Az ál- és a médiaesemények arra figyelmeztetnek, hogy a média nem a valóság passzív követője, hanem aktív formálója
A közönség azt várja a hírmédiától, hogy hitelesen („tárgyilagosan”, „tényszerűen”, „objektíven”, „semlegesen”, „pártatlanul”) tudósítson a világ eseményeiről. E várakozás mögött az a közkeletű nézet húzódik meg, hogy a média „tükör” vagy „ablak a világra”, amely azt mutatja meg, ami „odakint”, a médiától függetlenül történik. A média és a valóság viszonya azonban ennél bonyolultabb – még akkor is, ha most figyelmen kívül hagyjuk azokat a nyilvánvaló eseteket, amikor a média szándékosan manipulál, vagyis álhíreket terjeszt, egy nem létező valóságot mutat meg. Vannak ugyanis olyan esetek is, amikor nem a média követi a valóságot, hanem a valóság követi a médiát. Ilyenkor áleseményekről, illetve médiaeseményekről beszélhetünk.
Álesemények
Daniel Boorstin 1962-ben közölte az áleseményekről szóló könyvét, röviddel azután, hogy az Egyesült Államokban elterjedt a televíziózás, 1960-ban pedig – az amerikai történelem során először – elnökjelölti vitasorozatot rendeztek. A vitákat élő adásban sugározták a rádiók és a televíziók, Boorstinnak pedig az tűnt fel, hogy a közvetítések után az elemzők nem azt vizsgálták, Richard Nixon vagy John F. Kennedy lenne-e a jobb elnök, hanem arra a kérdésre kerestek választ, melyikük szerepelt jobban a vitában. Nem politikusi, hanem színészi kvalitásait firtatták. A vitasorozatot ráadásul a televíziók politikai eseményként harangozták be, holott az nem a külvilágban (nem a „valóságban”), hanem a stúdióban, megrendezett körülmények között zajlott.
Boorstin megkülönbözteti a spontán eseményeket és az áleseményeket. Az előbbiek véletlenszerűek és a médiától függetlenül történnek meg, s a média csak utólag számol be róluk – ilyenek például a vasúti katasztrófák és a természeti csapások. Az utóbbiak azonban tervezettek, s csak azért rendezik meg őket, hogy a média beszámoljon róluk – ilyenek például az interjúk, a sajtótájékoztatók, a parlamenti vizsgálóbizottsági ülések, az ünnepélyes koszorúzások… a sor hosszan folytatható.
A politikusokat a média működését jól ismerő spin doctorok tanácsai segítik olyan áleseményeket tervezni, amelyeknek hírértékük van, és amelyekre „harapnak” a médiumok. A spin doctorok kiszolgálják a média szükségleteit: az álesemények ugyanis sokszor drámaibbak és képernyőkészebbek, mint a spontán események – és nem utolsósorban mindig jelen vannak a kamerák, amikor történnek. A médiának pedig azért van szüksége áleseményekre, mert kevés spontán esemény történik, ám híreket folyamatosan kell szolgáltatni – az augusztusi uborkaszünet idején is, egy álmos vasárnapon is. Végső soron tehát az áleseményeket nem a médiumok, hanem a hírekre mindig éhes közönség kedvéért rendezik meg. Mivel a média azokról az eseményekről szeret beszámolni, amelyekről mozgó vagy állóképei is vannak, vagyis amelyeknél jelen vannak a kamerák, a hírek jelentős része álesemény. Ez azonban nem feltétlenül jelent manipulációt: az álesemény nem azonos az álhírrel, hiszen végül is megtörtént dologról szól. Nixon valóban vitázott Kennedyvel.
A média tehát nem független külső szemlélő, hanem olyan szereplő, amelynek működésével, reakcióival számolnak az álesemények kiötlői, a spin doctorok. Kaposi Ildikó szerint
„A jó spin doctor arról ismerszik meg, hogy legalább olyan profin ismeri a média működését, mint az újságírók … a hírfolyam befolyásolására a profin működő média szerkezetéből adódóan terem lehetőség. Ilyen lehetőség például a szoros határidőkkel dolgozó újságíróhoz az utolsó percben eljuttatott, a politikus ízlése szerint elrendezett információ, a művészi szintre fejlesztett szivárogtatás, amely garantálja, hogy a hír a szivárogtató forrás változatában kerül be a napi híráramlatba … ide tartozik a kedvenc újságíróknak adagolt exkluzív információ is, aminek segítségével az újságíró rendre címlapsztorit hozhat, cserében viszont hagyja, hogy a forrás értelmezése érvényesüljön a hírekben”.
Ezt a jelenséget más megközelítésben nevezik a politika mediatizálódásának is. Mint Sükösd Miklós írja:
„A média a politikai események, folyamatok alakításában nem másodlagos, utóidejű szereplő, amely csupán utólagos beszámolókat ad korábban történt eseményekről, hanem egyidejű és elsődleges szereplő, amelynek jelenlétével mindvégig számolnak a politikai szereplők. Más szavakkal: végig tudatában vannak annak, hogy politikai akcióikat, reakcióikat és interakcióikat … akár több millió néző ... kíséri figyelemmel. Ezt a tudást beépítik politikai viselkedésükbe, stratégiájukba és taktikájukba.”
Néha tehát nem a média idomul a valósághoz, hanem a valóság idomul a médiához.
Médiaesemények
Az álesemények tehát a „valóságban” nem történnének meg, csupán a média kedvéért rendezik meg őket. Ám média és valóság viszonyát tovább bonyolítják a médiaeseményként ismert jelenségek is. Ezek a valóságban is megtörténnének, de ha már amúgy is megtörténnek, a média – elsősorban a televízió, újabban pedig a web2 – szempontjaihoz igazítják őket, hogy minél többen lehessenek a részesei. Így pedig formájuk, tartalmuk és jelentésük is módosul.
A jelenséget először Edward Shills és Michael Young írta le: szerintük amikor 1952-ben királynővé koronázták II. Erzsébetet, „a királynő és népe a rádión, a televízión, a sajtón és az országszerte rendezett ünnepségeken keresztül az egész nemzetre kiterjedő egységbe lépett…” Igaz, Shills és Young még nem használta a médiaesemény kifejezést. Ezt Daniel Dayan és Elihu Katz vezette be 1992-ben megjelent azonos című könyvében. A szerzőpáros a rendkívüli események élő televíziós közvetítését nevezi így – ilyen volt II. Erzsébet koronázása mellett például a Holdra lépés vagy a pápa lengyelországi látogatása, Magyarországon pedig ilyennek tekinthetjük Nagy Imre és mártírtársai újratemetését. (Dayan és Katz egyébként ide sorolja a Nixon–Kennedy-vitákat is, jelezve, hogy egyes áleseményeket más szempontból tekinthetünk médiaeseménynek is.)
A médiaeseményeket hosszas tervezés előzi meg. Úgy alakítják őket, hogy a kamerákon és a tévékészülékeken keresztül a nézők mindent lássanak. Az, aki a Szent Pál katedrális előtt várta a királynő ünnepélyesen begördülő kocsiját, kevesebbet látott a koronázási ceremóniájából, mint az, aki otthon a nappalijában, a tévé előtt ülve követte figyelemmel.
Dayan és Katz azokat az eseményeket tekinti médiaeseménynek, amelyek integratív szerepet töltenek be a társadalomban. Könnyű azonban belátnunk, hogy nem csak ilyen médiaesemények vannak: a Világkereskedelmi Központ ellen 2001-ben elkövetett terrortámadás ugyancsak médiaesemény volt. Úgy tervezték meg, hogy a tévékamarákon és -készülékeken keresztül a lehető legdrámaibb hatást gyakorolja a nagyközönségre.
A médiumok nemcsak az áleseményeket, hanem a médiaeseményeket is kedvelik, mert nagy közönségeket vonzanak – igaz, a legtöbb médiaesemény közvetítése során felfüggesztik a reklámok sugárzását, mert visszás és ezért közönségtaszító lenne, ha az ünnepélyes vagy éppen tragikus eseményeket olcsó kereskedelmi hirdetések szakítanák meg.
Média és valóság
A helyzet az, hogy számos esetben képtelenség megkülönböztetni a valóságos valóságot és a média által megjelenített virtuális valóságot: a valóság és a valóság képe szétszálazhatatlanul összefonódik egymással. A média nem csupán közvetíti, hanem befolyásolja is a valóságot. Mi több, a modern társadalmakban a médián kívül már nincs is valóság. A média hagyományos logikája megfordul: nem az látszik, ami van, hanem az van, ami látszik. Ami pedig nem látszik, de van, az tulajdonképpen már nincs is. Az a politikai erő például, amelyet a média következetesen ignorál, mintha nem is lenne.
Az ál- és a médiaesemények jelensége arra figyelmeztet, hogy a média nem passzív követője a valóságnak, hanem aktív formálója. Törekedhet ugyan tárgyilagos és hiteles tudósításra, de ezt sok esetben nem teheti meg, mert egy kreált vagy módosított valóságról számol be. Az az elvárás, hogy a média minden körülmények között legyen hiteles („tárgyilagos”, „tényszerű”, „objektív”, „semleges”, „pártatlan”), praktikusan teljesíthetetlen. Ez pedig már nem a média hibája, hanem a közönségé, amelynek várakozásai nincsenek összhangban a lehetőségekkel.
A szerző médiakutató. Az írás a Hungarian Digital Media Observatory című projekt részeként készült, amelyet az Európai Bizottság finanszíroz és az Agence France-Presse koordinál, és amelyben magyar részről a Magyar Jeti Zrt. és a Media Universalis Alapítvány vesz részt.
Felhasznált irodalom
- Boorstin, Daniel J. (1961): The Image. A Guide to Pseudo-Events in America. New York: Atheneum.
- Dayan, Daniel & Elihu Katz (1992): Media Events. The Live Broadcasting of History. Harvard University Press.
- Kaposi Ildikó (1998): Alastair Campbell szelleme. Élet és Irodalom, 2. sz.
- Shils, Edward & Michael Young M (1953): The Meaning of the Coronation. Sociological Review, vol. 1, no. 2, pp. 63–81.
- Sükösd Miklós (1993): Politika és média a mai Magyarországon. In: Miszlivetz Ferenc (szerk.): Kultúra és társadalom egy új korszakban. Budapest & Szombathely: Pesti Szalon Könyvkiadó & Savaria University Press.
* * *
Forró őszünk van, de vajon hogyan oldható meg a pedagóguskrízis? Hova vezet az erőltetett iskolai központosítás? Tényleg egyfajta kasztrendszerszer felé tart az ország? Októberi tudományos estünkre a magyar közoktatás problémáival készülünk: öt okos kutatóval, négy előadással, vitával és kerekasztallal, zárásként pedig improvizatív zenével és bárral. Mindez izgalmas helyszínen, a margitszigeti Kristályban vár majd rátok október 4-én, kedden 18:00-tól. Jegyeket itt tudtok venni, gyertek el, jó lesz!
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: