Vajon hányan vizelhettek bele Marcel Duchamp piszoárjába, mielőtt megértették?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

„Az iskolazenekar katasztrofális volt. Anya megkérdezte: – Mikor fejezik már be a hangolást, és kezdenek játszani? – Elárultam neki, hogy épp most hallgatta végig Mozart kürtkoncertóját. Ettől anya, apa és Pandora anyja meg apja nagyon modortalanul nevetni kezdtek.”

– Sue Townsend: a 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója

Imádom a technót. Nemcsak a detroiti gyökerű zenei stílust, hanem mindent, amit az elektronikus tánczenék gyűjtőfogalmaként megtestesít. Imádom a gépzenét: a Planetary Assault Systemst, a Boards of Canadát, a Venetian Snares-t, a Single Cell Orchestrát és Burialt. Imádom a helyszíneket: a szabadtéri hippis rendezvényeket, a stroboszkóppal bevilágított romos gyárépületeket, a vörös folyosós megaklubokat. Imádom a partikellékeket, a kilencvenes évekbeli cyberpunkos kosztümöket, a neonszínű flyereket. Imádom az analóg szintetizátorokat és dobgépeket, a Technics SL 1210 lemezjátszót és az Ableton Live-ot. Imádom a Mandelbrot-fraktáloktól a Hexstatic-videókoncertekig ívelő vetítéseket. Imádom a társaságot, akik egy este alatt lenyelik vagy felszippantják egy vegyipari konszern egész napi amfetamintermelését, hogy reggelig önfeledten táncoljanak. És imádom azt a fiút/lányt, aki csak reggel 11-kor somfordál el az első sorból, az utolsó lemez lepörgése után.

Nagyjából 25 évnyi boldog-békés élettársi kapcsolat után azt hittem, kijelenthetem: elég jól ismerem a technót. Aztán ellátogattam a Techno Worlds kiállítására, és elkeseredve konstatáltam, hogy nem, viszont legalább akkora bunkó vagyok, mint azok az olasz takarítók, akik szemétnek hitték és kidobták a kiállítási műtárgyakat.

Muzeális gépzene

A Techno Worlds kiállítás anyagát – a müncheni Goethe Intézet felkérésére – német kurátorok állították össze. Az ősbemutatót a budafoki art quarterben, az egykori Haggenmacher sörgyárban tartották. „Több mint 20 látványos videó, fotó és installációs mű kerül bemutatásra, olyan alkotók munkái mint a Chicks on Speed feminista zenei és művészeti formáció, Japán vezető elektronikus zenei producere és képzőművésze, Ryoji Ikeda és a londoni Tate Modernben rendszeresen kiállító Otolith Group” – hirdette a hivatalos sajtóközlemény.

Elmorzsoltam egy könnycseppet, csöndesen okébúmerkedve, amiért a techno múzeumba való őskövületté vált, de eszembe jutott, hogy a techno és a múzeum nem összeegyeztethetetlen fogalmak. Aphex Twin már 20 éve is DJ-zett a londoni Victoria & Albert Museumban (a helyszínhez egyáltalán nem illő hardcore, breakbeat és jungle számokkal sokkolva a jelenlévőket), Richie Hawtin, azaz Plastikman pedig a New York-i Guggenheim Múzeumban játszotta fel az EX című nagylemeze hanganyagát. Techno múzeumban – miért is ne?

Hamuban sült pogácsa helyett prekoncepciókat vittem magammal a kiállításra: lelki szemeim előtt megjelent négy emeletnyi üvegvitrin basszusszintetizátorokkal és dobgépekkel, smiley-s matricákkal, Buffalo cipőkkel, Red Bull-os dobozokkal és ecstasy-katalógussal, a háttérben duruzsoló síppal, dubbal, villanyhegedűvel. Akkor még nem sejtettem, hogy zenélő szőnyeggel, technósított bibliaversekkel, háromméteres ecstasy-tablettával, és detroiti technolemezekből konstruált keresztrejtvényekkel fogok találkozni.

Nyomokban technót tartalmaz

Hogy a bunkóságom meghaladja az olasz múzeumok takarítószemélyzetének sokévi átlagát, az a belépés után világossá vált. Először azt hittem, hogy a földszinti kiállítóterem be sincs rendezve, aztán kiderült, hogy de, ez maga a kiállítás. A tágas térben egy zárt körű acidpartyt is meg lehetett volna tartani, de úgy, hogy a szétcsapott bulizók egy kiállított tárgyat se lökjenek föl.

A hátsó falon megpillantottam egy zöld alapszínű faliszőnyeget, mellette néhány absztrakt képpel. A közeli sarokban kiszúrtam egy monitorokkal, kábelekkel, cintányérral és hangsugárzóval felszerelt fémállványt – a partik előtti rendezetlenség szoborba öntött szimbólumát, mint megtudtam. A falra szerelt tévéken egy Chicks on Speed-videoklip, illetve egy techno-dokumentumfilm forgott; a szemcsés, analóg felvételen Thomas Bangalter és Kid 606 neve ismerős tulajdonnevei villantak fel. A szomszédos terem egyik falát több száz fotóból álló, kilencvenes évekbeli rave-eken készült kollázs terítette be; Vinca Petersen Timeline of a Raver című kompozíciója.

Persze itt semmi sem az, aminek látszik. Néha az sem egyértelmű, hogy mi minek látszik. A faliszőnyeg, mint kiderült, a Chicks on Speed technofeminista formáció 2003-as, Theremin Tapestry nevű alkotása. Nemcsak látványelem, zenélni is tud: ha megsimogatjuk, a szőttes légkörielektromosság-zajokat bocsát ki – nagyjából úgy szól, mintha visszafelé játszanák le a Song of the Second Moont.

A Chicks on Speed zenélő faliszőnyege, a Theremin TapestryFotó: Gilmar Ribeiro

A tévén játszott videóklip a We Don’t Play Guitars volt, amivel (mint azt az információs füzetből megtudtam) az alkotók a rockzene maszkulin jellegét és a gitár fallikusszimbólum-jellegét akarták ellensúlyozni. Világos az üzenet: a nőnek nem kell a fallosz, a technónak meg nem kell gitár. (Igaz, az első állítással a mai genderfluid világban nem merek, a másodikkal meg nem tudok egyetérteni – ahhoz túl sokat hallgattam Squarepushertől a The Modern Bass Guitart.)

Ugyancsak a földszinten állították ki a Museum of Trance nevű installációt. Míg a techno a társadalom indusztriális, mechanikus, futurista jellegét ragadta meg, addig a trance az ősi zenei rituálék hipnotikus potenciáljára és azok folytatásaira összpontosított a ma őshonos zenei kultúrákban. A Museum of Trance erre reflektál – igaz, ezt is csak az információs füzetből hámoztam ki, mert magamtól sosem asszociáltam volna erre egy lépcsőzetes kialakítású fehér tévéállványról, egy Y alakú barna-fekete csíkos falipolcról, két háromágú gyertyatartóról, egy pár szőrös csizmáról és a tévé jobb oldalán elhelyezett ritmikus csimpifonról.

A Museum of Trance installációFotó: Nik Mantilla / Henrike Naumann

Megmérettettél BUMM és BUMM könnyűnek BUMM találtattál

Ezen a ponton elszontyolodtam; tényleg olyan sötét vagyok, mint a Vantablack-fekete lyukba esett portugál múzeumlátogató? Pedig, mint kiderült, lehet mélyebbre süllyedni. Nem képletesen, hanem tényleg: következő utunk a kazamatákba, pontosabban az egykori sörgyár pincéjébe vezetett, ahol megtekinthettük a Borsos Lőrinc alkotópáros (Borsos János és Lőrinc Lilla) Moses Techno 2.0 nevű alkotását. Egy térdmagasságú kődarabot képzeljetek el, amit ütemesen pöcögtet egy elektromechanikus vezérlésű fémpálca; ez Mózes hitetlenségének a szimbóluma, aki nem bízva Istenben kétszer is a sziklára csapott, hogy vizet fakasszon belőle.

Mózes vizet fakasztott a sziklából; a Borsos Lőrinc alkotópáros technót fakasztott a kőből.Fotó: Hegyeshalmi Richárd

A kétszeri odacsapást az alkotók a techno repetitív ritmusaival kombinálták, így végtelenítetté vált a sziklapöcögtetés. A Biblia szerint Mózes a kétszeri odacsapás miatt nem juthatott el soha az ígéret földjére; ha Isten logikáját követjük, a Moses Techno 2.0 felér egy örökbérlettel a pokolba.

Ugyancsak bibliai ihletésű volt az alkotópáros alagúti installációja: Dániel könyvében olvashatunk Baltazár babiloni királyról, akinek egy láthatatlan kéz a Mene Tekel Ufarszin (megmérettettél, és könnyűnek találtattál) szavakat írta fel a falra. A három, arámi nyelven írt szót Borsos Lőrincék az alagutat eltorlaszoló, de körbejárható rácsokként helyezték el, és ütemes döngölésre villogó fényekkel világították meg. Ez tényleg élményszerű; ha a techno fokozható melléknév lenne, ez lenne a kiállítás legtechnóbb installációja.

Mene BUMM Tekel BUMM Ufarszin BUMMFotó: Hegyeshalmi Richárd

Basic Channel

A műalkotás körbesétálása és fényképezése elvonta a figyelmemet; mire beértem a csoportot, már kitekert nyakkal bámultak egy hétméteres szellőzőcsatornát a lépcsőházban. Először azt hittem, üzemi baleset történt, de kiderült, hogy a jelenlévők Marc Weis és Martin De Mattia műalkotását, a Galerie Ultrashcallt bámulták. A szellőzőcsatorna 1994-ben az első müncheni technoklubban, az Ultraschallban teljesített szolgálatot; a különlegessége, hogy két monitort rejtettek el benne, amikre a beépített tükrök segítségével láthatunk rá a szellőzőnyíláson át.

Galerie Ultrashcall – monitorok a szellőzőnyílásbanFotó: Hegyeshalmi Richárd

A galériatulajdonos nagyapám absztraktművészeti kiállításain elsajátított semleges-átszellemült arckifejezéssel bólogattam magam elé, arra gondolva, hogy 1) mocskos nehéz élet a művészeké; 2) vajon hányan vizelhettek bele Marcel Duchamp piszoárjába, mielőtt megértették.

Némi lépcsőzés után elértünk a kiállítás legföldhözragadtabb, egyben legérthetőbb termébe – miután átverekedtük magunkat az ajtóként szolgáló nejlonhengereken, ahová kifüggesztették a Ponyvaregény Bénájának láncra vert ikertestvérét.

Érted, mit akart mondani a művész?Fotó: Hegyeshalmi Richárd

A bejárattal szemben egy óriási zászló borította be a falat: a Sao Paoló-i Mamba Negra LGBTQIA+ elektronikuszene-partisorozat alkotóinak munkája, ami a We Want to Realise our Desires nevet viseli. A zászló a területfoglalás szimbóluma, a vörös szín pedig érzelmeket gerjeszt, és senkit sem hagy hidegen – tudtam meg az információs füzetből, és tanúsíthatom, hogy így van, mert a zászló láttán belőlem is kiszakadt egy önkéntelen „piha”.

Garibaldisták + LBGTQIA + térfoglalás + Sao Paoló-i technoszcéna = We Want to Realise our DesiresFotó: Hegyeshalmi Richárd

Lepillantottam jobbra, a bejárat melletti sarokba, ahol végre kézzelfogható relikviákat pillantottam meg: azokat a hülye cipőket, matricákat, posztereket és táskákat, amikről tényleg azonnal a technóra asszociálhatunk.

Ruhák, cipők és kiegészítők, amiktől még a magamfajta bunkó is azonnal a technóra asszociálFotó: Hegyeshalmi Richárd

Miután felnéztem, szemet szúrt egy sötétzöld, háromméteres malomkerék, ami, mint kiderült, Zuzanna Czebatul művésznő Marcomolecule Exploiting Some Biological Target nevű, felfújható műalkotása volt: a szobor egy ecstasy tablettát formáz.

Az ecstasy tabletták méretbeli világrekordere. Nem fogyasztható, de fölfújható.Fotó: Hegyeshalmi Richárd

A szemközti falon egy óriási keresztrejtvény kapott helyet. A Model 500 nevű mű sajátossága, hogy a fekete négyzeteket eredeti detroiti techno-lemezek helyettesítik. A Spotify-generációban ez nyilván más érzéseket és asszociációkat ébreszt, mint bennem, mert én, a techno-kedvelő lemezgyűjtő olyan szentségtörésként éltem meg, mint egy antikvárius a vizsolyi bibliából készült vécépapírtekercset.

Model 500, avagy hogyan okozz szívrohamot egy lemezgyűjtő techno-rajongónakFotó: Hegyeshalmi Richárd

Talán úgy tűnhet, hogy elégedetlen voltam a látottakkal, de ez nem igaz. Azt hiszem, keserűbb szájízzel távoztam volna, ha a kiállítás a földhözragadt prekoncepcióim szerint épül fel. Erre tényleg nem voltam felkészülve: furcsa, meghökkentő és elgondolkodtató volt mások technoértelmezéseivel szembesülni. De a magamfajta bunkónak mégiscsak az volt a nap fénypontja, amikor hazafelé menet egy lemezboltban rábukkantam Squarepusher 1998-as, Chaos AD álnéven kiadott lemezére (Buzz Caner), hogy egy kisebb vagyon kifizetése után hazavigyem, feltegyem a lemezjátszóra, és atomcsapást mérjek vele a hallókérgemre. Nem tudom, milyen arcot vághattam közben, de úgy érzem, érdemes lett volna megfesteni. Vagy szoborba önteni.

A Techno Worlds kiállítás október 1-jéig látogatható a budafoki art quarterben (1222 Budapest, Nagytétényi út 48–50).

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: