Kipukkant a hírbuborék, oda a média?

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

„Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését” – állt az 1848. március 15-én reggel Landerer és Heckenast pesti műhelyében lefoglalt nyomdagépen kinyomtatott forradalmi röplap első pontjában. Már 174 éve is tartotta magát az az elképzelés, hogy az igazság a különböző álláspontok ütköztetésével tárható fel, a nyilvánosság pedig segíti a társadalmi konszenzusok kialakítását, támogatva a demokratikus döntéshozatalt.

A kortárs nyilvánosság legfontosabb fórumai a közösségi média olyan zászlóshajói mint a Facebook és a Twitter. De vajon betöltik-e a klasszikus szerepet ezek a platformok?

Az érme két oldala

A normatív médiaelméletek a demokratikus társadalom szükségleteiből vezetik le a média feladatait. A médiának ezek szerint elsősorban azt kell elősegítenie, hogy a választók tájékozott politikai döntéseket hozzanak. Ehhez arra van szükség, hogy a hírmédiumok releváns eseményekről szóló, igaz és teljes tájékoztatást nyújtsanak, mégpedig megfelelő értelmezési kontextusba helyezve. A médiának „reprezentatív képet kell sugároznia a társadalmat alkotó csoportokról”, illetve „teret kell biztosítania arra, hogy valamennyi nézőpont megfelelően megszólaltasson”.

E médiaelméletek mögött az a meggyőződés sejlik fel, hogy a tények – és a tények mögött kirajzolódó igazság – megismeréséhez a demokratikus társadalmakban szükség van a különböző álláspontok ütköztetésére is, mert a társadalmat alkotó csoportok valóságtapasztalatai, „igazságai” különböznek. A nyilvánosság fórumain folyó vita akkor hatékony, ha konszenzuson nyugvó szakpolitikai döntések megszületését segíti elő, s végső soron a társadalmi konfliktusok békés rendezését szolgálja – vagyis a széttartó álláspontok közelítenek egymáshoz. Az Egyesült Királyságban ezért írja elő törvény a kezdetek óta a BBC-nek a kiegyensúlyozott tájékoztatást, az Egyesült Államokban  a médiahatóság által kiadott Fairness Doctrine pedig ezért kötelezte 1949 és 1987 között arra a rádiókat és a tévéket, hogy vitatott kérdésekben valamennyi releváns álláspontot mutassák be. A sajtóetikai kódexek a mai napig a tényszerű és sokszínű tájékoztatást nevezik meg a „jó újságírás” első számú kritériumaként.

Kinek az igaza?

John Milton már 1644-ben megfogalmazta, hogy a nyilvánosságban – a „gondolatok szabad piacterén” – a különféle nézőpontok ütköztetésével tárható fel az igazság. Mint írta: „Hadd birkózzon egymással igazság és hazugság, hisz ki látott már olyat, hogy az igazság szabad, nyílt küzdelemben alulmaradt volna? Az igazsággal való cáfolás a legjobb és legbiztosabb elnémítás”.

Hasonlóan érvelt 1859-ben John Stuart Mill is, aki azért utasította el a cenzúrát, mert az az álláspontok közötti vitát, így az igazság feltárást lehetetlenítené el. Mint írta: „…lehet, hogy az illetékesek által elnyomni kívánt vélemény helyes. Azok persze, akik el akarják nyomni, tagadni fogják helyességét, tudnunk kell azonban, hogy nem tévedhetetlenek. Nincs joguk rá, hogy az egész emberiség helyett eldöntsék a kérdést, s mindenki más elől elrejtsék a mérlegeléshez szükséges eszközöket”.

Ugyanez a logika jelenik meg Jürgen Habermasnál is, aki A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című 1961-es könyvében a (sokak szerint idealizált) polgári nyilvánosság születésének történelmi körülményeit tárja fel. Szerinte a racionális-kritikus okoskodásnak teret adó nyilvánosság a gondolkodást empirikus alapokra helyező felvilágosodás idején, a 18. században jelenik meg. A kávéházakban, a szalonokban, a tudós asztaltársaságokban és a folyóiratok hasábjain folyó viták résztvevői „az érv tekintélyén kívül semmi más tekintélyt nem ismernek”.

De vajon az érvek ütköztetése valóban az igazság feltárásához, vagy legalábbis az álláspontok közeledéséhez, a konszenzusok kialakulásához, a társadalmi kohézió megerősödéséhez vezet-e? Habermas kritikusai – például James Curran és Jostein Gripsrud – azt hangoztatják, hogy ez az érvelés helytelen, mert a nyilvánosságban nincs döntőbíró, aki a vitákat eldöntené, és kimondaná, kinek van igazsága, és ki téved. Rendszerint a vitázó felek sem ismerik el a másik fél igazságát.

Közeledés vs. távolodás 

Ha a mai nyilvánosság legfontosabb fórumain, a társasmédia-platformokon teszünk rövid kirándulást, ugyancsak az a benyomásunk támad, hogy a vita nem közelíti, hanem távolítja az álláspontokat, vagyis polarizálja a közvéleményt. Ezt most már empirikus vizsgálatok is alátámasztják.

Hunt Allcott és munkatársai a Facebook polarizáló hatását vizsgáló, 2020-ban közölt tanulmányukban arra jutnak, hogy a Facebook-profiljukat deaktiváló amerikaiak körében csökkent a polarizálódás mértéke, szemben a kontrollcsoporttal, amelynek tagjai tovább használták a Facebookot. Ez a társasmédia-platform tehát hozzájárul a közvélemény polarizálódáshoz, így – mint a szerzők írják – „alááshatja a demokratikus döntéshozatal hatékonyságát”. (A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a Facebookot elhagyók körében csökkent a politikai tájékozottság mértéke is.) 

A szerzők mindamellett megjegyzik, hogy a polarizálódás az Egyesült Álamokban 1996-ban kezdődött – vagyis évekkel a társasmédia megjelenése előtt. Abban egyébként konszenzus van a médiakutatók körében, hogy a polarizáció elsődleges okát a médián kívül kell keresni – mindenekelőtt a gazdasági különbségek növekedésében –, azaz a média inkább követi, s csak kisebb mértékben vezeti a közvéleményt.

A szakirodalomban gyakorta olvasható okfejtést követve azt gondolhatnánk, hogy a polarizáció legfontosabb okát a társasmédiában sokak szerint megjelenő „visszhangkamrák” (Cass Sunstein) vagy „filterbuborékok” (Eli Parizer) jelentik, vagyis az, hogy az emberek zöme csupán a prekoncepcióit felerősítő véleményekkel találkozna, azaz nincs kitéve a sajátjáétól eltérő véleményeknek. Az új, digitális média ugyanis elvileg megkönnyíti, hogy elkerüljék a sajátjukétól eltérő nézeteket, míg a „régi” médiában, különösen a rádióban és a tévében rendre beleszaladtak más nézetekbe is. 

A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Egyfelől azért, mert azok száma, akik a társasmédián is a saját véleményüket visszhangzó hírbuborékban élnek, viszonylag alacsony. Magdalena Wojcieszak és munkatársai 2021-ben megjelent tanulmányából tudjuk, hogy a hírfogyasztás változatos mintákat mutat: bár ma már az emberek zöme online forrásokból meríti a híreket, azokat több úton – közvetlenül a hírmédiumokra kattintva, a társasmédia-platformokon keresztül, a híraggregátorokon át, a levelezőlisták révén, illetve a más hírekben elhelyezett hiperlinkeket követve – éri el. Az amerikai felhasználók körében végzett nagy mintás, de nem teljesen reprezentatív felmérésük emellett azt mutatja, hogy a társasmédia-platformokon keresztül az azokat használók 69 százaléka rendszeresen felkeresi a centrista és az ellenkező előjelű nézetek oldalait is. Más országokban készült vizsgálatok – mint azt Gálik Mihály 2020-ban közölt áttekintő elemzéséből tudjuk – hasonló eredményeket hoztak.

Másfelől pedig azért bonyolultabb a helyzet annál, hogysem a hírbuborékok magyarázattal szolgálnának rá, mert – amint Christopher A. Bail és munkatársai 2018-ban közzétett vizsgálata megmutatja –, az ellenkező véleménnyel való szembesülés gyakran „visszalő” (backfire effect). Azoknak a republikánus szavazóknak a körében, akik a kísérlet során a Twitteren demokrata szempontú híreket követtek figyelemmel, illetve azoknak a demokrata szavazóknak a körében, akik republikánus oldalakat olvastak, nőtt a polarizáció mértéke (s e növekedés mértéke különösen a republikánusok körében volt nagy). „Vizsgálatunk arra enged következtetni – írják a szerzők –, hogy az, ha az embereket a sajátjukéval ellenkező politikai vélemények széles skálájával ismertetjük meg az olyan társasmédia-platformokon, mint a Twitter, nem csupán hatástalan, hanem kontraproduktív is lehet”.

Egy harmadik vizsgálat a két fentebb idézett kutatást megerősítő eredményre jutott. Tóth Fanni és munkatársai 2022-ben közölt tanulmánya négy kelet-európai ország – köztük Magyarország – vizsgálata során találta úgy, hogy a felhasználó saját nézeteit megerősítő szelektív hírfogyasztás csupán a vizsgált több mint négyezer fős népesség 29 százalékát, vagyis kevesebb mint harmadát jellemzi. (Igaz, az egyes országokban némileg eltérő hírfogyasztási mintázatokat találtak. Magyarországon például a válaszadók 34 százalékát jellemezte szelektív hírfogyasztás. A szerzők megjegyzik, hogy a vizsgált négy ország között a média is itt a legpolarizáltabb, s nemigen vannak centrista médiumok.) Ez pedig azt jelenti, hogy a hírfogyasztás során a közönség ma több különböző forrásból merít, mint a hagyományos média korában. Csakhogy – írják – „úgy tűnik, hogy a »másik oldallal« való szembesülés inkább megerősíti a befogadó saját politikai pozícióját, sőt szinte kézzelfogható frusztrációt és dühöt okoz”.

A hírfogyasztás mintázatai persze nagy egyéni varianciát mutatnak, és – mint Tóth és munkatársai is felhívják a figyelmet – sokan vannak, akik azért keresik a saját nézeteikétől eltérő profilú hírforrásokat, mert úgy vélik, az igazság valahol középen van. Ám mások esetében a sajátjaiktól eltérő nézetekkel való szembesülést nem racionális mérlegelés követi, vagyis nem törekednek a másik álláspontjának megértésére, hanem tulajdon pozíciójuk megerősítésével reagálnak rá. A sajtóban megjelenő sokszínűség nem feltétlenül növeli a más nézetek iránti toleranciát. Ellenkezőleg: nemegyszer a türelmetlenséget táplálja.

Eszmény és gyakorlat

Bár a normatív sajtóelméletek azt feltételezik, hogy a vita közelebb hozza az eltérő álláspontokat, az online térben ezt az állítást nem igazolják vissza az empirikus kutatások. Mi több, ezek azt mutatják, hogy – szemben a korábbi várakozásokkal – a közvélemény polarizálódását nem a hírbuborékok léte, hanem éppen a nézőpontok ütközése váltja ki. Igaz, a társasmédián folyó politikai viták aligha olyan racionális természetűek, mint azt Habermas nyomán várhatnánk. A politikai nyilvánosság nem akadémiai szeminárium. A nézetek ütköztetése nem az igazság megismeréséhez, hanem a post-truth valóság – a párhuzamos valóságok – kiépüléséhez vezet.

Érdekesség, hogy míg a régi médiáról, elsősorban a televízióról készült vizsgálatok azt igyekeztek feltárni, képes-e a média homogenizálni a közvéleményt, azaz a politikai konszenzusgyártásban (Walter Lippmann) potenciálisan megmutatkozó hatását kutatták, addig az újabb hatáskutatások már a média politikai polarizációban játszott szerepére fókuszálnak. Ez persze nem véletlen, hiszen az elmúlt évtizedekben megsokszorozódott a hírforrások száma, amelyek így aligha gyakorolhatnak egy irányú hatást a közvéleményre. Az újabb kutatások első eredményei tehát azt mutatják, hogy a társasmédia hozzájárul a polarizációhoz. A pontos hatásmechanizmust azonban még nem ismerjük.

A szerző médiakutató.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Korábbi kapcsolódó cikkeink: