Akkor ismersz meg valamit, ha megpróbálod megváltoztatni

„Olyan nem létezik, hogy a kutató semleges pozícióban marad, és csak megfigyeli a társadalmi közeget. Ha megjelenik valahol, akkor már eleve változás történik az emberek életében is” – mondja Horváth Kata kulturális antropológus. Szerinte „a részvételi akciókutatás abban más, hogy a kutató itt nagyon tudatosan tekint a saját jelenlétére. Folyamatosan arra építkezik, hogy a beavatkozásnak mi a hatása, és ahhoz képest mi a következő lépés.”

Antropológia másként

A szociálpszichológia egyik ősatyjaként számon tartott Kurt Lewin egy 1946-os tanulmányában írt először arról, hogy a kutatásnak aktuális társadalmi problémákra kell megoldást nyújtania. Ő fogalmazta meg az akciókutatás folyamatát, amelyet spirálszerű folyamatként írt le. Eszerint a tervezés, az akció, a megfigyelés, a reflexió és az újratervezés ciklikusan követik egymást. Az akciókutatás (action research) önmeghatározása szerint összekapcsolja az elméletet és a gyakorlatot, így a kutatás többé nem pusztán a tudományos ismeretszerzést, de közvetlenül a társadalom érdekeit szolgálja úgy, hogy az érintettek bevonásával keres megoldást az aktuális problémákra.

„Ez egy olyan tudományos módszertan, amelynek az a fő filozófiai elve, hogy akkor ismersz meg valamit, ha megpróbálod megváltoztatni” – fogalmazza meg a módszer lényegét Pataki György, a Budapesti Corvinus Egyetem döntéselmélet tanszékének docense. „Ha olvasok valamiről vagy megfigyelek valamit, csak egy szintig tudok eljutni a megértésben. Ha azonban részt veszek valamilyen cselekvésben, ráadásul olyanban, ami változtatással is jár, sokkal mélyebben és átfogóbban megértem az adott problémát” – magyarázza Pataki.

Szerinte nincs egységes definíció, de a közös jellemző, hogy mindig történik akció, azaz cselekvés, és mindegyik részvételi akciókutatás során közös alkotási folyamat zajlik a résztvevők bevonásával. „A kutató kilép a tudományos világból, belép a társadalmi közegbe, és tudatosan elkezdi a résztvevőkkel együtt alakítani azt” – teszi hozzá Pataki. Mint mondja, „közös tanulási folyamat zajlik, minden résztvevő behozza a saját tudását, és a közös munkának kézzelfogható eredménye van”. A részvételi akciókutatás ugyanis megbontja a hierarchizált társadalmi viszonyokat, és olyan társadalmi csoportokat hatalmaz fel a tudományos kutatás jogával, amelyeknek máskülönben nem lenne lehetősége rá.

Magyar példák

A Pataki György és Vári Anna szerkesztette Részvétel-Akció-Kutatás című 2013-as kötet a különböző típusú részvételi akciókutatások beszámolóit összegzi. Az egyik tanulmány a Mezőcsáti Kistérségben végzett vidékfejlesztési kutatást mutatja be, melyet Pataki György és kollégái indítottak 2002-ben. A Mezőcsáti Kistérség Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Tisza mellett található, Mezőcsát városát és a környékbeli településeket foglalja magába. Óriási természeti értékekkel rendelkezik, mégis, a mezőgazdaság iparosodása óta súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal küzd, hatalmas a szegénység és a munkanélküliség mértéke.

Pataki és kollégái azért indítottak kutatást a környéken, hogy felmérjék, mennyit érnek a természeti javak a helyi közösségnek, a természet és az emberek viszonyát akarták feltárni és leírni hagyományos környezetgazdasági módszerekkel. Ahogy egyre több időt töltöttek a terepen, személyes kapcsolatok alakultak ki, és fokozatosan átalakult az eredeti motivációjuk. A cél a továbbiakban az lett, hogy a helyi közösség bevonásával, közösen tegyenek valamit azért, hogy megváltozzon az ott élők viszonya a természettel, és jobban tudják hasznosítani a természeti értékeket a mindennapok során.

A vidékfejlesztésben Magyarországon kevés példa volt eddig arra, hogy a tervezésbe bevonják a helyi közösséget. Mint a kutatás beszámolójában írják, a vidék- és régiófejlesztési politikát a rendszerváltozást követően is nagy fokú függőség jellemzi, a helyi lakosoknak gyakorlatilag nincs beleszólása saját környezetük alakításába, minden lényeges kérdést a központi kormányzat határoz meg és diktál, de helyben is nagyon kevés településen alakultak ki a közvetlen társadalmi részvétel intézményei.

Aggodalmas helyi vezetők

A közös tervezéshez olyan nyitott kommunikációs teret kellett megteremteni, amiben a helyi gazdálkodók, a döntéshozók, a civil szervezetek és a kutatók is egyformán meg tudnak nyílni és részt venni a folyamatban. A cél az volt, hogy a helyi gazdálkodók és lakosok ne csak hang nélküli kedvezményezettek legyenek, hanem képviselni tudják saját álláspontjaikat, alakítsák a tervezési folyamat tartalmát is.

„A települések polgármesterei közül volt, aki nyitottan fogadta a kezdeményezést és örült, hogy életet vittünk a faluba, de volt olyan is, aki rettegett a kritikától, és inkább átírta a találkozó időpontját a plakáton, csak nehogy odamenjen valaki, nehogy összeüljenek az emberek közösen gondolkodni. Olyan is volt, aki félt az akciótól, de szerencsére elmondta nekünk aggályait, mi pedig megnyugtattuk, hogy itt nem az ő lejáratása a cél” – részletezi a kutatás során felmerült nehézségeket Pataki.

A mezőcsáti kutatás több mint öt évig tartott és három ciklusból tevődött össze. A ciklikusság az akciókutatások egyik fő jellemzője a kezdetektől fogva. A közös tervezési folyamat a mezőcsáti akciókutatás esetében közösségi fórumokon zajlott, ahol először kiscsoportokban, majd közösen dolgozták ki a terveket. A sokféle eredmény mellett három olyan akciót sikerült véghezvinni a folyamatban, amelyeket a helyiek találtak ki, és közösen hoztak létre a kutatókkal: elindították a helyi termékek fesztiválját, elkészült a természetvédelmi tanösvény, erre pedig létrejött egy helyi civil szervezet. Természetesen elkészült maga a kistérségi vidékfejlesztési stratégia is, ami az egész folyamat alapcélja volt.

A tanulmányban nemcsak a saját szerepükről írnak őszintén és részletesen a kutatás vezetői, hanem önkritikusan megjegyzik azt is, hogy a teljes részvétel finanszírozási okok miatt nem történt meg, a támogatás ugyanis megszabta az időtartamot és kijelölte a fő témát is. Fontos eredménynek tartják azonban, hogy az akciót és annak előkészítését közösen sikerült véghezvinni a résztvevőkkel és a súlyosan hátrányos helyzetű kistérségben sikerült olyan demokratikus kommunikációs teret kialakítani, ami a későbbiekben akár a kutatók nélkül is működhet.

Szegény kutatók

Egy másik példa a Mikor van a tetteknek ideje, ha nem ilyenkor? című részvételi akciókutatás, melyet a Közélet Iskolája indított 2015 januárjában. Kilenc hajléktalan vagy nehéz lakhatási körülmények között élő ember és két társadalomkutató vett részt benne. Céljuk az volt, hogy feldolgozzák és bemutassák a 20. századi lakhatási mozgalmakat. A kutatás – mint írják az összefoglaló tanulmányban – a társadalmi változás eszköze, annak megalapozója. Kutatásukkal szeretnének támogatást nyújtani a jelenkori mozgalmaknak, mert A Város Mindenkié Csoport megalapításakor azt tapasztalták, hogy az alulról szerveződő mozgalmaknak nincs meg a történelmi kontextusuk, holott a huszadik század során több jelentősebb lakhatási akció is volt Magyarországon.

Habár a kutatást a képzett társadalomtudósok kezdeményezték, a témát, a kutatási kérdést már közösen találták ki a csatlakozó lakhatási szegénységben élő emberekkel, és együtt döntöttek a módszerekről, a feladatmegosztásról, illetve a csoportműködés szabályairól is. Menet közben nemcsak a kutatás aktuális állapotát és az addig elért eredményeket értékelték, hanem folyamatosan reflektáltak arra is, hogy mi változott meg bennük egyéni- és csoportszinten. Céljuk volt, hogy minél több lakhatási szegénységben élő emberhez eljuttassák a kutatás eredményeit, és inspirálják őket, hogy a múlt példáiból tanulva ők maguk is szerveződjenek a lakhatási jogokért. Másrészt szerették volna a hivatalos akadémiai szférában tudatosítani annak az értékét, hogy szegénységben élő emberek aktív módon vesznek részt társadalomtudományos kutatásban. Harmadrészt maguk a kutatók is változtak, fejlődtek és tanultak a folyamat során. Olyan emberek juthattak be a tudásszerzés hivatalos intézményeibe – levéltárakba, könyvtárakba –, akik gazdasági helyzetüknél fogva ki vannak onnan szorítva.

Eredményeiket több formában is megosztották a közönséggel. Tavaly a Kassák Múzeumban lehetett megismerni a kutatást kiállítás formájában, de szerveztek ezen kívül egy közérthetőbb mozgó kiállítást is, amely aztán sokáig a nyolcadik kerületi Auróra közösségi ház falán volt kirakva.

Művészet és tudomány

„Nem egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos kutatási módszerek (mint például a kérdőívkészítés és -elemzés) átadása sok esetben nehézségekbe ütközik, hanem hogy egy-egy jelenség vizsgálatára mit tekintünk adekvát módszernek. Vannak olyan kérdések, amelyek a bevett módszerekkel nem hozzáférhetőek. Gondolok például a jövőről szóló közös társadalmi fantáziáinkra vagy az elképzelhető alternatív cselekvési lehetőségeink feltérképezésére. A művészeti alkotófolyamat vagy a művészetterápiás, művészetpedagógiai munka egy alternatív eszköz a társadalom szisztematikus megismerésére” – mondja a már idézett Horváth Kata, aki egyben a SajátSzínház társalapítója is. Szerinte az általuk kezdeményezett programokban a művészetterápiás beavatkozás és a nyilvánosság számára hozzáférhető esztétikai produktum létrehozása jelenti magát a részvételi kutatási folyamatot. A művészeti eszköz lehet dráma, fotó vagy akár képzőművészet. „Azt, hogy milyen művészeti eszközöket használunk, azt a helyben releváns problémák és a résztvevők érdeklődése határozza meg” – mondja a kulturális antropológus.

A SajátSzínház részvételi kutatási programjaiban civil szervezetek, színházi társulatok és független alkotók dolgoznak közösen egy-egy társadalmi probléma feldolgozásán az abban legközvetlenebbül érintett csoportok tagjaival.

Az utóbbi hónapokban nagy nyilvánosságot kapott Éljen soká Regina! című dokumentumszínházi előadás szintén egy művészet alapú részvételi akciókutatási folyamatban született. Az előadásban nyolc közmunkaprogramban foglalkoztatott Borsod megyei roma asszony szerepel. A kilenc hónapos munka során a szociodráma és a digitális történetmesélés módszereit kombinálták, majd ebből született meg a dokumentumszínházi előadás, amiben az asszonyok az egészségüggyel, az anyasággal kapcsolatos élményeiket, tapasztalataikat mesélik és játsszák el.

Tapasztalat és feldolgozás

„Az volt a cél, hogy közös tudást építsünk azzal kapcsolatban, hogy mi is történik velünk, amikor az ellátórendszer különböző intézményeivel találkozunk. Itt most elsősorban a kórházi helyzeteket vizsgáltuk. Ez persze perspektivikus tudás arról, hogy az intézményi környezet hogyan befolyásolja a mindennapi életünket és milyen különböző stratégiáink vannak e hatások kezelésére” – így Horváth.

Csak az egyik aspektusa a folyamatnak, hogy a résztvevő szomolyai asszonyok társadalmi jelenléte hogyan változik a tapasztalatok feldolgozása során, de lévén, hogy színházi előadásról van szó, a közönség is komplexebb képet kaphat és újragondolhatja saját megélt tapasztalatait. Az előadások után beszélgetést kezdeményeznek a közönséggel, hogy közösen gondolkozzanak e tapasztalatok azonosságairól és különbségeiről.

Az Éljen soká Regina! például nem részvételi színház, hiszen a közönségnek a színházban megszokott nézőszerepet kínálja fel, és nem vonja be a jelenlévőket a helyzetek közös értelmezésébe, alakításába. De részvételi előadásra is van példa a SajátSzínház történetében, ami azért is izgalmas, mert itt az esemény maga is részvételi kutatásként épül fel. A hiányzó padtárs programban (Káva – Parforum – SajátSzínház) roma fiatalok dolgozták fel saját kudarcos iskolai karriertörténeteiket, majd kelet-magyarországi városok elit gimnáziumainak végzős diákjaihoz vitték részvételi színházi előadásukat, hogy az iskolai szelekció jelenségéről gondolkodjanak a rendszer látszólagos nyerteseivel.

„A SajátSzínház kutatási programjaiban a művészet szerepe, hogy létrehoz egy biztonságos teret és munkaformákat kínál egy-egy társadalmi jelenség közös vizsgálatára” – összegzi Horváth, miért is használják a művészetet a kutatásban. Habár az elmúlt években egyre több részvételi akciókutatás indult, Pataki György szerint a magyar tudományos pályázati rendszer még nem áll készen a módszer befogadására, így kizárólag alapítványok, cégek vagy az Európiai Unió finanszírozásában lehet megvalósítani ilyen több éves kutatásokat. A pályázatokban ugyanis mindig részletezni kell, hogy mi a kutatási kérdés és mi lesz az eredmény. Ezt pedig ennél a módszernél nem lehet megmondani a folyamat elején, mert pont az a lényeg, hogy a résztvevők elképzelései szerint alakul a kutatás. A részvételi akciókutatások fő vállalása ugyanakkor közös: aktuális társadalmi problémák felismerése és a megoldás közös megtalálása.

A cikk szerzője Cseke Balázs, az ELTE Kommunikáció és Médiatudomány szakának mesterszakos hallgatója.