Ma 50 éves a techno Mozartja

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Kicsoda Richard D. James? Az elektronikus zene fékezhetetlen agyvelejű csodagyereke, akinek a tehetségére a kortárs popzene legnépszerűbb alkotói áhítoztak? Az egész világot hülyére vevő troll? Öntörvényű, antiszociális figura? Leginkább mindhárom egyszerre.

A csodagyerek. Richard tinédzserkora óta komponál: szinte minden eszközön írt már zenét, amibe áram megy be, és hang jön ki belőle. 35 éves pályafutása során többször újította meg a (nem csak elektronikus) zenét, mint kortársai közül bárki. Legismertebb művészneve, az Aphex Twin olyan patinás név a technóban, mint a Krugerrand aranyérme a numizmatikában. Richard nélkül más lenne a house, a techno, az ambient, a trip hop, az acid és az experimentális zene; és hiába, hogy ezeket a stílusokat nem ő találta ki, mindegyiken rajta hagyta a keze nyomát, letörölhetetlenül. De nem csak a technoproducerekre volt nagy hatással: Madonna, Kylie Minogue, Björk, Frank Ocean, Kanye West és Dave Grohl éppúgy rajong érte, mint a Tool, a Ladytron vagy a Radiohead tagjai.

A troll. Richardról számos legenda kering a köztudatban, amiknek a terjesztéséhez ő is hozzájárult. Világéletében az újságírók rémálma volt. Bár a pályafutása csúcsán, a kilencvenes években is kevés interjút adott, mindig elejtett bennük néhány elképesztő kommentet, és azóta is találgatják, hogy ezekből mi lehetett igaz. Hogy a művésznevével a vele azonos nevű, halott ikertestvére előtt tiszteleg; hogy tankkal jár Cornwall utcáin; hogy napi 2 órát alszik, és tudatos álmodás közben írja a zenéit; hogy egyszer smirglipapírról DJ-zett, mégis mindenki táncolt; hogy tinédzserkorában szénbányában melózott; hogy írt egy számot Madonnának, de azt akarta, hogy ne énekeljen benne, hanem hogy nyögjön és röfögjön, mint egy disznó. És soha senki nem kérdezett vissza, hogy miért beszél hülyeségeket, hanem mindent készpénznek vettek, amit mondott. (John Doran, a BBC 4 zenei újságírója 2019-ben önálló műsort szentelt az Aphex Twin-legendáknak; a Vice cikkben gyűjtötte össze a legismertebb szívatásait; a Telekom Electronic Beats cikke szerint pedig Richard többet trollkodott, mint a 4chan fórumozói együttvéve.)

Richard D. James, alias Aphex Twin a kaliforniai Coachella Fesztiválon 2008 áprilisábanFotó: CHARLEY GALLAY/Getty Images via AFP

Az antiszociális. A közvélemény persze azonnal felkapta a pletykákat, és Richard nem bánta. Profitált belőle, hogy beszélnek róla, de hogy mit, az nem érdekelte. Úgysem lehetett számon kérni. Már akkor is pokoli nehéz volt elérni, amikor még Londonban élt, és amióta egy apró glasgow-i faluba költözött, még nehezebb. Nem érdekli a közösségi média, és – a honlapja C64-esztétikájából ítélve – a modern webes trendek sem. Hidegen hagyja a divat; nem követi, hanem teremti. Szívesen DJ-zik álnéven, mert ha nem tudják, hogy ő játszik, és mégis táncolnak, biztos lehet benne, hogy nem neki szól a rajongás, hanem a lejátszott zenéknek, és ez így van jól. Hírnév? Rivaldafény? Magasról tesz rájuk. Amikor 2001-ben összerúgta a port a kiadójával, a Warp Recordsszal, közölte, hogy többé nem ad ki lemezt Aphex Twin néven, és ehhez csaknem másfél évtizeden át tartotta is magát. De a rajongóit ezzel csak még jobban felcsigázta.

Nagy pofájú, antiszociális alakokkal tele van a zeneipar, és Richard sem tűnne ki közülük, ha nem lenne mögötte egy gazdag, de hibátlan életmű. Trollkodás ide, emberundor oda, senki nem tudja úgy megszólaltatni egy zenegép lelkét, mint ő. Akármennyi ökörséget hord össze, a zenében nem ismer tréfát – vagyis nem úgy. Az Aphex Twin-számokat zaj, szépség és félelmetes technikai tudás itatja át, de megfér bennük a könnyedség, a gúny és az irónia is. Nem is megfér, hanem kell beléjük; ezek teremtik meg az egyensúlyukat.

Gépek inspirálták, nem emberek vagy mozgalmak

Richard 1971. augusztus 18-án, Írországban született, de az angliai Cornwallban nőtt fel. A tengerparti üdülőváros távol esett az angliai rave szcéna fontosabb nagyvárosaitól (Londontól, Manchestertől és Sheffieldtől), de Richard nem külső hatások miatt fordult a techno felé. Gyerekkorában analóg szintetizátorokat bütykölt, szétszerelt magnókkal és szalagokkal kísérletezett, valamint zongorahúrokat preparált; ezt sokkal szórakoztatóbbnak találta, mint a nővére dögunalmas The Jesus and Mary Chain-kazettáit. Első szerzeményeivel 14 évesen készült el.

Richard nem a rave-ekből merített inspirációt, csak hagyta, hogy a gépek vezessék a kezét és a fülét, és önerőből eljutott az acid house és az ambient hangzásvilágáig. Megdöbbent, amikor szembesült vele, hogy mások is hallgatnak repetitív gépzenét, sőt szeretik is. Noha Cornwallban kevés lemezbolt volt, az acid house 1988-as robbanása után a kisvárosban is megszaporodtak a technobulik. 1988 és 1990 között Richard mérnöknek tanult a cornwall-i főiskolán, de inkább otthagyta az iskolát, és a zeneszerzésre és a DJ-zésre koncentrált. („A gyakorlati órák alatt gyakran viselt fejhallgatót, és mintha körüllengte volna valami misztikum” – mondta a Guardiannek a főiskola egyik oktatója.)

Első lemeze, az Analogue Bubblebath 1991-ben jelent meg a Mighty Force lemezkiadónál, és miután a londoni Kiss FM rádióban is játszani kezdték, egész Anglia megismerhette Aphex Twin nevét. Az R&S Records vezetője, Renaat Vandepapeliere is felfigyelt a fiatal tehetségre, és megkörnyékezte, hogy adjanak ki egy nagylemezt. Richard akkor még kazettákra rögzítette a dalait. („Ha visszahallgatod a zenédet […], minden lejátszásnál romlik a minősége, mert hallgatás közben lehullanak a szalagdarabkák” – mondta a Crack Magazine-nak adott interjúban.) Összeszedett néhány kazettát, és átadta őket Vandepapeliere-nek; végül ezekből született meg minden idők egyik legfontosabb elektronikus zenei albuma, a Selected Ambient Works 85-92.

A Selected Ambient Works 85-92 volt az első Aphex Twin album, amin Richard D. James a később elhíresült logóját használta. Mi ez? Lambda? Proto-Half-Life? Nyeles bumeráng? Egyik sem: egy sematikus A betű.Fotó: Warp Records

Bár a SAW 85-92 körül indokolatlanul nagy a hype, nem lehet azt mondani, hogy túlértékelt lenne. Az idő gyakran űz borzalmas tréfákat a műalkotásokkal, de Richard zenéin az idő is máshogy fog: a sajtó által körberajongott lemezei néha rosszabbul öregedtek, mint a maga korában kevésbé lelkesen fogadott kiadványok. A SAW 85-92-ot a megjelenés idején a kritikusok és a vásárlók is imádták, és bár mai füllel hallgatva a hangszerelése és a hangzása meghaladottnak tűnhet, a hol éteri, hol nyugtalanító dallamvezetés, a hol house-os, hol dubos lüktetés, illetve a hangnemek és zenei megoldások alighanem még 2032-ben is megállják majd a helyüket.

Lehetséges, hogy Richardot megijesztette, hogy hirtelen ismertté vált a (művész)neve; mindenesetre 1992-ben kezdett el más álnevek alatt zenéket kiadni. Ekkoriban jelent meg az első két Joyrex EP (Caustic Window név alatt), ekkoriban kerültek a Bradley Strider és a Polygon Window pszeudók, és ekkoriban született meg a saját kiadójánál is használt AFX alteregó. Viszont Aphex Twin néven adta ki a kilencvenes évek legendás rave himnuszát, a félelmetes erővel dübörgő Digeridoót és a Xylem Tube kislemezt, 1993-ban pedig jött a tömör gyönyört és az odaverős lábdobokat jó ízléssel keverő On.

És közben készült az új nagylemez – immár a Warp Records kiadónak –, a Selected Ambient Works Volume 2.

Hangtájképektől a kakofóniáig

A SAW2-vel is különös játékot űzött az idő. A kritikusok 1994-ben érzelemmentes, new age-es liftzenének titulálták – alighanem dance lemezt vártak, és csalódásként élték meg a hosszú, úsztatós, Brian Eno soundscape-jeit idéző kétlemezes albumot. Pedig ha van lemez, amire illik az időtlen jelző, akkor a SAW2 az: még ma, 2021-ben is úgy hangzik, mintha 2221-ből sugározták volna ide. Gyönyörű, letisztult, sallangoktól és konkrét mondanivalótól mentes, néhány hangból felépülő, igen hosszú tételekből álló albumról beszélünk; a számok többségében még ütemek sincsenek, csak hangfolyamok. (Később a kritikusok is felismerték a SAW2 értékeit: a Pitchfork 2019-es kritikájában 10/10-re értékelte az albumot, pedig ők nem dobálóznak maximális pontszámokkal.)

Az ütemek az 1995-ös I Care Because You Do-ban tértek vissza – de még milyen ütemek! Az ICBYD ritmusképleteivel összevetve a techno- és house-slágerek primitív döngölése legalább olyan nevetségesnek hat, mint egy kocsmai verekedő gajdolása egy kung-fu mesterrel szemben. És mennyi minden került az ütemek közé! Klasszikus zenei futamok és ízlésesen félrehangolt melódiák („szarok a kiegyenlített hangolásra” – mondta Richard egy interjúban); melankolikus dub és fülsüketítő drum n’ bass; magas frekvenciájú agyzsibbasztás és mézédes ábrándok. A lemez megjelenése után Richardot már nem a többi technoproducerrel emlegették egy lapon, hanem olyan alkotókkal, mint Karlheinz Stockhausen, John Cage, Brian Eno, Derrick May vagy a Kraftwerk. És ez volt az első lemeze – sőt talán az első lemez az egész technoszcénában –, aminek a borítójára nem sematikus grafikák, hanem Richard gúnyosan vigyorgó arcképe került.

I Care Because You Do: Hogyan Ne Tervezz Lemezborítót. A kézműves hátsó borító a punkos csináld-magad esztétika bájos esetlenségét idézi, a frontoldal meg úgy ijesztő, ahogy van.Fotó: Warp Records

A gúnyos vigyor az 1996-os Richard D. James Album borítóján is visszaköszönt. Az alig félórás album korszakalkotó volt: úgy csavarta ki, tépázta meg és értelmezte át az összes elektronikus zenei stílust, ahogy az csak keveseknek sikerült. 25 év távlatából visszatekintve azonban kevésbé érthető a lemezt övező rajongás. Persze, valójában érthető: bár a Richard D. James Album 1996-ban radikálisnak hatott (nemcsak a kortárs producerek, hanem Richard korábbi albumaihoz képest is), sem esztétikai, sem technikai megoldásai nem viselték jól az idő múlását. Az érdemei megkérdőjelezhetetlenek, a tartóssága már kevésbé.

Ekkoriban jött a szélesebb körű elismertség is; Richard úgy döntött, hogy a lemezipari sikerek után ideje bevenni az MTV-t is. Megnyerte a projekthez Chris Cunninghamet (aki az Autechre 1995-ös Second Bad Vilbel-jének a klipjével debütált, de később Madonnával, a Leftfielddel, Squarepusherrel és Björkkel is együtt dolgozott), és az egész világot halálra rémisztették az 1996-os Come To Daddy-vel. A metál hangzásvilágába kalandozó, szanaszét tört és torzított ütemek, illetve a hozzá társuló képek kivívták a „minden idők legfelkavaróbb videóklipje” címet. Talán sokak szerint ez kétes dicsőség, de tény: aki egyszer látta a Come To Daddy-t, biztos, hogy sohasem felejti el.

A három évvel később megjelent Windowlicker kevésbé bizarr, de annál gúnyosabb volt. A lemezborítón Richard vigyorgó arcát egy óriási mellű nő testére montírozták, kék háttér előtt – finom jelzés, hogy ez kikacsintás a kommersz pop világa felé, de pont annyi iróniával, hogy ne kelljen komolyan venni. A háromszámos EP címadó dalának klipjét ismét Cunningham rendezte; érdemes megnézni a cenzúrázatlan, 10 perces változatot, amit az MTV este 11 előtt sosem mert leadni.

Kabbe gyíkok, én leléptem 13 évre

A kétezres évek elején Richard saját kiadójára, a Rephlexre szeretett volna koncentrálni. Szerződést bontott volna a Warp Recordsszal, amibe az angliai anyacég bele is ment volna, de az amerikai lemezkiadója, a Warner Brothers hallani sem akart a dologról; arra hivatkoztak, hogy még négy lemezzel tartozik nekik. Richard közölte, hogy akkor soha többé nem ad ki lemezt Aphex Twin néven.

Hogy mégis megtette, és 2001-ben napvilágot láthatott a dupla lemezes Drukqs, abban egy repülőgép-szerencsétlenség is közrejátszott. Nem az a 2001-es repülőgép-szerencsétlenség: Richard elveszítette egy mp3-lejátszóját egy repülőgépen, amin több száz kiadatlan felvételét tárolta. Pánikreakcióként úgy döntött, hogy hivatalosan is kiad annyi zenét, amennyit csak lehet, mielőtt valaki megtalálja a lejátszót, és feltölti a zenéket az internetre. (Erre máig nem került sor – vagyis később igen, csak nem ebben a formában.)

Az ötéves hallgatás után megjelent Drukqs-t a kritikusok fanyalogva fogadták. Valóban nem volt akkora előrelépés a Richard D. James Album után, mint az a korábbi ugrások alapján várható lett volna: a válogatáslemezre vadonatúj és hét-nyolcéves számok is felkerültek, amit rövid, Bartók Béla, Erik Satie és John Cage műveit idéző zongoradarabokkal egészített ki.

A Drukqs megjelenése után Aphex Twin 13 évre eltűnt: Richard D. James csak álnéven adott ki új lemezeket.Fotó: Warp Records

A kritikusok érvelése érthető, de ha nem Richard öt évvel korábbi csúcsteljesítményéhez viszonyítjuk, hanem tágabb kontextusban értelmezzük, a Drukqs zseniális lemez. A MIDI-vezérlésű zongora, a hipnotikus soundscape-ek, a lágy szintetizátorfutamok, illetve az észbontó sebességű, néha 200 BPM-mel száguldó breakbeatek felbontása, részletessége és dinamikája olyan összteljesítmény, amit megközelíteni is kevesen tudtak, nemhogy meghaladni.

A rajongóknak muszáj volt beérniük ezzel az albummal – eszi, nem eszi, nem kap mást –, mert Richard állta a szavát: 13 évig nem adott ki új lemezt Aphex Twin néven. (Leszámítva a 2003-as, dupla lemezes 26 Mixes For Cash-t, de ezek feldolgozások voltak, nem saját szerzemények.) Búcsút intett a számítógépes zenekészítésnek is; az analóg szintetizátorok és hanggenerátorok felé fordult a figyelme. Az AFX művésznevet felhasználva zenei naplót kezdett írni, amit a Rephlex Records adott ki: így született meg a 10 részből álló, analóg gépekkel készített, stúdiómagnóra rögzített, kizárólag hanglemezen kiadott Analord-sorozat. A Richard D. James Album vagy a Drukqs kakofóniájának nyoma sem maradt: az Analord-lemezek sallangmentes, középtempós, a kilencvenes évek elejének acid-robbanását idéző szerzemények voltak, csak sokkal kiérleltebb hangzással, komplexebb ütemstruktúrákkal, és persze olyan dallamokkal, amilyeneket senki más nem tud írni, csak ő.

Fan fiction szintetizátorrajongóknak

Ezeket az apróságokat leszámítva szinte teljes volt a rádiócsend. Richard megnősült, vidékre költözött, született két gyereke, az abszolút hallással rendelkezők meg beletörődtek, hogy lezárult egy fejezet a zenetörténetben. Aztán Richard mindenki nagy megdöbbenésére 2014-ben bejelentette, hogy rövidesen kiad egy új lemezt. Saját néven. A Warp Recordsnál. A tracklistát a dark weben publikálta, de a kevésbé szemfülesek kedvéért felröptetett egy hatalmas, neonzöld léghajót London fölé, amin a „2014” felirat volt látható; a 0-t az Aphex Twin logó helyettesítette.

A Syro (a név nem jelent semmit, a szót Richard fia találta ki) 2014 októberében jelent meg, de 13 év szünet alatt sok minden megváltozott a zeneiparban. A lemezeladások a földbe álltak, a techno-mozgalom régi arcaira és jelszavaira már nem emlékezett senki, de Richardot ez nem érdekelte. Azért akarta kiadni a Syrót, hogy pontot tehessen az élete egy fejezetére, és valami új dologba foghasson.

A Syro limitált példányszámú hanglemezes kiadásán csodálatosan értelmetlen, mégis valahogy intimnek ható statisztikákat böngészhetünk – például a lemez elkészítésének költségeit, filléres tételekre lebontva.Fotó: Warp Records

Mint ebből is sejthető, a Syro nem a nagy megfejtések albuma. Egy klassz, a jól ismert Aphex Twin-trükköket felvonultató lemez, pár bámulatos pillanattal, egy végteleníthető zongoradarabbal (Aisatsana), és szokatlanul finom, visszafogott megoldásokkal. 

De a Syro megjelenése után valami megváltozott – pontosabban Richard változott meg. Nem küzd érte, hogy a címlapokra kerüljön, de nem is trollkodik többé az újságírókkal. Nem fenyegetőzik, hogy magával viszi a sírba a több száz kiadatlan felvételét, hanem ingyen feltöltötte őket a Soundcloudra. Nem ad ki világmegváltó lemezeket, de néha előrukkol egy-egy bámulatos albummal. 2015-ben programozható robotokkal feljátszott akusztikus felvételeket adott ki (Computer Controlled Acoustic Instruments Pt2), 2016-ban egy a programozhatatlanságáról híres szintetizátorral készített egy lemezt (Cheetah), 2019-ben pedig egy néhány számos EP-n (Collapse) feszegette a zajok és ritmusok elviselhetőségi határait. Alighanem a Collapse volt a múlt évtizedben az egyetlen, krómos (Type II) kazettán is kiadott album. Nemrég azzal keltett meglepetést, hogy nagyon hosszú interjúsorozatot készített (!) a Korg szintetizátorgyártó vállalat egykori mérnökével, Takahasi Tecujával, amiben a Korg Volca (a 150 dolláros analóg szintetizátor-széria) erényeit méltatta, sőt később ő is részt vett a monofón Korg szintetizátor, a Monologue fejlesztésében. A hardverekkel való barkácsolás eredményeként született meg a Korg Funk 5, ami bemutatta, hogy készíthetsz Aphex Twin-számokat néhány száz dollárért. Ennél szebb reklámot egy hardvergyártó sem kaphatna.

Hát, itt tartunk – és ami azt illeti, jó helyen vagyunk. Ez a fékezhetetlen agyvelejű csodagyerek, ez az egész világot hülyére vevő troll, ez az antiszociális figura még mindig zseni, már nem néz mindenkit hülyének (pedig megtehetné): ő a techno egyik legnagyobb altruistája, aki 50 év alatt többet tett a zene fejlődéséért, mint 50 lemezkiadó együttvéve.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: