MQA: audiofil mennyország, vagy a zeneipar legújabb pofátlan átverése?
Mindig elkeserítő látvány, amikor egy névtelen kommentelő megingathatatlan magabiztossággal kritizál több évtizednyi szakmai tapasztalattal rendelkező profikat. Nagyon ritkán azonban az is megesik, hogy a névtelen kommentelőnek van igaza, és a rutinos profi fut bele olyan érvekbe, amiket se lenyelni, se kiköpni nem tud, és látszólag nem is akar.
Most ez történt. A névtelen kommentelő (aki GoldenSound néven fut a YouTube-on) elképesztő részletességgel dokumentálta, hogy az MQA (egy nagy felbontású digitális zenei állomány fájltípusa) felsőbbrendűségét hirdető állítások legfeljebb reklámszövegként működhetnek, de a valóságban nem. GoldenSound kísérletezett, mért, következtetett és dokumentált, majd megosztotta az eredményeket egy háromnegyed órás videóban (illetve szöveges formában az Audio Science Review fórumán).
GoldenSound elismerte, hogy a módszerei hibásak, a következtetései tévesek lehetnek, de nem zárkózott el a párbeszédtől. A dokumentumok publikálása előtt elküldte az eredményeket az MQA-nak is, és feltett nekik néhány kérdést. A vállalat úgy reagált, hogy eltávolította a tesztfájljait a Tidalről, és a válaszában (amin egyszerre tükröződött sértő szándék és sértettség) több kérdést került ki, mint ahányat megválaszolt.
Persze, a sas nem kapkod legyek után; miért kéne a zeneipar doyenjeinek okoskodó kommentelőkkel vitatkozniuk? Ezer esetből kilencszázkilencvenkilencben tényleg értelmetlen lenne, de épp a mostani eset a kivétel. A legyek nemcsak a sasra repülnek, hanem a büdösre is, és az MQA sztorija tényleg eléggé bűzlik.
Quo vadis MQA?
Az MQA (Master Quality Autenthicated) fájlformátum a hi-res audio, azaz a magas felbontású zenei állományok közé tartozik. Gyakorlatilag minden zenefájl magas felbontásúnak számít, ami meghaladja a 16 bites, 44,1 kHz-es cd szabványt. Az elmúlt fél évtizedben, a cd-eladások visszaesése és az online sávszélesség kibővülése óta a hi-res audio lett a hifivilág új hívószava.
Az MQA termékelőnye az ígéretek szerint az, hogy viszonylag kis méretűre tömörítheti a stúdióminőségű felvételeket, amiket akár streamelve is hallgathatunk. A felhasználónak csak elő kell fizetnie egy MQA-kompatibilis szolgáltatásra (például a Tidalre), és havi háromezer forintért több millió felvételt hallgathat meg, a lehető legjobb minőségben. Bár a Tidal – és az egyik legnagyobb lemezkiadó, a Warner Music – az MQA lelkes evangélistái, az MQA fájlokat nemcsak streamként hallgathatunk: a Highresaudio, az Onkyo Music, a Kripton HQM és a japán Groovers oldalán letölthető formában, darabonként is vásárolhatunk MQA-állományokat, amiket dedikált lejátszókkal is megszólaltathatunk.
Az MQA helytakarékossága könnyen igazolható. Vegyünk például Madonna Like a Virgin-jét! A nagy felbontású (24 bit, 192 kHz) FLAC fájl mérete 135,3 megabájt; az MQA verzióé, amiből elvileg ugyanekkora felbontás csalható elő, 46,2 megabájt. Bár az mp3 méretgazdaságosságával ez még mindig nem vetekedhet, az MQA formátumú állományok még így is jobb hangminőségűek lehetnek, mint a 16 bites, 48 kHz-es, veszteségmentes tömörítésű fájlok.
Többlépcsős csúcsminőség
Az MQA kis mérete és a hangzásbeli felsőbbrendűsége a time-smearing nevű jelenségre vezethető vissza. A time-smearing a digitális zenelejátszás mikromásodpercekben mérhető időzítési problémáira utal, amik tönkretehetik a sztereó képet, digitális mellékízekkel torzíthatják el a hangzást, vagy kiszívhatják belőle az életet. Az MQA fájlok azért lehetnek kisebb méretűek és jobb hangminőségűek a cd-nél, mert nem egyszerűen a digitális adatokat tömöríti, hanem a time-smearinget redukálja, ami egyszerre eredményez minőségjavulást és méretcsökkenést. (Akit mélyebben érdekel a téma, az olvassa el a Sound on Sound alapos összefoglalóját.)
A helytakarékosság másik eszköze az algoritmikus kódolás, amit a formátum fejlesztői foldingnak neveznek. Az MQA ugyanis többlépcsős kódolású formátum, ami csak a megfelelő hardver- és szoftverkörnyezetben mutatja meg magát a teljes pompájában. A kódolásnak három szintje van:
- Core Decoder. A gyártó szerint már ezzel is meghaladható a cd hangzás. A megfelelő médialejátszókkal, például a Roonnal és az Audirvanával, illetve a kompatibilis streamerekkel is elérhető a 88,2/96 kHz-es kimenet. Ez a kibontás (unfolding) első fokozata.
- Renderer. Ha a központi dekódert egy dedikált dekóderrel párosítjuk – például egy AudioQuest DragonFly-jal, egy iFi DAC-kal vagy egy ROG Delta S headsettel –, az MQA állomány hangminősége tovább javítható.
- Full Decoder. Az MQA-ból akkor sajtolhatjuk ki a csúcsminőséget, ha dedikált lejátszóval hallgatjuk az állományokat. Ehhez a készülékgyártók együttműködésére is szükség van, de a jelek szerint ők is lelkes támogatói a formátumnak: a Bluesound, a Brinkmann, a Meridian, a Mytek, a NAD, a LUMIN, az Onkyo, a Pioneer és a Technics is gyárt MQA-kompatibilis eszközöket.
Röviden: az MQA-állományok szoftveres lejátszóval is elindíthatók, de a csúcsminőséghez dedikált hardverre is szükség van.
Bizonyíthatatlan, hogy jobban szól
De mi a helyzet a hangminőséggel? Tényleg annyival jobb, mint a hagyományos zenei állományok? Tömörítsünk egy fájlt MQA formátumba, illetve FLAC-be, és vizualizáljuk a hanghullámokat! – diktálja a józan ész.
Sajnos ez megvalósíthatatlan: az MQA zárt forráskódú (proprietary) formátum, amit csak a jogtulajdonos gyárthat, vizsgálhat és terjeszthet. Felhasználói szempontból az MQA egy fekete doboz. Csak zenehallgatás közben ismerhetjük meg a minőségét. Ha szeretnéd MQA formátumban terjeszteni a saját zenéidet, elküldheted a master felvételeket a vállalatnak, ahol az általuk hitelesített módszerekkel és eszközökkel elvégzik az állomány MQA-kódolását.
Hogy ez furcsának tűnik? Érthetetlennek? Az is – de csak akkor, ha az MQA-t mezei fájlformátumként kezeled. Pedig nem az. Az MQA valójában az egész zeneipart behálózó technológia, ami a felvételkészítés, a terjesztés, a lejátszás, a zenekiadás és a jogkezelés minden területére kiterjed. Inkább a zeneiparnak van rá szüksége, mint a zenehallgatónak, ugyanis a zeneipar minden szereplője profitál belőle – a legtöbbet maga a jogtulajdonos –, de ennek az árát a felhasználókkal fizettetik meg.
Nem lenne ezzel baj, ha a vásárlók minőséget kapnának a pénzükért cserébe, de az MQA zártsága miatt jóformán lehetetlen bebizonyítani, hogy valóban annyival jobb minőségű-e, mint amennyivel többe kerül. Az MQA nem enged civileket a tűz közelébe: ők azt mondják, hogy jobb minőségű formátum, de mindenki mást megfosztanak a bizonyítás lehetőségétől. És nagyon idegesek lesznek, ha valaki mégis megpróbálkozik vele.
GoldenSound (az Audiophile Style fórumán: GoldenOne) mégis megtette. A feltöltött zenefájljai első hallásra akusztikus zenének tűntek, de belecsempészett néhány, a hangminőség ellenőrzésére szolgáló komponenst is. A fájlokban volt fehér zaj (white noise), négyszögjel (square wave), a 35 kHz fölötti tartományban megbújó szinuszhullám, és néhány, a RightMark Audio Analyzerrel előállított digitális csend. A fájlokat 44,1 és 88,1 kHz-es felbontásban is feltöltötte a Tidalre, majd kielemezte, hogy mit változtatott a hanghullámokon az MQA-sítás. A főbb megállapításai a következők voltak:
- Az MQA sem becsomagolt, sem kicsomagolt formában nem veszteségmentes, és ez az eredeti fájl mintavételi frekvenciájától függetlenül igaz.
- Az MQA-fájlok többségét simán felskálázzák, és nem magasabb felbontású master felvételekből készítik őket.
- Az MQA minimális csillapítással visszateszi a hallható tartományba a hallható tartományon kívül eső tartalmat.
- Az MQA képes reprodukálni a hallható tartományon kívül eső hanghullámokat is, de a kibontáskor zajt és torzítást visz az eredeti állományba.
- Az MQA hitelesítést jelző kék fény, ami a D/A konvertereken és a szoftveres lejátszókban a magas felbontású állomány visszajátszását jelöli, nem garantálja, hogy a felvételt magas felbontású master felvételről készítették, és a módosítások hiányát sem jelöli, és nincs rá garancia, hogy a hallgató ugyanazt hallja, mint a zenészek a stúdióban.
- Az MQA-megjelenések közül sok (feltételezhetően a többségük) felskálázott 44,1 kHz-es forrásból készül, nem magas felbontású állományokból.
- Az MQA fájlmérete nem feltétlenül kisebb, mint a 44,1 kHz-es vesztésgmentes tömörítésű FLAC fájloké – igaz, a hi-res FLAC fájloknál kisebb.
GoldenSound azt is megjegyezte, hogy nincs azzal semmi baj, ha valaki jobbnak hallja az MQA-t, elvégre a számok önmagukban nem sokat jelentenek. A mérhető műszaki paraméterek alapján az elektroncsöves erősítők is alulmaradnak a tranzisztoros készülékekkel szemben, sokan mégis szerethetőbbnek tartják a hangkarakterüket. A bejegyzést és a videót nem azért készítette, hogy az MQA hangzásbeli alsóbbrendűségét bizonyítsa, hanem hogy rávilágítson a fejlesztő etikátlan üzleti gyakorlatára és megalapozatlan állításaira.
A zeneipar Steve Jobsa
Könnyebb szívvel fogadhatnánk el a tényt, hogy a zeneipar megint ránk tukmált egy kétes minőségű formátumot, ha nem a digitáliszene-lejátszás egyik úttörője állna mögötte. Pedig ez a helyzet. Bob Stuart, a Meridian Audio társalapítójának nevét kevesen ismerik, pedig ő készítette a világ első, audiofileknek szánt cd-játszóját.
A nyolcvanas évek elején, a cd formátum bevezetésekor az audiofilek nem szerették az új adathordozó hangminőségét; a Meridian ezen próbált változtatni. Azt nem engedhették meg maguknak, hogy a nulláról építsenek fel egy vadonatúj lejátszót; ehelyett fogták az akkori legjobb hangzású készüléket (egy Philips 101-et), és az alkatrészeiből saját cd játszót építettek. Kicserélték a tápegységet, jobb minőségű szervomotort építettek a készülékbe, minőségi szigetelést gyártottak a nyomtatott áramkörökhöz, és feljavították a lejátszó hárompólusú analóg szűrőjét.
Az 1985-ben megjelent, 689 dollárért kínált Meridian CD-vel (MCD) a gyártó nagy kockázatot vállalt, de megtérült a befektetés. Az audiofilek, akik az első cd játszók hangját túl sterilnek és élettelennek tartották, az MCD hatására barátkoztak meg a formátummal.
„Először hallhatjuk valóban folyékonynak és transzparensnek a legjobb cd-k hangzását, és mindez olyan könnyedséggel szólal meg, ahogy eddig nem hallhattuk, csak a jobb analóg forrásokból.”
– írta a Meridian CD-ről a szakújságíró J. Gordon Holt.
Ha úgy tetszik: Bob Stuart alapozta meg a digitális zenében a minőségi hangzást. A maga területén ugyanazt képviselte, mint Steve Jobs az informatikában: garázsmódszerekkel, barkácsolással indult a karrierje, de később az iparág egyik megkerülhetetlen szereplőjévé vált.
Stuart minden megszólalásából süt az elkötelezettség: imád a zenéről beszélni, legyen szó a kedvenc lemezeiről, felvételtechnikáról, vagy a digitális lejátszás buktatóiról. Stuart nélkül más lett volna a DVD is, mivel a formátum hangzása az 1998-ban bemutatott kodekre, a többcsatornás, 24 bites, 96 kHz-es Meridian Lossless Packingre épült. És Stuart az egyetlen hangmérnök, akit kitüntettek a Royal Academy of Engineering Fülöp hercegről elnevezett emlékérmével.
Az MQA formátum fejlesztésébe Stuart a zeneipar minden résztvevőjét bevonta. Nem öntörvényű zseniként, hanem együttműködést kereső profiként viselkedett. Az MQA technológiája elég meggyőző volt ahhoz, hogy partnerre találjon a legnagyobb lemezkiadókban – a Warnerben, a Sonyban, a Universalban és a független kiadókat képviselő Merlinben –, illetve a nevesebb gyártókban, akik az MQA-állományok kompromisszummentes lejátszására képes eszközöket gyárthatnak.
Stuart ezzel a lépésével vált végleg a hifivilág Steve Jobs-ává. Az összevetés nem légből kapott: gondoljunk csak az iPod sikerére! Nem Jobs volt az mp3-lejátszó feltalálója; ő csak létrehozott egy olyan, rettentően vonzó eszközt – az iPodot –, amit a közönség imádott, a lemezkiadók is támogatták, és mindezt egy olyan hardveres-szoftveres ökoszisztémába illesztette, amiből mindenki profitált. A vásárlók olcsón vehettek zenét az iTunes-ról; az Apple gennyesre kereste magát az iPod-eladásokkal; a kiadók meg örülhettek a digitáliszene-eladásokból befolyó pluszbevételnek.
Az iPod csak egy dolgot nem tudott: csúcsminőségben megszólaltatni a zenét. De nem is ez volt a célja. Jobs nem a legjobbat adta a vásárlóinak, hanem azt, amire szükségük volt: hatalmas zeneválasztékot, könnyű hozzáférést egy hatalmas katalógushoz, és egy státusszimbólumnak is beillő, azonnal felismerhető, karakteres lejátszót. De a saját otthonában Steve Jobs sem iPodon hallgatott zenét, hanem lemezjátszón – eleinte egy Linn Sondeken, később egy Michell GyroDec MK1-en.
Hasonlóképpen gondolkodik Stuart is. Nem az a célja, hogy az ügyfelei a legjobb hangminőséget kapják, hanem az, hogy létrehozzon egy digitális formátumot, ami elég jól szól, és amivel az iparág összes szereplője jól jár. Hangminőség? Az a fogyasztónak tökmindegy. Cinikusan hangzik? Legfeljebb egy audiofilnek – de a vásárlók nagy része nem az.
Ezt Stuart is jól tudja; legalábbis erre utal az az anekdota, amit a Stereophile-nak mesélt el. A DVD fejlesztésének idején készítettek egy felmérést, ami azt vizsgálta, hogy a vásárlók mennyire tartják fontosnak a képminőséget. Az eredmények alapján a vásárlókat elsősorban a film érdekelte, másodsorban az ár, harmadsorban az, hogy meg fogják-e nézni egynél többször a filmet. Csak ezek után következett a film rendezője, producere, főszereplője, fővilágosítója… és így tovább, nagyjából az ötvenedik helyig, a kép- és hangminőségig.
„Hogy Dolby vagy DTS? Ennél kevésbé semmi sem érdekelte őket.”
De hogyan szól? Az attól függ, kit kérdezünk
Miért, talán rosszul szól az MQA? Attól függ, kit kérdezünk. Herb Reichert, a Sound Practices és a Stereophile aranyfülű újságírója egy kétezer dolláros Mytek Brooklyn dekóderrel hallgatta a Tidal felhozatalát, és el volt ragadtatva a hallottaktól. Akárcsak John Darko, a Darko.Audio szakírója, aki már öt éve figyelmeztetett arra a kényelmetlennek tűnő igazságra, hogy az MQA jobban szól; vagy Morten Lindberg, a 2L munkatársa, aki a Hi-Fi Plus hasábjain mesélt arról a napról, amikor Stuart először mutatta meg neki, hogy mire képes az MQA:
„Fogalmam sem volt, hogy Bob mit csinált – szóval megpróbáltam a szavakat nem mérnöki, hanem érzelmi nyelven leírni. Nincsenek meg az ehhez szükséges szavaink. Így próbáltam hallgatni a végeredményt: nem analitikus eszközökkel, hanem az alapján, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem.”
Meggyőző érvek; hiszen ha a sokat hallott szakújságírók is elolvadtak az új formátumtól, miért kéne odafigyelnünk egy névtelen fórumozó kukacoskodására? A fülünk nem hazudik.
Ugyanerre hivatkozott Neil Young is, amikor eltávolította az összes zenéjét a Tidalről.
Neil Young nem a zeneipar Steve Jobs-a: Neil Young a zeneipar Neil Youngja. Nem kell a szomszédba menni az aranyfülekért: neki is van kettő. Young utálja az alacsony felbontású digitális zenét: ezért szállt be ő is a hi-res audióba, amikor 2014-ben piacra dobta a Pono nevű zenelejátszót, és elindította a mögötte lévő, hi-res fájlokat kínáló keretrendszert. És szerinte az MQA nem egyéb, mint pofátlan lehúzás.
„A Tidal a dalaimból készített fájlokat Mastersnek nevezi. De a Tidal MQA fájljai nem az én mastereim. Én készítem a mastereimet, nem a Tidal. Nincs szükségem fájlmanipulációs hókusz-pókuszra, ami elvileg javítja a munkám minőségét. Én készítem a mastereimet, hogy olyan legyen a hangzásuk, amilyennek én akarom. […] Eltávolítottam a zenéimet a platformról. Ezek nem az én mastereim.”
[…]
„A Tidal master degradálja az eredeti felvételeket, hogy betuszkolhassák őket egy dobozba, és besöpörjék érte a jogdíjat. Ezt a pénzt a hallgatókkal fizettetik meg. Én ezt nem támogatom. Leléptem. Ennyi volt. […] Megváltoztatták őket, hogy jogdíjat szedhessenek érte. Én pedig úgy érzem, hogy semmilyen szempontból nem javítottak rajtuk. Lerontották, manipulálták őket. Felismerem a különbséget. Meghallom a különbséget.”
– írta Young a honlapján idén januárban – jóval azelőtt, hogy GoldenSound videója megjelent volna a releváns fórumokon.
A vásárlók etetik az aranytojást tojó tyúkot
De ha az MQA-nak csakugyan nincs semmilyen termékelőnye a hagyományos FLAC fájlokkal szemben, akkor miért lelkesednek érte a szakújságírók, a készülékgyártók, a zenészek és a lemezkiadók?
A kiadók lelkesedése abszolút érthető. A lemezkiadók szerepe és jelentősége mára igencsak megváltozott. Régen koncerteket szerveztek, elintézték a merchandise-t, a lemezgyártást, a felvételt, a terjesztést és a reklámot, fizették a turné költségeit, a szállást, a zenészek mosodaszámláját, pezsgőjét, kurváját és kokainját. Volt miből: a lemezeladások és a koncertbevételek busás hasznot hoztak. Amióta azonban fizikaiformátum-eladások a földbe álltak, a zeneipar bevételei is elapadtak. Kénytelenek hát újraértékesíteni a legnagyobb kincsüket: a saját katalógusukat. Díszdobozos újrakiadásokból, remasterekből, 180 grammos korongokra nyomott lemezekből élnek, illetve (egyre nagyobb arányban) a streamerek által fizetett jogdíjakból. Arra már nincs erőforrásuk, pénzük és lehetőségük, hogy befuttassák az új Michael Jacksont, de arra igen, hogy még az unokáik is gondtalanul élhessenek régi lemezei után beszedett jogdíjakból.
A kiadók tudják, hogy mekkora érték az archívum; ahogy azt is, hogy mekkora hibát követnének el, ha azt a legjobb minőségben kínálnák fel megvásárlásra. Ha a vásárlók megkapnák a mesterszalaggal megegyező hangminőségű felvételt egy megsemmisíthetetlen adathordozón, azzal levágnák az aranytojást tojó tyúkot. Sokkal jobban járnak, ha újra és újra el tudják adni a lemezeiket – de az állandó bevételforrást nem az eladás biztosíthatja, hanem a licencelés.
Ehhez ma a streamerek biztosítják a legjobb platformot. Elég csak egy pillantást vetni a Netflix sikerére: ők sem eladják, hanem hozzáférhetővé teszik a legnagyobb stúdiók alkotásait, a befolyó bevételekből pedig saját gyártású produkciókat finanszírozhatnak. Így idővel az egész ellátási láncot ők uralhatják a gyártástól a terjesztésig, és minden fillér hozzájuk futhat be.
Az MQA-t sem a mesterfelvételhez közeli hangminőség miatt szereti az iparág szinte összes szereplője, hanem azért, mert mindenki kereshet rajta. Hogy hogyan? A patinás brit hifigyártó, a Linn a saját blogján ismertette, hogy ki hogyan jár jól az MQA-val:
- A felvevő berendezések gyártóinak licencelniük kell a technológiát, és adaptálniuk kell a terméket.
- A felvevő szoftverek fejlesztőinek MQA-kompatibilis plugineket kell használniuk.
- A felvételkészítő és a felvételek mastereit készítő hangmérnököknek MQA-tanúsítvánnyal rendelkező készülékeket és szoftvereket kell vásárolniuk.
- A művészeknek tanúsítvánnyal rendelkező felszerelést kell használniuk a felvételkészítés során, illetve azért is fizetniük kell, hogy elkészítsék a régi lemezeik MQA remaster változatát. A költségeket a művész fizeti; ha nem előre, egy összegben, akkor a jogdíjaiból vonják le.
- Az MQA-t használó digitális terjesztőknek licencelniük kell az MQA-t, és lízingelniük kell a Hyper-Security Module-t, ami vízjellel látja el a fájlt (DRM!), ugyanis csak így lehet legálisan feltölteni őket a disztribúciós platformokra.
- A letöltési/streaming szolgáltatóknak el kell fogadniuk a kereskedelmi feltételeket, és MQA-partnerré kell válniuk.
- Ahhoz, hogy a fizikai adathordozók gyártói MQA-kompatibilis CD-ket és DVD-ket gyárthassanak, licencszerződést kell kötniük az MQA-val.
- A készülékgyártóknak és szoftverfejlesztőknek fizetniük kell az MQA-nak a technológia használatáért.
Ahogy a felsorolásból is kitűnik, az MQA-ból a zeneipar majd minden szereplője profitál. Az iparnak ez nyilván nagy könnyebbséget jelent, mivel a fizikai adathordozók eladásából már nem élnek meg, az így befolyó licencekből viszont némi tőkeinjekcióhoz juthatnak. A készülékgyártók is jól járnak, mivel az MQA-kompatibilis lejátszókkal frissíthetik a kínálatukat; az MQA is van olyan jól csengő buzzwörd, mint a Dolby, a Hi-Res, vagy a DSD.
Látszólag mindenki jól jár – kivéve a kedves vásárló, akivel kifizettetik a cechet. Hiszen az MQA-konverterekkel felszerelt készülékek drágábbak, mint a hagyományos D/A konverterek, és a megvásárolható az MQA állományok is drágábbak, mint a veszteségmentes kódolású FLAC fájlok.
És az érintettek közül sem mindenki elégedett. Ahogy Neil Young példája mutatja, a magas hanghűséget preferáló zenészek hallják a a saját veszteségmentes állományaik és az MQA-konverzió közti különbséget. A készülékgyártók sem feltétlenül örülnek az MQA-támogatás lehetőségének: a PS Audio például csak a vásárlói nyomás miatt gyárt MQA-kompatibilis lejátszókat, holott leszögezték, hogy nincsenek elragadtatva a formátumtól. Ami meg a vásárlókat illeti: ők ugyan miért örülnének neki, hogy felárat fizethetnek egy formátumért, ami nemhogy a master felvételek minőségét, de még a veszteségmentes tömörítésű FLAC fájlokét sem éri el?
Hogy ez a formátum nem a csúcsminőségű zene rajongóinak készült, azt az Audiophile Style egyik fórumozója, az MQA-kritikus Archimago illusztrálta a legjobban. A kommentje szerint az audiofilek sosem igényeltek egy új fájlformátumot, ami kiküszöbölheti az internetes hálózat gyengeségeit a csökkentett fájlmérettel; nem volt rá szükségük, hogy egy felvillanó fény jelezze a készülékeiken a fájlok hitelesítését; senki nem panaszkodott a formátumok inkompatibilitására; és senki nem gondolta úgy, hogy a valóban nagy felbontású PCM vagy DSD fájlok hangminősége gyenge lenne. Mindezek tükrében az MQA nem a zenehallgatók problémáira adott megoldásnak tűnik, hanem egy olyan megoldásnak, amihez utólag találták meg a problémákat.
„Egyék meg, amit főztek” – gondolhatná minden vájtfülű; de most az a helyzet, hogy velük akarnak megetetni valamit, amit sohasem kértek, és mégis velük fizettetnék meg az árát.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: