Tudtad, hogy rossz zenét hallgatsz?
Annak a zenének a jelentős része, ami manapság Mozarttól Madonnán át a Metallicáig a rádióból, a Spotify-ból, a Youtube-ból árad, vagy élőben szól az operaházakban, a koncerttermekben és a könnyűzenei színpadokon, a 440 hertzes hangoláson alapul. A 440 hertz az úgynevezett normál a hang közmegegyezéssel megállapított frekvenciáját jelenti, vagyis azt, hogy az egyes hangszereken vagy az énekesek által megszólaltatott, általában egyvonalasnak, a zenetudományban A4-nek nevezett a hang 440-szer rezeg másodpercenként. Az egyvonalasnál egy oktávval alacsonyabb a hang, az A3 220, a nála egy oktávval magasabb A5 880 hertzen rezeg minden másodpercben.
A tiszta oktávot a nyugati zenében régóta megszokott módon további 12 egyenlő közre (félhangközre) szokás osztani. Ezt nevezik kiegyenlített vagy temperált hangolásnak, ami a legszemléletesebben a zongora billentyűin jelenik meg: ha az egyvonalas a-tól az egy oktávval magasabb a-ig sorban minden egyes fehér és fekete billentyűt leütünk, szabványos hangolás esetén az első hang, az a 440 hertzen rezeg, a b 466,16, a h 493,88 hertzen, és így tovább, egészen az egy oktávval magasabb a-ig (A5), amelynek frekvenciája értelemszerűen az A4 kétszerese, vagyis 880 Hz.
Igen ám, csakhogy ennek nem kötelező így lennie, és sokan vannak, akik szerint nincs is jól úgy, ahogy van: a 440 hertzes normál hangolás, ami a rádióból ömlik reggeltől estig, semmitmondó, üres, vacak zenét eredményez. Bezzeg ha az a hang frekvenciáját leheletnyivel alacsonyabbra, 432 hertzre lőjük be, és ehhez igazítjuk az összes többi hangot, megkapjuk a szférák zenéjét, a mennyei harmóniát; azt az éteri hangzást, ahogyan a zenének igazából szólnia kellene. Az évszázados történelmi előzményekkel büszkélkedő, aztán nagyjából az új évezred elején szárnyra kapó 432 hertzes mozgalom szószólói a rendkívül tudományosan hangzó, matematikai-fizikai-filozófiai alapokon levezetett, a világmindenség természetes arányait, Platón, Püthagorasz és Kepler tanait is bevető érveléstől indultak; Mozart és a többi klasszikus 432 hertzre való átültetésével folytatták (itt egy 4,5 órás agyzsibbasztó szemelvény, ráadásul lassítva) és mostanra eljutottak odáig, hogy a 432 hertzes zene nemcsak hogy megszabadít a negatív energiáktól, hanem egyenesen lerombolja a tudattalan gátlásokat és félelmeket, és ha még ez sem lenne elég, gyógyít, sőt mélygyógyít, megfiatalítja a bőrt, és megreparálja az elromlott DNS-t. Hallga csak!
Namármost egyrészt nyilvánvaló, hogy ennyi sületlenséget rég hordott a hátán a Föld, ugyanakkor csodálatra méltó, hogy a fantáziadús emberi elme mit ki nem tud hozni 8 hertznyi (megközelítőleg egy harmad félhangnyi) frekvenciakülönbségből. Másrészt viszont tény, hogy a 440 hertzes normál a hang konvenció csupán, és nincs kőbe vésve, hogy egy hangszert ne lehetne 432, vagy ha már tényleg el akarunk szállni, 415 vagy 451 hertzes a hang szerint behangolni. Pontosabban kőbe vésve nincs ugyan, de a nemzetközi szabványokban benne van: az amerikai szabványügyi intézet a hangszergyártók egységesítési törekvései nyomán a két világháború között, 1936-ban javasolta a 440 Hz-s frekvenciát, a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet, az ISO pedig nem is olyan nagyon régen, 1955-ben követte az amerikai példát, és mondta ki, hogy a normál a hang márpedig 440 Hz, és kész.
Józan hangok a káoszban
És hogy mi volt a szabályozás előtt? Totális káosz, az volt. Ezt onnan lehet tudni, hogy bár hangfelvételek évszázadokkal ezelőttről természetesen nem maradtak fenn, a normál a hangot produkáló csodaszerszámot, az ének-zene tanárok titkos fegyverét, a hangvillát már a 18. század legelején feltalálták, és azokból a hangvillákból jó néhány fennmaradt. A modern mérésekből pedig pontosan kiderül, hogy annak idején az egyes hangvillák által produkált frekvencia hangvilláról hangvillára változott; hogy csak a legszélsőségesebb példákat említsük, egy Johann Sebastian Bach halála után 30 évvel, 1780-ból származó darabról kiderült, hogy 409 hertzet titulált a normál a-nak, Ludwig van Beethoven egyik, 1800 tájáról fennmaradt hangvillája viszont nem kevesebb mint 455,4 hertzen borzolta a kedélyeket. Ami azt jelenti, hogy a 18. század végén, a 19. század elején ugyanazon zenedarab két előadása között majdnem egy teljes hangnyi különbség is adódhatott, attól függően, hogy a karmester melyik hangvilladílertől nyúlta a hangvilláját.
A referenciaként használt normál a hang frekvenciája ráadásul az idők során folyamatosan inflálódott, vagyis a zeneművek egyre magasabb fekvésben szólaltak meg, ami a történészek szerint annak tudható be, hogy a zenészek és a zenekarok úgy próbálták felülmúlni egymást, hogy a többieknél még csillogóbb, még figyelemfelkeltőbb, még harsányabb hangmagasságokba merészkedtek, ami oda vezetett, hogy az opera temploma, a milánói Scala egy időben egészen 451 hertzig hajszolta magát az őrült frekvenciaversenyben.
Nem csoda hát, hogy egy francia fizikus, Joseph Sauveur már 1701-ben felvetette, hogy szabályozni kellene a hangmagasságot, de még jó másfél évszázadot kellett várni, hogy érdemben történjék is valami. 1859-ben viszont a francia kormány nem teketóriázott tovább, hanem törvénybe iktatta, hogy a normál a hang frekvenciája, a diapason normal márpedig legyen 435 hertz (pontosabban a mai 435 hertznek megfelelő frekvencia, hiszen a hertz csak 1960 óta számít hivatalos mértékegységnek). Később a franciáknak sikerült meggyőzniük több európai országot, köztük minket, magyarokat is, hogy álljanak át a 435 hertzre, és a kérdés súlyát mi sem mutatja jobban, hogy a sztenderd még az első világháborút 1919-ben lezáró versailles-i békeszerződésbe is bekerült.
A frekvenciaszabályozás korai élharcosai között ott menetelt a kitűnő olasz zeneszerző, Guiseppe Verdi is, aki 1874-re elkészült gyászmiséjét, a Requiemet már 435 hertzes a-ra optimalizálta, később pedig még tovább merészkedett, és az itt tárgyalt varázsfrekvencia, a 432 hertz bevetésének lehetőségét is szorgalmazta, bár nem járt túl sok sikerrel. Verdit azonban ezotériahívő utódaival ellentétben nem a frekvencia titokzatos gyógyereje vagy DNS-reparáló képessége ösztökélte, hanem a praktikum: kímélni akarta az énekesek hangját. Amikor ugyanis egy szoprán kivágja a magas c-t, egyáltalán nem mindegy, hogy 1046,5 hertzen kell-e rezegtetnie a hangját (440 Hz-s hangolás) vagy elég a kímélőbb 1027,47 hertzen (432 Hz-s hangolás). (Ami a hangszerek kímélését illeti, a kubai zenekarok egyes beszámolók szerint azért használnak a 440 helyett alacsonyabb, 436 hertzes hangolást, hogy óvják a hangszerek húrjait, amiket a kommunista hiánygazdaságban kifejezetten nehéz beszerezni, és teljesen igazuk van: ha egy húrt kevésbé feszítenek meg, kisebb az esély arra, hogy elpattan.)
E-ből esz, a-ból asz
Békeszerződés ide, ISO-szabvány oda, a 440 hertzestől eltérő hangolást rengeteg hivatásos zenész és társulat használ ma is, lefelé és felfelé egyaránt. A berlini filharmonikusok például egy időben 440 helyett vakmerő módon 445 hertzre hangolták a normál a-t, bár később visszavettek valamelyest, és egészen 443 hertzig szelídültek. Az ellenkező irányba, a lefelé hangolásra a legismertebb példa talán a Guns N’ Roses gitárosa, Slash, aki arról híres, hogy a normálishoz képest egy teljes félhanggal lejjebb hangolja a gitárját, vagyis az e-ből esz, az a-ból asz lesz, és így tovább. És bár itt nincs szó hertzekről, mert az túl fizika, és nem elég rock and roll, ez a lehangolás számszerűen, frekvenciára fordítva azt jelenti, hogy amikor Slash egyvonalas a-t játszik a legendásan behangolhatatlan Les Paul Gibsonján, akkor pimasz módon fittyet hány az ISO 1955-ös szabványaira, és nem 440 hertzen oszcillál, hanem mindössze 415-ön (ezt a hangolást a 17-18. századi barokk zenében alkalmazták előszeretettel, és a klasszikusbarokk-tribute bandek máig esküsznek rá).
Olyan ismert együttesről viszont, amelyik következetesen a mágikus 432 hertzes hangolást használná vagy használta volna, nem nagyon tudni; a Beatles, a Nirvana és az AC/DC időről időre gyanúba keveredik ugyan, de nagyon úgy tűnik, hogy az ő sztenderdtől való elhajlásaiknak több közük van az alkoholhoz, a drogokhoz és a rögtönzött stúdióbéli utómunkálatokhoz, mint a szisztematikus, jól átgondolt ezotériához.
Hallani ezt emberi füllel egyáltalán?
Azok a szerencsések, akiket abszolút hallással áldott meg az ég (tízezer emberből nagyjából egy, pontos adatok nincsenek), kapásból képesek megállapítani, hogy milyen zenei hangot hallanak, a-t-e vagy b-t, esetleg c-t, sőt a madárdalról vagy a légkalapácsról is megmondják, hogy D-dúrban szól vagy e-mollban, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy amit hallanak, frekvenciában, tehát hertzekben is ki tudják fejezni. Maga az abszolút hallás veleszületett képesség; azt viszont, hogy az egyes zenei hangokat a nevükön tudja nevezni, mindenkinek meg kell tanulnia. Az abszolút hallással rendelkező és zeneileg képzett hallgatók a személyes beszámolók szerint felismerik, ha mondjuk egy a hang akár egy negyedhanggal is eltér a normál a-tól (például mert 440 hertz helyett épp a varázslatos 432 hertzcel rezeg) de nem feltétlenül képesek azonosítani a pontos frekvenciát, aminek oka az is, hogy zenei hangokban tanultak gondolkodni, és nem hertzekben.
Azok, akik kifinomult relatív hallással rendelkeznek, vagyis egyetlen zenei hangot önmagában nem feltétlenül tudnak azonosítani, de egy hang ismeretében magabiztosan felismerik a többit (ez az abszolút hallással ellentétben tanulható és fejleszthető készség), nyilván csak akkor hallják az eltérő hangolást, ha referenciapontként ott van mellette az eredeti.
A többiek, vagyis a teljesen botfülű, vagy a zeneszerető, de zeneelméletileg tuskó többség viszont szinte biztosan megbuknának egy vakteszten, és ha csőre töltött vintage hangvillát tartanának a fejükhöz sem tudnák megmondani, hogy a platóni szférák 432-es zenéjét hallják-e, vagy valami érdektelen, ISO-szabványosított, 440 hertzre hangolt prüntyögést.
Annyi biztos, hogy az a zene, ami alacsonyabb hangfekvésben szól, sokszor kellemesebb, melegebbnek és érzelemdúsabbnak tűnik a fülnek, és ez a sztenderd 440-nel szemben feltétlenül a 432 hertz javára írható. De hogy regenerálná a bőrt és megreparálná az elromlott DNS-t, arra sajnos nincs semmilyen kézzelfogható bizonyíték. Legalábbis eddig. Stay tuned!
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: