Öcsém, milyen doktor vagy te, hogy ilyen autóval jársz?

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

„Az, hogy néhány ember meg tudja mászni a Mount Everestet, nem jelenti azt, hogy ez ne lenne nagyon nehéz vagy lehetetlen sokak számára" – foglalta össze a Társadalmi mobilitás és etnicitás: Az iskolai sikeresség útjai, kimenetei és rejtett költségei című kutatás egyik interjúalanya az első generációs diplomások gyakori élményét. Azokat, akik családjukban először jutnak felsőfokú végzettséghez, sokszor feldühíti, amikor azt kérdezik tőlük, hogy ha ők esélytelenségük ellenére is tudtak diplomát szerezni, akkor ez másoknak miért nem sikerül.

A 2017 és 2021 között végzett kutatást vezető Durst Judit szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársa és társai 153 első generációs diplomással készítettek interjút arról, hogy mennyire volt könnyű vagy nehéz az út, amin végigmentek, és mekkora lelki árat kellett fizetniük azért, hogy a szüleikhez képest magasabb iskolai végzettséget szerezzenek. És bár a vizsgálatba bevont 91 nőnek és 62 férfinak, illetve 102 roma és 51 nem roma származású első diplomásnak az oktatási mobilitása sikeres volt, ez nem feltétlenül társult sokkal jobb anyagi körülményekkel. Ahogy Dés Fanni szociológus, a kutatócsoport egyik tagja fogalmazott, „a szegénységből nem feltétlen ugrottak egy generáció alatt a gazdagságba”. Bár a hollywoodi filmekben gyakran látni, hogy a főhős úgy lép keresztül az osztályakadályokon, mintha maga az osztály nem lenne több, mint egy aprócska fekvőrendőr, ehhez képest a valóság az, hogy az OECD 2018-as adatai szerint még az Egyesült Államokban is kell vagy 5-6 generáció ahhoz, hogy egy család gazdasági helyzete megváltozzon, Magyarországon már 7 generációba telik, mire az alacsony jövedelmű családok elérik a társadalom átlagának jövedelmi helyzetét. 

Egy új világba érkeznek, aminek sem a nyelvét, sem a kulturális kódjait, sem a vicceit nem ismerik

„Amikor hazamentem látogatóba, sokáig azonnal és könnyedén hagytam el azt a nyelvet és viselkedésmódot, amelyet életem új világában álcaként öltöttem magamra. Gyerekkorom ismert szófordulataival szóltam hozzájuk, úgy fűztem a szavakat, úgy képeztem a hangokat, ugyanazokba a foltos, szakadt ruhákba öltöztem, három lyukas zoknit húzva a lábamra, épp úgy szívtam az orrom; szóval mindent ugyanúgy csináltam, ahogy ők szokták, és ahogy én szoktam. De egy idő után már nem éreztem az otthonosságot, és viselkedésemmel csak mímelni tudtam a közösség érzését. Ezt persze én nem vettem észre, de ők azonnal. Vájt füllel, az árulás jeleire kiélesedett szemmel ezt rögtön felfogták. És attól kezdve már szégyellték, hogy három lyukas zoknit húznak egymásra, addig igazgatva azokat, amíg már sehol sem látszik a repedezett bőr. Még mindig többes szám első személyben beszéltem magunkról, de már távolabb kerültem tőlünk” 

– áll Borbély Szilárd Egy elveszett nyelv című írásában, ami jól érzékelteti az „első generációs migránsok” társadalmi mobilitásának lelki terheit.  

„Az első generációs értelmiségieket már messziről felismerem. Közös bennük az önbizalomhiány és hogy állandóan azt figyelik, hogy miként ítélhetik meg a környezetüket. Egy új világba érkeznek, aminek nem beszélik a nyelvét, nem ismerik a kulturális kódjait, a vicceit és az utalásait. Közülük sokan szenvednek az imposztor-szindrómától, az állandó félelemtől, hogy csalóként lepleződnek le” – mondja Eszter, a kutatás egyik interjúalanya, aki egy jótékonysági szervezet alapító-igazgatójaként dolgozik. 

„Ha meg is van a habilitációm, akkor is hiányozni fog belőlem az az önbizalom, ami a többgenerációs budapesti értelmiségi családokból származó kollégáimban és barátaimban benne van. Első generációs értelmiségi baráti körömben látom, hogy sokan olyan tudatalatti házassági stratégiát követünk, hogy ugyanolyan elsőgenerációs partnert választottunk, aki ugyanabból a társadalmi háttérből származik, mint mi és aki megérti a mi világunkat. Nem érzem magam egyenrangúnak azzal, aki beutazta a világot, zongorázik és tele van önbizalommal" – mondta egy másik interjúalany, az 52 éves Zoltán, aki kutatóprofesszorként dolgozik. Zoltán „tudatalatti” párválasztási stratégiáját Dés is megerősítette: ő a Nagyon nehéz a rendszert hibáztatni, amikor ott van előtted egy ember, aki ugyanannak a rendszernek a terméke, de szemben álltok egymással című tanulmány szerzőjeként azt találta, hogy egy párkapcsolat akkor ideális, ha „közös a valóság: ahol azt is érti a párom, hogy honnan jöttem és azt is érti, hogy én milyen folyamatos nehézségekkel küzdök azért, hogy be tudjak illeszkedni és meg tudjak felelni, miközben soha nem fogom teljesen odatartozónak érezni magam”. 

Ha valaki túl magasra mászik a társadalmi létrán, ez a kutatások szerint komoly pszichés teherrel járhat, mert két egymásnak ellentmondó kényszerrel szembesül: egyrészt felmerül benne a lojalitás kérdése, hisz úgy érzi, hogy elárulta a közösséget, ahonnan származik, ő már „új lett", nem közéjük való, ez pedig bűntudatot kelt benne. Másrészt az új csoportban elfogadott beszéd, viselkedés vagy gondolkodás különböző módjai idegenséget vagy szorongást keltenek, ezért az újonnan bekerülő  gyakran haragot érez a csoport iránt. 

„Amikor valaki egy új térbe kényszerül, akkor nemcsak azt veszi észre, ami ott újszerű, hanem új szemüvegen keresztül nézi azt is, hogy honnan jött” - mondja a kutatást vezető Durst Judit, a Bevezető. Kulturális migránsok? Az iskolázottsági mobilitás és a társadalmi osztály változásának következményei az első generációs diplomások körében Magyarországon című munka egyik szerzője. Ez a feszültség, amit a kutatók Pierre Bourdieu francia szociológus nyomán hasadt habitusnak vagy kibillent habitusnak hívnak, azért keletkezik, mert az egyén azt érezheti, hogy nem tud beilleszkedni az új csoportjába, miközben lehet, hogy már a származási csoportjától is elszakadt, vagy a régi és az új csoportjába való egyidejű beilleszkedést éli meg problémásnak, mert azok normái, viselkedés- és gondolkodásmódja ellentmondanak egymásnak. „Több roma nő is azt mesélte, hogy a származási családjukban sokkal konzervatívabban kezelik a nemi szerepeket, mint ahová érkeztek a mobilitás során, és hiába nem éltek jól mondjuk a párjukkal, az, hogy ki mertek lépni a rossz kapcsolatukból, meghökkentette az anyjukat és a női rokonságot. De ezzel olyan új nemi szerepeket is behoztak ezek a magasan iskolázott roma nők, ami meg a családjukra hatott vissza. Az egyikük azt mesélte, hogy az anyja ennek kapcsán jött rá, hogy nem biztos, hogy ki kellett volna tartania egy rossz házasságban” – magyarázza Durst, hogy mit is jelent a régi is új világ szabályainak konfliktusa. 

Sokszor ők váltják valóra szüleik beteljesületlen álmait 

„»Skizofrén élet«, »két világ között élek«, »két életem van«, »nem tartozom sehova«, »nem érzem magam otthon a világban«. Ilyen és hasonló kifejezésekkel próbálták leírni az interjúalanyok, hogy a felfelé irányuló mobilitás milyen komoly érzelmi megterhelést okozott a számukra – mondja Durst. – Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna olyanok, akiknek pszichológiailag többé-kevésbé zökkenőmentes volt a váltás, és voltak olyanok is, akik csak életük egy bizonyos szakaszában tapasztalták meg a hasadt habitust.” 

Az, hogy mekkora lelki árat kell fizetniük az első generációs diplomásoknak a mobilitásért cserébe, Durst és kutatótársai szerint több mindentől is függ. Ha nagyon nagy az iskolai ugrás a szülők és a gyerekek között, tehát 8 vagy annál kevesebb osztályt végzett szülőknek lesz diplomás a gyereke, sokkal több lelki megpróbáltatással járhat, mint ha mondjuk az érettségizett szülőkhöz képest szerez a következő generáció diplomát. Azoknak is kevesebb zökkenővel jár a mobilitás, akik maradnak ott, ahová születtek, azokhoz képest, akik egy kis faluból kerülnek Budapestre. Ha a szülőknek maguknak is voltak mobilitási álmaik, és azok legfőbb zálogának az oktatást tekintették, akkor a gyerekeiknek is könnyebb a mobilitás, mint olyan esetekben, ahol a szülők ebben nem is gondolkodhattak. „Sok interjúalany számolt be arról, hogy szülei is már tovább akartak tanulni, de nem volt rá lehetőségük, így ők váltják valóra szüleik beteljesületlen álmait” – mondja Durst. 

A gyerekek felfelé irányuló mobilitása sokszor már egy többgenerációs családi projekt eredménye, ahol a szülők vagy a nagyszülők tették meg az első lépéseket, csak a magas iskolai végzettségig nem jutottak el. „A nagymama volt az első, akinek már volt tévéje, a szülők ki tudtak költözni a telepről és beköltöztek a faluba, a gyerek meg már diplomát is szerzett” – illusztrálja a folyamatot Durst. Az sem mindegy, hogy valaki fokozatosan, meg-megállva éri el a mobilitást, vagy a középosztálybeli családok mintájára az általános iskolából rögtön gimnáziumba, onnan egyenesen egyetemre megy. Az alacsony sorból érkezők számára ez gyakran annyira megterhelő, hogy volt olyan interjúalany, meséli Durst, aki keszonbetegséghez hasonlította azt az élményét, ahogy nagyon gyorsan és nagyon nagy távolságot tett meg a mobilitási ranglétrán a szüleihez képest. Egy kutatásban résztvevő roma származású nő Durst szerint „úgy lassította a mobilitását, hogy lelkileg fel tudjon rá készülni, hogy az egyetem elvégzése után elment dolgozni két évre egy adminisztrátori pozícióba egy bankba, hogy megerősödjön, és csak utána folytatta a mester szakot egy másik egyetemen”. 

Az sem mindegy, hogy milyen foglalkozási területet választ magának egy első generációs diplomás. Azok közül, akik olyan munkákat választanak – például a médiában vagy az egyetemi szférában – ahol a domináns fehér középosztályban szerzett kulturális tőke szükséges a boldoguláshoz, sokan panaszkodtak érzelmi szorongásra. Ez Durst szerint azért van, mert az általuk otthonról hozott tudások, tőkék ebben a világban nem, vagy csak kevéssé kamatoztathatók, mivel nem ismerik a származási közösségüktől eltérő nyelvi stílust, ízlést, a hivatalos munkahelyi eseményeken alkalmazott etikettet vagy az öltözködési kódexet. „Ezért sokszor bizonytalanok voltak és nem érezték magukat otthonosan a munkahelyeiken. Sokan közülük az állandó kisebbségi érzés, a »nem vagyok elég jó ide«, vagy az imposztor szindróma gyötrelméről számoltak be" – mondja Durst. Ehhez képest a gazdasági vagy műszaki területen dolgozók sokkal kevesebb pszichés terhet éltek meg, mert Durst szerint ezek a szakmák inkább technikai tudást igénylenek, márpedig a technikai tudást elváró tőkét könnyebb elsajátítani, mint a fehér középosztálybeli, még a gyerekkorban bevésődött, reflexszerű, tudatalatti „műveltséggé” vált kulturális tőkét, amit a humán- vagy társadalomtudományi területek követelnek meg. 

„Milyen doktor vagy te, hogy ilyen autóval jársz?”

„A mobilitás igazi nagy árát azok a roma nők fizetik meg, akiknek nem lett gyerekük vagy társ nélkül maradtak” – mondja Boros Julianna roma származású szociálpolitikus, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, a kutatócsoport egyik tagja és A roma kulturális tőke termelése: Az elsőgenerációs diplomások és az oktatási tehetségtámogató programok szerepe a társadalmi mobilitás árának mérséklésében Magyarországon című tanulmány szerzője. Boros szerint az interjúalanyok büszkén beszéltek arról, amit elértek, de az már érzékenyen érintette őket, hogy a párkapcsolataik nem úgy alakultak, ahogy tervezték. Bár az adat már nem túl friss, de a legutóbbi, 2011-es népszámlás, valamint a 2016-os mikrocenzus másodelemzése szerint a roma diplomások körében a nem házasok aránya jóval magasabb volt (39 százalék), mint a teljes első generációs diplomás lakosság körében (28 százalék).

„A roma első generációs diplomások egy képzeletbeli úton mennek végig, amiről kevés információjuk van, és minta sincs előttük, hogy hogyan is kellene járni azon az úton – mondja Boros. – De hiába van álmokkal kikövezve ez az út, egy idő után a család sem mindig érti, hogy mit is csinálnak pontosan”. Durst szerint a romák mobilitási pályája nagyon más, mint a nem romáké, mivel a romáknak nemcsak az osztálykülönbéget kell megugorniuk, hanem a többségi társadalom előítéleteivel is meg kell küzdeniük. „Gyakran találkoztunk azzal az interjúk során, hogy a szegénységben élő roma közösség árulónak tekinti őket, azt mondják rájuk, hogy elmagyarosodtak, emiatt pedig állandóan bizonyítaniuk kell, hogy igenis cigányok maradtak, miközben meg az új csoportban rengeteg előítélettel kell megküzdeniük”. Mobilitási pályájuk során sokszor ők voltak az egyedüli romák az iskolájukban vagy a munkahelyükön, ami érzelmileg nehéz volt és sokszor magányosnak érezték magukat. „Épp ezért az ő esetükben nagyon fontosak az olyan támogató programok, mint a mentorálással összekötött iskolai ösztöndíjprogramok vagy az egyetemisták számára létrehozott szakkollégiumok, a Romaversitas Alapítvány programja vagy más támogató civil szervezetek, ahol az identitás erősítés mellett közösségteremtés is folyik. Ezek abban segítették őket, hogy a két világ között keletkezett vákuumban megtalálják a kapaszkodókat” – mondja Boros. 

Az első generációs roma diplomások sokszor úgy csökkentik a mobilitás lelki árát, hogy alulfizetett segítő állásokba mennek dolgozni, hogy ezzel is vissza tudjanak adni valamit a közösségüknek. A kutatók szerint ez a lojalitásról szól és arról, hogy nagyon fontos nekik megmutatni, hogy az elnyomásban élő közösség iránt kollektív felelősséget éreznek. Ennek viszont a státuszinkonzisztencia lesz az ára, mivel az állásokhoz szükséges iskolai végzettség szempontjából az iskolázott roma emberek már a középosztályhoz tartoznak, de az erre a szektorra jellemző alacsony fizetések miatt anyagi szempontból mégsem tudnak integrálódni a középosztályba. „Volt egy olyan roma interjúalanyunk – meséli Durst – aki a mobilitásának lelki árát azzal illusztrálta, hogy hiába szerzett doktorit egy társadalomtudományi szakon, amikor hazalátogat a szülőfalujába a rozoga autójával, megkérdezik tőle, hogy »öcsém, milyen doktor vagy te, hogy ilyen autóval jársz?«, mire poénból azt mondja nekik, hogy nőgyógyász, mert annak legalább van értéke a közösség szemében.” 

Boros szerint ugyanakkor a közösségnek való visszaadás nemcsak belső kényszer, hanem gyakran külső elvárás is a romákkal szemben, amit többen komoly lelki teherként élnek meg. Durst egyik külföldön gimnáziumi tanárként dolgozó interjúalanya azt kérdezte tőle, hogy „ez ciki, ugye, hogy nem adok vissza semmit a közösségemnek és hogy nem romákkal foglalkozom? De úgy érzem, hogy ennyi jár nekem, hogy élhessem a saját magam által választott életet”. Ezzel szemben a nem roma interjúalanyok vállát nem nyomja a kollektív felelősségérzet a származási csoportjukkal szemben, pedig ők is szegénységből jöttek. Náluk már sokkal többen voltak azok, akik jól fizető szakmákban dolgoznak. „A nem roma többség egy jelentős részénél az oktatási mobilitás az anyagi helyzetük javulásával is együtt járt” – mondja Durst. Ennek az is az oka, hogy szemben az első generációs diplomás romákkal, akiknek sokszor a szüleiket és az otthon maradt rokonságot is támogatniuk kell, a nem romáknál általában nincsen ennyire kiterjedt és nagy szegénységben élő család, akiket segíteniük kellene.

A mobilitás lelki árát a kutatók szerint csak akkor lehetne csökkenteni, ha kisebbek lennének a társadalmi különbségek. De a sokszor nulláról induló emberek esetében több generációnak kell eltelnie ahhoz, hogy az oktatási mobilitás végül igazi jövedelmi emelkedéssel is együtt járjon.    

A címlapkép forrása: Fortepan / Bauer Sándor

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

 Kapcsolódó cikkek a Qubiten: