Menekültek és prostituáltak önsegítő szerepjátékaiból vált közösségi terápiává a Moreno-féle szociodráma
Táguló realitás címen a napokban jelent meg az a tanulmánykötet, amely először foglalja össze magyarul a szociodráma történetét és gyakorlatát.
Az 1974-ben elhunyt román-amerikai orvos, Jacob Levy Moreno életművére épülő terápiás módszer Dél-Európától Latin-Amerikáig bevett módja a lakóhelyi, munkahelyi vagy iskolai közösségi konfliktusok kezelésének, de alkalmas a peremre szorult, illetve szorított társadalmi csoportok, sőt a háborús menekültek kollektív traumáinak feldolgozására is. Bár eszközei az életmód- és munkahelyi tanácsadással foglalkozó coachingtól a humánerőforrás-menedzserek munkahelyi tréningjein át a Magyarországon mostanában meghonosodó részvételi akciókutatásig számos területen használatosak, a szociodráma önálló terápiás módszer.
Saját élményből tudományos küldetés
„Ma már messianisztikusnak tűnik az a világjobbító attitűd, amit Moreno képviselt, de azt is látni kell, hogy módszere az egyik utolsó olyan pillanatban született, amikor az embertudományok még nem különültek el egymástól, amikor a pszicho- és a szociológia határai átjárhatók voltak” – mondja Horváth Kata társadalomkutató, szociodrámavezető dramatista, a tanulmánykötet egyik szerzője. Szerinte ezért sem zavaró, hogy a mai szociodráma alapjaiban ugyanarra a srófra jár, mint a 20. század elején a találkozások filozófiája, a két világháború közötti kölcsönösség színháza vagy éppen a ma csak a kapcsolati hálózat felrajzolását jelentő szociometria: Moreno a kontextushoz és a befogadói közeghez igazítva adott nevet annak, amit éppen csinált.
Kevéssé ismert, hogy a Moreno által megalkotott szociometria eredetileg jóval több volt a csoporton belüli viszonyrendszert láthatóvá tevő diagnosztikai eszköznél. A múlt század közepén az ilyen szociogramok megszerkesztésével, vagyis az aktuális viszonyrendszer feltérképezésével Moreno és munkatársai csak elkezdték a ma drámaalapú részvételi akciókutatásnak nevezett terápiás munkájukat, amely ha sikeresnek bizonyult, legalább egy kis időre könnyebbé tette a közösségi életet a kényszerközösségeken alapuló intézményekben. Moreno ugyanis az 1930-as években az első amerikai megbízásait a hudsoni leányneveldétől és a New York-i Sing Sing börtöntől kapta.
Az irányzatalapító nem véletlenül kötelezte el magát a társadalomgyógyítás mellett. A Levy család a durvuló kelet-európai pogromok elől menekült el Bukarestből a 19. század utolsó éveiben. A Moreno vezetéknevet csak évtizedekkel később felvevő ifjú Jacob Levy a Bécsben és Berlinben töltött gyerekévek után a bécsi egyetem orvostudományi karán tanult tovább, ahol filozófiai és pszichiátriai stúdiumokat is folytatott – hallgatója volt Sigmund Freud előadásainak is. A hozzá hasonló bevándorlókkal és a számkivetett utcagyerekekkel már korán sorsközösséget vállalt, és minden alkalmat megragadott a velük való, sokszor színházas szerepjátékba, konfliktusok dramatizálásába forduló együttlétre. A marginalizált csoportok, például a prostituáltak traumáival sem az akkor induló, azóta szinte egyeduralkodó egyéni, hanem közösségi szinten kezdett el foglalkozni. A múlt század második évtizedének elején egy olyan színházi eszközökkel operáló kollektív terápiát kezdett kidolgozni, amelyben a spontán kreativitás és a demokratikus részvétel a kezdetektől kulcsszerepet játszott.
„Moreno egész életében azt kereste, hogy mi teszi valódi alkotóközösségekké az emberek csoportját. Arra jutott, hogy minden azon múlik, tudnak-e a tagok egymáshoz úgy kapcsolódni, hogy a közösség egészséges, vagyis a leginkább változásképes, adaptív lehessen, megtartva közben természetes spontaneitását” – mondja Horváth.
A morenói értelmezésben egy közösség viselkedése akkor spontán, ha a felmerülő új kérdésekre a közösség ugyanúgy képes mozgósítani a korábbi válaszokat, ahogyan az új ismereteket képes bevetni a régi problémák megoldására. A pszichológusok mellett ma már világszerte leendő pedagógusoknak és hivatásos segítőknek, szociális munkásoknak is oktatott szociodráma alapvetése szerint egy közösség akkor egészséges, ha minden tagja a lehető legalkotóképesebb formáját hozza. A pszichiátria mintájára a szociátria kifejezést megalkotó Moreno szerint ehhez az emberek közötti kapcsolódásokat kell gyógyítani. Már az első Találkozások háza néven létrehozott csoport 1909-es indulásakor vallotta és hirdette, hogy terápiának az egyén mellett a közösséget sem szabad szem elől vesztenie, hiszen az ember szociális lény, a csoport, az azon belüli viszonyrendszerek, a kapcsolatok dinamikája, minősége és egészsége meghatározza a létezést.
Dramatizáló feltárás, élményalapú megoldás
Az önismereti terápiák népszerű válfajának számító csoportos pszichodráma szintén él a szerepjáték és a színházi eszköztár által kínált lehetőséggel, de ott az egyén (családi, párkapcsolati, baráti vagy munkahelyi) kapcsolódási problémáinak felismerése és az elakadást okozó minták kijavítása a cél, mondja Horváth. A szociodráma ezzel szemben olyan csoportmódszer, amely a demokratikus együttműködés jegyében emberek közösségét teheti képessé saját cselekvőerejük megtalálására és mozgósítására.
„A játék tartalmát mindig a csoport határozza meg. Ebben is különbözik a tréningektől vagy a mediációktól, gyakran előzetesen meghatározott problémákra koncentrálnak, és ezek kezelésére kínálnak különféle technikákat. A szociodráma ezzel szemben az értékre figyel, arra, hogy milyen közösség létrehozása fontos a csoportnak. Ehhez persze szükséges konkrétan vagy szimbolikusan meghatározni az elakadást okozó helyzetet. Egy ilyen szimbolikus játékban a hegymászó-expedíció bárhogyan is próbálkozott, sehogy sem tudott feljutni a meghódítandó csúcsra. A csoport tagjai maguk vállaltak szerepeket és miután eljátszották a szituációt, megbeszélték, hogy ki hogyan élte meg a helyzetet, mit érzett, mit látott a saját szerepében a játék alatt, majd alternatív változatokat dolgoztak ki. A csoporttagok azt is megbeszélték, hogy a hegymászós történetből mit tudtak meg saját magukról és ebből mi következik” – mondja Horváth.
A szociodráma foglalkozások az általános nemzetközi protokollt követik. A bejelentkező kör után a bemelegítő játékok oldják a feszültséget, ezután keresik meg az eljátszandó témát, majd a játékfázis felvázolja a problémát, amelynek megoldása is előkerülhet a drámai szituációban, hogy aztán a kiértékelő megosztó körben a visszajelzések révén a még tisztázatlan részletekre is fény derüljön. Amennyiben mindezt sikerül teljesíteni, a csoport közös akciótervet alkot arra, hogy az elakadás lehetőleg ne forduljon elő többet.
Alapszabály, hogy a csoport tagjai sem tettel, sem szóval nem bánthatják egymást. A játékot a lehető legkevesebb beavatkozással terelgető játékvezető, vagyis a dramatista képzettségű terapeuta azonnal jelzi, ha bármiféle sértést észlel, és azonnal rá is kérdez, hogy az érintettek és a jelenlévők közül nem éreztek-e bántónak valaki a történteket. Horváth szerint elengedhetetlen, hogy mindenki biztonságba érezze magát, mert különben nem működik a terápiás folyamat; ugyanezért fontos a demokratikus keretrendszer is, hiszen ez szavatolja, hogy minden csoporttag szava ugyanannyit ér.
„Egy erősen sérült közösségben így is csak nagyon szűk körben lehet elkezdeni dolgozni. Az emberek ilyenkor annyira be vannak zárva, hogy sérüléseiket kizárólag egyéninek tartják. Már az nagy eredmény, ha felismerik, hogy közösek a fájdalmaik, a nehézségeik. Ilyenkor az akcióterv simán lehet egy valódi színházi előadás létrehozása, amelyet elvihetnek és megmutathatnak más, ugyanilyen sérülésekkel terhelt közösségeknek” – mondja Horváth, aki maga is szereplője annak a nemrégiben a Trafóban bemutatott színházi előadásnak, amelynek alapja egy cigány közösség asszonyaival folytatott terápiás sorozat. A csoport tagjai évekkel ezelőtt az egészségüggyel, a szüléssel és az anyasággal kapcsolatos élményeiket, tapasztalataikat tudatosítva jutottak el az akciótervig.
Mostanra odáig jutottak, hogy nemcsak a sortársaiknak, hanem gyakran a másik oldalon álló orvosokkal és egészségügyi dolgozók közös produkciót hoztak létre. „Ehhez először is meg kell teremteni a bizalmat a saját történetek biztonságos elmondásához, majd meg kell tudjuk nevezni az egyéninek látszó, de mégiscsak közös konfliktusokat, kríziseket. Meg kell keresni az eszközöket, amikkel a leghatékonyabban támogatni tudjuk egymást, így fokozatosan megszülethet az elképzelés arról, hogy egyénenként és együtt mit is akarunk kezdeni magunkkal a világban, vagyis a szó morenói értelmében egészséges csoporttá formálódunk”.
Terápiás siker
Horváth tapasztalata szerint sokféleképpen válhat alkotóképessé, azaz egészségessé egy csoport. Mint mondja, egy valódi színházi körülmények között színpadra állított és valódi közönségnek bemutatott előadás csak egy ezek közül.
„Egy munkahelyi kollektíva által közösen megfogalmazott új házirend, vagy az ugyanilyen módon, demokratikus konszenzus eredményeként bevezetett intézményesített kibeszélő kör létrehozása ugyanilyen akcióterv lehet. Fontos, hogy az eredmény a csoporton kívül is érvényre jusson, vagyis az akcióterv megvalósítása a részt vevők mellett másokra is hasson és ne csak rájuk vonatkozzon” – mondja a dramatista.
A szociodráma terápiás sikeréről Horváth azt mondja, hogy már az is hatalmas eredmény, ha az egészséges csoportműködés közösségi élménnyé válik, főleg az egészségtelen intézményi struktúrában. „Ha a csoporttagok felismerik, hogy milyen a jó működés, hogy milyen amikor kapcsolódni tudnak egymáshoz, hogy megtapasztalják milyen belső és külső támogató erőkre számíthatnak, vagyis, ha tapasztalatot szereznek a konstruktív működésről, már az nagyon sokat számít”.
Kapcsolódó cikkeink a Qubiten:
