Éberség, elvtársak, az osztályharc fokozódik!
„Vannak nőmozgalmak, munkásmozgalmak, meg más mozgalmak, akik szervezett módon próbálnak fellépni a kapitalizmus ellen. Akik nem tudományt akarnak csinálni, hanem meg akarják változtatni a világot. Innen jön a marxi hagyomány, ami politikai dolog, és nagyon sokáig nem jelent meg az egyetemeken mint tudományos irányzat. A második világháborúig nem is engedték be őket az egyetemekre. Amikor mégis bekerülnek, furán is érzik magukat a főleg amerikai és brit egyetemek csilivili kampuszain, ahol a tanárok jó pénzért beszélnek az osztályról, miközben szintén sok pénzért kutatják a munkások vagy a szubproletariátus helyzetét – mondja Éber Márk Áron szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának docense, a Helyzet Műhely alapítója arra a kérdésre, hogy vajon a társadalomtudomány akar-e bármit változtatni a társadalmon. – A rendes polgári tudomány erre felteszi a kezét, hogy ja, bocs, mi csak elemzünk, de a marxi hagyomány a megismerést a változáshoz szeretné felhasználni.”
A fenti mondatok szerda este hangzottak el a pesti Három Holló kávézóban, ahol a Replika társadalomtudományi folyóirat osztályról és a rasszról szóló 125. számát mutatták be a lapszám szerkesztői – Éber mellett Gregor Anikó szociológus, szintén az ELTE Társadalomtudományi Karának docense – és szerzői. Bár egy lapszámbemutatónál ritkán izgul az ember, hogy vajon le tud-e ülni a teremben, a szerda esti eseményen tömve volt a kávézó: a hallgatóság állva és a lépcsőkön ülve követte a marxi osztályról, az osztályhalálról és a fehér felsőbbrendűségről szóló, közel négyórásra nyúlt beszélgetést. A szervezők többször is megemlítették: maguk sem gondolták volna, hogy ennyi ember jön lázba az osztály és a rassz fogalmától, és gyanítható, hogy a zömében fiatal közönséget inkább a világmegváltás reménye hozta a Három Hollóba, mint az osztályelméletek különböző megközelítéseinek részletekben elvesző vitája. „Tudom, hogy nagyon sokatokat nem az a szociológiai belső beszéd érdekel, amit itt folytatunk, de ez mégiscsak egy szociológiai lapszámbemutató, ezért egyszerre próbálok megfelelni a társadalomtudományi nyelvezetnek, és jelezni, hogy ennek mi a mozgalmi összefüggése” – mondta Éber a felvezetőjében.
A marxi osztályfogalom újjáéledése
„Az elmúlt 10-12 évben a magyar társadalomtudományon belül reneszánsza lett az osztálykutatásoknak; maga az osztályfogalom különböző hatások miatt kezd visszaszivárogni a tudományos fogalmak közé, és elveszíti azokat a negatív konnotációit, amik rátapadtak a 90-es évek előttről. De nézzük meg, mit lehet kihozni ebből a fogalomból!” – mondta Gregor Anikó.
Korábban többen már az osztály fogalmának haláláról beszéltek, sőt zombikategóriának is nevezték, és az ezt valló kutatók, köztük Ulrich Beck német szociológus, a kockázat-társadalom elmélet megalkotója, azzal érveltek, hogy az osztály fogalma valaha megfelelt a társadalmi valóság leírására – az ipari kapitalizmus korszakában jól meg lehetett vele ragadni a hatalmi viszonyokat és le lehetett írni a különböző társadalmi csoportokat –, de a jóléti változások, az ipari szektor visszaszorulása, a szolgáltató szektor megerősödése miatt megváltoztak a társadalmi viszonyok, és emiatt többé nem lehet a marxi értelemben vett gazdasági pozícióik alapján elhelyezni az embereket a társadalmi struktúrákban. Az életstílusuk, az életkoruk vagy egyéb szempontok sokkal jellemzőbbek rájuk, így a kutatók többé nem tudták a marxi osztályfogalmak mentén leírni őket.
Ezzel együtt, állítja Kömüves Dániel, a PTE Demográfia és Szociológa Doktori Iskola PhD hallgatója, a szerdán bemutatott Replika-szám egyik szerzője, „a hagyományos megközelítéssel tényleg gond van, ami a tőke-munka ellentétet és az elosztás ebből eredő igazságtalanságát tekinti az osztályharc alapjának, de ha a marxi értékkritikai irányzatot nézzük, akkor már rögtön kezelhetővé válnak a különböző társadalmi csoportok szociokulturális aspektusai”.
„Én már jobban szeretném megváltoztatni a társadalmat, mint megérteni”
A szerda este egyik legfontosabb dilemmája az volt, hogy vajon mi is a cél a társadalmi viszonyok megértésével. „Min érdemes dolgozni a következő 20-30 évben? – tette fel Éber a kérdést. – Azon, hogy elhitetjük egymással, hogy te is lehetsz középosztálybeli, és ez nagyon fasza lesz? Vagy azon dolgozunk együtt, hogy úgy alakítjuk át az intézményeket, hogy ezt a bérmunkakényszert, amibe be vannak ragadva az emberek, hogy meg tudjanak élni, enyhítsük? És ebben már durván benne van a rassz kérdése, a nemek elnyomása is. De ez már nem tudomány, hanem mozgalmi munka.”
A distinkció abban áll – derült ki a Három Hollóban –, hogy vagy azért akarjuk érteni a társadalom szerkezetét, mert változtatni akarunk rajta (ezt nevezi Éber a marxi megközelítésnek), vagy azért akarjuk megismerni, hogy minél pontosabban le tudjuk írni a társadalmi valóságot. Az utóbbi megközelítéstől Éber azért tart, mert szerinte az e célból készített elemzéseken keresztül „az államapparátus jobban tudja kontrollálni a népességet, vagy a tőke, a vállalatok és a cégek jobban tudják szegmentálni a piacot, vagy ennek a kettőnek a kombinációja is megvalósulhat. De a politikának is érdeke, hogy értse a társadalmi viszonyokat, mert így úgy tudja alakítani, hogy egy adott pártra még többen szavazzanak – mondta a szociológus. – Nekem egyébként már kicsit kilóg a lábam a szociológiából, én már jobban szeretném megváltoztatni a társadalmat, mint megérteni”.
Éber szavait tapsvihar követte ugyan, de Durst Judit szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, akit a lapszám szerkesztői az osztály fogalmáról szóló tanulmányok bemutatására kértek fel, kritikusan fogadta Éber gondolatait: „Nekem nem segít megérteni a valóságot a marxi kizsákmányolásként értelmezett tőke-munkás viszonyrendszer elmélete. Ez a problémám vele. Hihetetlenül tisztelem, amit csináltok, de ezzel az egésszel az a bajom, hogy köszönőviszonyban sincs azzal a gondolkodásmóddal, ahogy azok az emberek, akiket ti kizsákmányolt munkásosztálynak neveztek, gondolkodnak. Akár a kizsákmányolóikról, akár azokról az emberekről, akiknek köszönhetik, hogy ők életben vannak. Én eddig máshonnan néztem ezt a dolgot, mert azt gondoltam, hogy az a feladatom, hogy megismerjek világokat, és erről hírt adjak. Ez nem azt jelenti, hogy civilként kicsiben nem tehetek meg bármit, hogy változzon a világ. Akik körében én kutatok (Durst észak-magyarországi falvakban dolgozik, romák körében), azok nem az elnyomás kategóriájában gondolkodnak magukról”. Éber szerint valóban jogos a felvetés, hogy „mifajta fantázia az, ami innen odaprojektál valamit, amit ott nem is úgy gondolnak, és milyen fajta projekció az, hogy mi innen megmondjuk, hogy ők ki vannak zsákmányolva, miközben, ha egy mikrofont tolunk a szájuk elé, akkor nem ezt fogják mondani”.
Éber szerint ugyanakkor az a helyzet, hogy sokan csak nem tudják elmondani, mekkora bajban vannak, „pláne, ha túl kell élniük, akkor másfajta »mindset« alakul ki, és nem valósul meg az a fajta távolságtartás, ahonnan [valaki] kizsákmányoltként tudná definiálni magát. Ez persze nem biztos, hogy feljogosít minket arra, hogy innen a fővárosból megmondjuk, hogy végtelenül kiszolgáltatott embereknek hogyan kéne a saját helyzetükről gondolkodniuk”. Durst szerint viszont a klientarizmus, a függőségi helyzetek elemzése sokkal közelebb visz a magyarázathoz, mint a tőkeviszonyok által meghatározott osztályhelyzet. „Az én tapasztalatom az, hogy a klientarizmus tartja életben az általatok kizsákmányolt munkásosztálynak nevezett réteget, és ennek tudható be, hogy nincsenek még éhséglázadások”. Éber szerint a két megközelítés között nincs ellentmondás, mert az ő értelmezésében a kizsákmányolt az, aki a megtermelt értéknél kevesebbet kap kézhez, és aki betolja a munkáját valami olyasmibe, ami másnak hoz hasznot, ez pedig szerinte beleillhet a klientarzmus értelmezési keretébe is.
A középosztály csupán egy nem létező vágyálom
Bár a köztes osztály kifejezés már a beszélgetés elején elhangzott, és izgatottan vártam, hogy mikor jutunk már el ahhoz a részhez, ahol megtudom, hogy miért is jobb ez a fogalom, mint a középosztály, végül az előbbiről alig, de az utóbbiról annál inkább kiderült, hogy Éber miért nem szereti használni. „Nagyon szerettem volna elkerülni a középosztály fogalmát, mert nem tudom, hogy mit jelent, mert gumiból van, nincsen határa; olyan projekciónak tartom, ami folyamatosan azt próbálja elhitetni velünk, hogy jól élünk. Egyfajta fogyasztói individualizációs kaparás, ahol az a jó élet, hogy költözz ki a szuburbiába, legyen egy jó autód, legyen egy kis családod, ne foglalkozz senkivel, szard le a világot, vidd haza a pénzt, és élvezd, amig tudod. Én ezt látom a középosztály koncepciójában. Én ezt a képzeletvilágot szeretném lebontani, és helyette megnézni azt, hogy mit csinálnak azok az emberek, akik a tőkefelhalmozás és a ténylegesen elvégzett munkafolyamat között egyfajta szellemi közvetítő munkát végeznek. Mi az, hogy tanár? Mi az, hogy valaki banki ügyintéző? Ez az a köztes osztály, amin egyelőre még csak gondolkodom, hogy kik ők, és mit tudunk róluk.”
A létminimumszámítás is beállítható az osztályharc szolgálatába
„A kizsákmányolásról lehet elméleti megközelítésből, de lehet empirikusan is gondolkodni; a létmininum-számítás a kizsákmányolásnak például egy tök jó empirikus mutatója” – mondta Huszár Ákos szociológus, a lapszám egyik szerzője, a TK Szociológiai Intézet munkatársa, aki szerint miközben a tőke és a munka viszonya a kapitalizmus legalapvetőbb felállása, nálunk a Fidesz politikája arról szól, hogy ezt háttérbe helyezze, eltüntesse és láthatatlanná tegye. „Ideológiai szinten úgy, hogy nem a tőke-munka szembeállítását láttatja, hanem úgy csinál, mintha a munka érdeke egybeesne a tőke érdekével. Amikor azt mondják, hogy a vállalkozások támogatása termeli ki a munkát, és ebből az következik, hogy a tőkét kell támogatni.” A másik szint Huszár szerint a szociális rendszer átalakítása, vagy ahogyan ő fogalmazott, kiiktatása, amiben ha valaki elveszíti a munkáját, az állam szinte semmilyen segítséget nem nyújt. Nálunk így az a legfőbb választóvonal, hogy van-e valakinek munkája vagy nincs, és az Éber által említett kizsákmányolás, amikor valaki kevesebbet kap a munkájáért, mint amennyit megtermel, már csak másodlagos.
„Annak súlya van, ha egy kormány közöl egy létminimumértéket. Ha ismerjük a létminimum összegét, akkor arra a kérdésre is van válaszunk, hogy mennyi jövedelemre van ahhoz szükség, hogy az emberek alapvető módon meg tudjanak élni, és akkor azt is meg tudjuk kérdezni a politikusoktól, hogy miért ennyi, és miért nem annyi, amennyit adnak nekünk. Ha nincs ilyen információnk, akkor bármilyen szociálpolitikai juttatásnál csak a költségvetés felső határa lesz a szempont, nem az, hogy mire lenne szükség” – mondta Huszár. A szociológus szerint osztályelemzés szempontjátból is érdekes lehet, hogy 2010-ben a társadalom 40 százaléka élt létminimumon, utána egy ideig ez az arány még magasabb lett. Akkor (2016-ban) szüntette be a KSH a létminimum-számítást, amit utána a Policy Agenda kutatócég vett át; az ő számításaik szerintük Magyarországon drasztikusan csökkenni kezdett a létminimumon élők aránya, ami 2019-ben megközelítette a rendszerváltáskori arányt. „A minimálbér és a létminimum összege közötti érték mindig messze állt egymástól, de ez a különbség különösen a 2010-es évek elején nagyon nagy volt. A 2010-es évek végétől csaknem összeért ez a két összeg, és lehet, hogy eljött az a történelmi pillanat Magyarország életében, hogy a minimálbér csaknem fedezi a létminimum összegét. De mondjuk az is igaz, hogy nem mindenkinek jár ez a minimálbér, a közmunkások bére például ennek csak kevesebb, mint a fele.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: