémikus, Nagyváry József, azaz Joseph Nagyvary professzor emeritus, aki éveken át fürkészte a Stradivariusok és Guarneriusok titkát. Nagyváry elsőként vetette föl, hogy a zeneértők szerint semmihez sem fogható hangzás azoknak a kemikáliáknak köszönhető, amelyekkel a Stradivari és Guarneri del Gesu műhelyében felhasznált fákat kezelték a kártevők ellen – nem pedig annak, ahogyan a hangszereket elkészítették.
Egy júniusban publikált kutatás – amelynek tajvani, svájci és német egyetemek kutatói mellett a 87 éves Nagyváry is társszerzője – újabb bizonyítékot talált a magyar tudós tézisére, emellett először azonosított többet is a 18. században felhasznált kemikáliák közül. A Taj Huan-Csing kémikus professzor, a Tajvani Nemzeti Egyetem munkatársa által vezetett kutatás az Angewandte Chemie német folyóirat nemzetközi kiadásában jelent meg.
Bóraxtól a mészvízig
Nagyváry Szegeden született és az ELTE-n tanult. 1956-ban, 22 évesen hagyta el az országot, miután aktívan részt vett a forradalomban, meneküléséről később könyvet is írt. Előbb Zürichben telepedett le, ahol folytatta biokémiai tanulmányait, és közben régi álmát megvalósítva végre hegedűleckéket vehetett, mégpedig Einstein egykori hangszerén. 1963-ban Cambridge-be ment tanulni, egy évvel később pedig az Egyesült Államokba költözött. A Texas A&M Egyetem ma nyugalmazott kutatója 1983-tól kizárólag a régi mesterek hegedűinek szentelte munkáját, és maga is megpróbált hasonló hangzású hangszereket készíteni, amiket próbára is tettek Stradivari-hegedűkkel szemben.
„Sok éven át tartó kutatásaimat arra a feltételezésre alapoztam, hogy a nagy mesterek fáit agresszív vegyi kezelésnek vetették alá, ennek pedig közvetlen szerepe volt a Stradivariusok és Guarneriusok nagyszerű hangzásában” – mondta Nagyváry. A júniusban publikált kutatás szerint az itáliai mesterek által használt fát bóraxszal, cinkkel, rézzel, timsóval és mészvízzel kezelték. A bóraxot, a bórsav nátriummal alkotott sóját Nagyváry szerint már az ókori egyiptomiak is bevetették tartósító-, majd rovarirtó szerként a mumifikálás során.
A kutatócsoport arra jutott, hogy a vegyi anyagok a felhasznált fa teljes felületét beborítják, és a belsejében is megtalálhatók, és így fejtik ki hatásukat a hangszerekből kicsalható hang minőségére.
Nagyváry szerint a felsorolt anyagok jelenléte arra utal, hogy a cremonai hangszerkészítő mesterek annak idején igénybe vették a helyi drogisták termékeit, hogy megóvják hegedűiket az akkoriban igen gyakori parazitafertőzéstől. A mostani kutatás arra jutott, hogy mindkét nagy hegedűkészítő családnak megvolt a saját receptje az értékes fa megvédésére.
„Feltehetőleg maguk is rájöttek, hogy a fa impregnálására használt speciális sók mechanikai erővel és akusztikai előnyökkel is felruházzák a hegedűiket. A módszereiket titokban tartották, hiszen akkoriban nem voltak szabadalmak. Hogy hogyan és milyen vegyi anyagokkal manipulálták a fát, arra a kész termék megszemlélésével már nem lehetett rájönni” – fogalmazott Nagyváry.
A hangszereket fedő lakk összetételét nem titkolták, mivel az nem volt meghatározó a hangzás minőségében – szemben a friss fenyődeszkák vízbázisú anyagokkal történő kezelésével. Erre a tudásra a magyar szakértő szerint nagy szükségük volt a hegedűkészítő dinasztiáknak, hogy fenntartsák versenyelőnyüket a piacon.
A Guarnerius felnőtt a Stradivariushoz
A Stradivarik közül a hosszú életű Antonio volt a leghíresebb (1644-től 1737-ig élt), aki élete során mintegy 1200 hegedűt készített. Hangszereit csak a leggazdagabbak, köztük királyi méltóságok tudták megfizetni. Ma valamivel több mint hatszáz eredeti Stradivarius létezik, áruk a millió dolláros nagyságrendben mozog.
A Stradivarik talán kevésbé ismert hegedűkészítő kortársa a Guarneri család, amelynek tagjai a maguk idejében nehezen vették fel a versenyt a már akkor is nevesebb Stradivarikkal, ma viszont mind a kétféle hegedűt ugyanolyan, vagy majdnem ugyanolyan nagyra tartják, sőt van, aki a Guarneriusokat részesíti előnyben. Szakértők szerint a Stradivari-féle hangszerek a 200 és 250 Hz, illetve az 1,6 ezer Hz fölötti tartományban erősebbek, míg a Guarneriusok a 315-től az 1,25 ezer Hz-ig terjedő frekvencián adnak briliánsabb hangot.
Nagyváry szerint további kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy megállapítsák, pontosan hogyan fejtik ki hatásukat a felhasznált vegyületek a fára úgy, hogy abból ilyen egyedülálló hangminőség fakadjon. Először is több tucat vizsgálható minta kellene nemcsak Stradivariusokból és Guarneriusokból, de az 1660-tól 1750-ig tartó cremonai aranykor többi hangszerkészítőjének termékeiből is. Másodszor pedig nagyobb együttműködésre lenne szükség a muzeális hangszerek mai restaurátorai, korunk legjobb hangszerkészítői, valamint a kísérletező tudósok között, akik gyakran szabadidejükben, pro bono vizsgálgatják a famintákat.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: