„Gyönge zene, zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar”: ma 200 éves a Himnusz
Kétszáz évvel ezelőtt, 1823. január 22-én a 33 éves Kölcsey Ferenc pontot tett „Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból” című költeményének végére. Körülbelül ennyit tudunk biztosan a magyar irodalomtörténet talán legismertebb művének születéséről, mindenesetre a keltezéshez használt dátum 1989 óta a magyar kultúra napjaként él tovább.
A tizenkét éves korára árván maradt, betegségekkel küszködő, a társasági élettől elzárkózó Kölcsey 1823-ban már öt éve visszavonultan élt szatmárcsekei birtokán, ahol öccsével, Ádámmal együtt gondozta a jószágokat, míg fennmaradó idejét szinte kizárólag olvasással, művelődéssel és levelezéssel töltötte – még az írás sem ment neki annyira, volt, hogy egy évig nem született új költeménye. Ebben a magányában vette kézhez a Szépliteraturai Ajándék című folyóirat-melléklet első, 1821-es kiadását, amelyben megjelent négy, tévesen Balassi Bálintnak tulajdonított vers, köztük az „A’ Magyar Nemzetnek romlott állapotjáról” című, amelynek utolsó sorai különösen nagy hatással voltak Kölcseyre:
„Oh kedves Nemzetem Hazám édes felem
Kivel szerelmetes mind tavaszom, telem
Keseregj sírj kiálts Istenedhez velem
Nálad hogy szeretlek, legyen e’ vers jelem.”
A verset követő szerkesztői megjegyzés szerint „költőt vagy költői érzésű embert mindenkor mélyebben hat meg Hazájának szerencséje ’s bal-sorsa ’s igy ennek énekei fenntartják azt a’ hangot, melly különben a’ kiholtakkal egészen kihalt volna”. Az ilyen olvasmányélmények minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy Kölcsey lírájában az 1820-as évekre központi szerepet kapott a hazafiasság eszméje. A Himnusz a költő életrajzírói szerint is szándékosan nemzetnevelő célzattal íródott, Vajda Viktor szerint a vers keletkezésének okai „részben a magyarság közt azidőtájt egyre jobban tapasztalható erkölcsi meghátrálásban” keresendők, amelynek ellensúlyozására „egy erősebb erkölcsi front kiépítése is célja volt Kölcseynek”.
Ehhez képest Kölcsey 1838-ban bekövetkezett haláláig látszólag sem az irodalmi közösségre, sem magára a költőre nem gyakorolt különösebb hatást a vers. Első kiadásáig 1828 decemberéig kellett várni, amikor a Kisfaludy Károly által szerkesztett irodalmi évkönyv, az Aurora 1829-es dátumozású számának 267. oldalán megjelent a vers, még alcím nélkül, egyszerűen Hymnusként. Egyedül Toldy Ferenc számolt be róla a Tudományos Gyűjtemény folyóiratban ugyancsak 1828 decemberében megjelent, az Aurora friss számáról írt recenziójában, de ő is csak harmadsorban említi, az Elválás és a Forrásnál című, elsőrangúnak nevezett Kölcsey-versek méltatása után, mintegy mellékesen.
Hogy valamilyen azonnali hatást mégis kiváltott kortársaiból Kölcsey verse, arról barátja, Bártfay László neki címzett levele tanúskodik: a frissen alakult Pesti Casino olvasó társaságának megnyitóján ő maga olvasta fel Kölcsey művét, így valószínűleg ez volt a Himnusz első ünnepélyes előadása. „Az első olvasás múlt pénteken történt, ’s én valék a’ szerencsés első olvashatni – a’ Te Hymnusodat: Áld meg Isten a’ Magyart etc. etc – Nem arra értve, hogy én olvastam, de megnyittathatott e az olvasás méltóbban? Barátom, bizonyos ünnepiséget ada, legalább adhata e’ darab a’ megnyíló intézetnek” – írta Bártfay.
1832-ben Kölcsey első (és életében megjelent egyetlen) verseskötetében is megjelent a Hymnus, ekkor már a témáját jobban kifejező – és az eredeti, 1823-as kéziraton is szereplő – alcímével együtt. Hogy ő maga mennyire tartotta fontosnak ezt a verset saját életművében, arról felemás kép rajzolódik ki. Az biztos, hogy a 18. századtól kezdve a magyar nép nem hivatalos nemzeti dalának tartott Rákóczi-nóta nagy hatással volt a Himnusz születésére, annak első sorai („Jaj, régi szép magyar nép! / Az ellenség téged miképp / Szaggat és tép!”) ugyanis jól felismerhetően visszaköszön Kölcsey versében. Még ha ez arra is utalna, hogy a költő hasonló szerepet szánt volna Himnuszának, az már árnyalja a képet, hogy Szemere Pálhoz írt önéletrajzi levelében, 1833-ban meg sem említi, miközben három alkotását is kiemeli (Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája; Ültem csolnakomban; Vanitatum vanitas) addigi életművéből. Írásos emlék nem maradt arról, hogy Kölcsey Ferenc 1838. augusztus 23-i haláláig különösebben foglalkozott volna még 15 évvel korábban írt költeményével.
Három ember és két év kellett ahhoz, hogy évszázadokra eldőljön a magyar néphimnuszok sorsa
Miközben az 1840-es évekre Kölcsey személye és életműve körül kisebb kultusz kezdett épülgetni, a magyar értelmiségben egyre nagyobb igény támadt egy néphimnuszra, amit ünnepélyes összejöveteleken közösen énekelhetnek a hazafiak. Akkoriban leginkább a Joseph Haydn-féle Gotterhalte, az osztrák császári himnusz (amelynek dallamára ma Németország himnuszát éneklik) csendült fel a hivatalos magyarországi rendezvényeken, és az első magyar kísérlet sem aratott különösebb sikert – Kisfaludy Sándor megzenésített versét, a Magyar nemzeti éneket hiába éltette Kazinczy Ferenc is („a Magyar úgy énekelje minden reggel és estve, mint az Angol a maga God save the Kingjét”), a mű hamar feledésbe merült.
Aztán alig két éven belül, gyakorlatilag három közreműködő révén évszázadokra eldőlt a magyarok nemzeti énekeinek sorsa. Bartay Endre mindössze két évadon át, 1843 és 1845 között volt a pesti Nemzeti Színház igazgatója, de ebben az időszakban két pályázatot is kiírt a magyar költészet jeles műveinek megzenésítésére: elsőként Vörösmarty Mihály Szózata, majd 1844-ben Kölcsey Himnusza került sorra. A Szózat-pályázaton a kor legfelkapottabb magyar zeneszerzője, Erkel Ferenc még nem indulhatott, hiszen a színház első karmestereként a zsűriben foglalt helyet, így barátja és állandó alkotótársa, Egressy Béni művét jutalmazták a fődíjjal járó 20 arannyal. Igaz, Erkel sem bírt magával, és versenyen kívül megalkotta saját Szózat-átiratát, ami a beszámolók szerint magának Vörösmartynak is sokkal jobban tetszett, mint a nyertes pályamű.
A Pesti Hírlap 1843. május 25-én, a Szózat-zeneművek bemutatója után így írt a pályázat kétes sikeréről:
„Azonban mennyire csalódtunk e várakozásban; mert nem is szólva a jutalomtól elesett művekről, mellyek, legalább a feladat szempontjából tekintve, Egressyénél gyengébbek; csak ítéljük meg hidegen a jutalmazottat, s hidegen ítélve meg kell vallanunk, hogy a szerző a Szózat szellemének egy sugarát sem fogta fel, vagy annak nagyszerű jelleméhez illő zenét írni képes nem volt; a zenemű kisszerű, tökéletesen jellemtelen, s eredetiség nélküli; egy helyénél ugyan zajos tapsokra fakadt a nagyszámú közönség, de ezt csak egy ismert népdal ezen két versének: „Ha megvágod a kezedet, Ki süt nekem lágy kenyeret?“ beleszőtt melódiája okozá, melly mint illjék a szózathoz, minden olvasónk képzelheti; valóban az egész csak lágy kenyér nóta, mellynek jövendője hamar elszáradás; szerény ítéletünk az, hogy a jutalmat inkább ki sem kellett volna adni, mint illy műnek. Azonban Erkel Ferencz karmesterünk is készite a Szózathoz zenét, melly, mint tudjuk és bizonyosan tudjuk, nem csak a jutalmazottnál jobb, de magában is jó, s a Szózat lángeszű költője tetszését is megnyerő, de a szerző által jutalomra be nem adaték; kérjük azért a nemzeti színház igazgatóját, énekeltesse el, a színpadon ezt minél előbb, legalább kárpótlásul, s felserkentéseül azon reménynek, hogy lesz nem sokára egy a hazát keresztülriadó nemzeti dalunk.”
Mindez nem rengette meg a két zeneszerző barátságát, hiszen 1844. január 27-én már közös operájukat mutatták be a Nemzeti Színházban: Egressy szövegkönyvéből Erkel szerzett igazi reformkori művet, hogy aztán néhány hónappal később már egymás ellen mérettessék meg magukat Bartay újabb pályázatán. Ezt azonban még megelőzte a Honderü című lap február 24-i számának felhívása, miszerint: „Minden nemzetnek megvan a maga néphymnusza, mellyel királyát élteti. A brittnek God save the kingje, a németnek Gott erhalte-ja stb. A magyar még nem bír illyennel. Avvagy kevesebb loyalitás melegítné keblünket? Bizonyosan nem. Erkel urnak jelen fináléja, valamint a 3-dik felvonás násznépi kara teljesen kipótolják e hiányunkat. Ebben több ihletszerü kegyelet, több fenség, abban tán egyszerűebb szózatok rejlenek. Be, dicső volna leírni egy nagyszerű néphymnuszt, mellyre Vörösmartynk’ koszorúzott koboza és Erkelünk’ gyönyörű lyrája egyesülnének. Rajta dicső magyar költér! Éltesse ön ama fejdelmet, ki első szólítá meg hű övéit szózatokkal, mik nem valának övéi. Hadd éltessük mindnyájan a jó királyt, ki magyar nyelven beszél magyar nemzetéhez!”
Néhány nappal később meg is jelent a pályázat kiírása, amelyről minden jelentősebb lap hírt adott: „Miként tavaly ugy az idén is meggyőződés az, hogy a nemzeti színház’ köréhez tartozik, költőink’ jelesebb lyrai költeményeinek becsét minél inkább emelni, terjedését és életbe juttatását a nemzetben elősegíteni, s ezt leginkább elérhetőnek véli, ha az illy költemények ének és zenére tétetnek, s ezt évenkint tenni szándékozván, ez évben ismét 20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelódiáért – Kölcsey Ferencz koszorús költőnk’ Hymnusára ének és zenekarra téve.”
A pályázat elbírálására összehívott zsűri (elnöke a Honderü szerkesztője, Petrichevich-Horváth Lázár, további tagjai között számos zeneszerző mellett Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede is ott volt) június 15-én hozta meg döntését. Összesen 13 pályamű érkezett, a verseny névtelenül zajlott, mindössze egy jeligét kellett feltüntetni kottájukon a nevezőknek. A zsűri egyöntetűen annak a műnek ítélte a 20 aranyat, amelynek jeligéje Kölcsey Vanitatum vanitas című verséből kölcsönzött részletet: „Itt az írás, forgassátok, – Érett ésszel, józanon.” Ez Erkel Ferenc pályaművét takarta, amelyről a zsűri azt írta, hogy „a mellett, hogy a magyar jellemét, s a költemény szellemét leginkább megközelítő, a két főkivántatóságot is t. i. a dallamegyszerűséget s hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben egyesíté”.
A nyertes feldolgozást és a további hat dicséretben részesített pályaművet később ünnepélyes keretek között elő is adták a Nemzeti Színházban, ahol a közönség – legalábbis a Pesti Divatlap beszámolója szerint – a második helyezést elérő Egressy Béni, valamint Travnyik János műveit díjazta a legnagyobb tapsviharral. Ezzel szemben a lap Erkel Himnuszának nem jósolt nagy jövőt, mivel „nemzeti jelleme, magasztos művészi kifejezése, s hathatós harmóniája által egyaránt kitűnő, de magán viselvén a hymnus szelleméhez alkalmazott templomi zene bélyegét, a nép ajkán viszhangra nem fog találni.”
A Honderü ezzel szemben nem győzte dicsérni Erkel szerzeményét. Július 6-i számában azt írta: „Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik.” Míg egy héttel később úgy jellemezte az Erkel-féle Himnuszt, mint amely „sem az angol ‘God save the King’, sem az osztrák ‘Gott erhalte’ mögött nem marad, hanem a legjobb néphymnusok’ körébe sorozandó”.
A Himnusz megzenésítésének 175. évfordulóján, 2019-ben a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara az összes olyan pályaművet előadta, amit sikerült utólag könyv- és irattárakból előkeríteni – így többek között azt is, amelynek jeligéje alapján az alkotó valószínűleg sejtette, hogy németes, indulószerű szerzeményével nem rá esik majd a zsűri választása: „Bár babérral nem illettek Csak a gúnytól kíméljetek.” A rekonstruált pályaműveket a Filharmóniai Társaság Himnusz-oldalán lehet meghallgatni.
Paródiától a forradalomig
A sikeres Himnusz-pályázat mindenesetre nem jelentette azt, hogy a magyar irodalmárokban alábbhagytak volna a tökéletes néphimnusz keresésével. Alig egy hónappal azután, hogy bemutatták Erkel díjazott művét, Toldy Ferenc a Kisfaludy Társaság nevében felkérte Vörösmarty Mihályt egy „maradandó nemzeti hymnus, bármely ünnepies alkalomkor énekelhető nemzeti dal” írására, „mely a nemzetben sok időre emlékezetes ereklyeként fennmaradna”. Az író az év novemberében le is szállította a megrendelt művet, ami azt sugallta, hogy sem a Kisfaludy Társaság, sem Vörösmarty nem érezte kielégítőnek a Szózat vagy a Himnusz megzenésített változatát ahhoz, hogy összefogja a nemzetet. A vers elsőként a társaság 1845. február 6-i közgyűlésén hangzott el, de még ugyanabban az évben meg is zenésítette a leginkább csárdásairól ismert Müller Ferenc. Sem írott, sem zenés formában nem aratott nagy sikert a mű, amely már első pillantásra is gyanúsan merít Kölcsey motívumaiból:
„Isten segíts! országok istene!
Ruházd fel áldásoddal e hazát,
Hogy mint az őskor boldog édene
Dúsan virítson bércen, sikon át,
És míg keblén a hűk örömben élnek,
Pallost mutasson fondor ellenének.”
Eközben a Kölcsey–Erkel-féle Himnusz szépen haladt az általános népszerűség felé. 1844 augusztusában először szólalt meg nyilvános ünnepségen, amikor az óbudai hajógyárnál vízre bocsátották a Széchenyi gőzhajót. A Honderü itt is folytatta a mű terjesztésében vállalt szerepét, a kórus előadásáról így emlékezett meg: „Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengő hangú énekesnők’ minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek’ teljes harmoniája által, valóságos nemzeti hymnusszá magasult.” De hogy ne csak a hivatalos marketinggépezetté alakult Honderü méltatását idézzük, a kolozsvári Nemzeti Társalkodó tudósítóját is lenyűgözte a gőzhajóavatáson felcsendülő ének: „Ez a’ hymnus barátom, valami olly nagyszerű, olly felséges, hogy nemcsak a’ szivet és lelket föllengzésbe, hanem talán a’ sirok éjjelében alvó hamvakat is képes mozgásba hozni.” Néhány nappal később pedig már egyházi ünnepségen is debütált a Himnusz; a pesti polgári őrhad zászlószentelésén ötvenezer ember előtt játszotta el a zenekar.
A kor egyik legnagyobb hatású politikusa, Deák Ferenc is ezer szállal kötődött a Himnuszhoz. Nemcsak Kölcsey egykori barátja volt, de Erkel is neki ajánlotta a pályaművét, ráadásul Deák az elsők között ismerte fel a mű retorikai erejét. Amikor 1845 májusában – Vörösmartyval együtt – Kolozsvárba látogatott, a közönség már a Himnusz éneklésével fogadta, de a Pesti Hírlap beszámolója szerint beszédét is a mű egyik legfontosabb sorára („megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt”) alapozta.
Miután 1844 szeptemberében megjelent a kottája, a Himnusz népszerűsége fokozatosan nőtt, és a forradalom idejére országos ismertségre tett szert. Ennek egyik első jele volt, hogy 1845-ben már paródiát költöttek belőle: Riskó Ignác az Életképek nevű lapnak küldte el „Hymnus-féle (Tréfás utánzása Kölcsey híres Hymnusának)” című versét, amelyből legyen elég itt csak az első strófa.
„Isten! áldd meg a’ magyart
Jó bor bőségével;
Már elég rég óta tart
Szomja, restségével.
Sok szomorú szüretre
Hozz már víg esztendőt:
Nem ivott még, lelkemre!
E’ nép elegendőt.”
A Pesti Divatlap szerzője nem is hagyhatta szó nélkül Kölcsey megcsúfolását:
1848. március 15-én a Táncsics Mihályt kiszabadító forradalmároknak az volt a tervük, hogy a Nemzeti Színház esti előadása előtt mutatják meg a nagyközönségnek a nap hősét, de mivel a forradalom hevében a tömeg átvette a lovak helyét a hintó előtt, igen lassan haladt a kocsi Budáról Pestre, ezért nem is értek oda az előadás kezdete előtt. Mire berontottak a színházba, a művészek már javában játszották a Bánk bánt, de Táncsics és a többiek láttán a közönség egymás után követelte az alkalomhoz illő darabokat a színészektől és a zenekartól: a Rákóczi-induló után a Marseillaise, majd Erkel Hunyadi-operájának fináléja következett, majd a Nemzeti dal, a Himnusz és a Szózat zárta a sort.
Az ellenállás jelképe, gesztus a nép felé
Míg az 1840-es évek végéig nagyjából egyenértékű volt a Himnusz és a Szózat a nép körében, a szabadságharc leverése után a Himnusz lett a nemzeti ellenállás, majd a nemzeti egység jelképe. A Rákóczi-nótával ellentétben ráadásul Kölcsey és Erkel művét nem tiltották be, így a zeneszerző 1850-ben háromszor is előadhatta a Nemzeti Színházban, a közönség pedig annyira hozzászokott ehhez a néphimnuszhoz, hogy amikor 1850. augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján a színházi zenekar az osztrák császári himnuszt kényszerült eljátszani, a karzaton néhányan hangosan kifejezték nemtetszésüket. Erre a jelenlévő osztrák csendőröktől és katonáktól jött a válasz: két fiatalt véresre vertek, míg két tucatnyi férfit és nőt letartóztattak, és két hétre lezáratták a színház karzatát. Ezzel a Gotterhalte egyre inkább az elnyomás szimbólumává vált a magyarok körében.
A kiegyezés közeledtével szükség volt a nemzeti jelképek közötti feszültség feloldására, így olyan gesztusokra is, mint amikor 1865-ben, a tárgyalások kezdetén Ferenc József a Himnusz dallamaira vonult be, hogy megnyissa a pesti országgyűlést. Ettől kezdve már a politikai rendezvényeken és iskolai ünnepségeken sem volt tabu a Himnusz, ami az 1880-as években elnyerte még magasztosabb formáját – Erkel Ferenc ekkor írta meg a mű négyszólamú vegyeskari változatát. A Monarchia hivatalos himnusza viszont továbbra is a Gotterhalte maradt, amit 1901-től kezdve már a parlamentben is szóvá tettek. Az ellenzéki Kossuth párt képviselője, Rátkay László többször szólalt fel ez ügyben az országgyűlésben, de sokáig nem került napirendre az ügy, amikor pedig igen, akkor Széll Kálmán miniszterelnök intézte el annyival, hogy nem lát problémát a Gotterhalte játszásában. Hogy a Himnusz elfogadottsága nem volt egyöntetű, azt Eötvös Károly szavai is jelzik, aki a század elején így szólt Erkel és Kölcsey művéről:
„Gyönge zene, zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar. (…) Bizony a magyar nemzet dicsőítő dalához ez a zene se nem méltó, se nem elégséges. (…) A nemzet dicső dalának, a nemzeti himnusznak, panaszból és siránkozásból állani nem szabad.”
Az első világháború végével aztán a Gotterhalte is eltűnt a magyar közéletből, és ugyan jogszabály nem rendelkezett róla, mindenki tudta, hogy a Himnuszt kell játszani a különböző ünnepélyeken és hivatalos alkalmakon. 1923 júniusában országos megemlékezést tartottak a mű születésének századik évfordulójára, ahol Horthy Miklós kormányzó már állami jelképként beszélt a Himnuszról. Már Trianon után elterjedt a mű Erkel eredetijéhez képest lassabb, borúsabb előadásmódja, amit végül 1938-ban rögzített átdolgozásában Dohnányi Ernő – hivatalosan ma is ezt a változatot használjuk
A magyar himnusz történetének legnagyobb revíziója 1939-ben történt: Hóman Bálint kultuszminiszter ekkor rendeletben rögzítette, hogy a mű imádságos jellege miatt csak komoly alkalmak során játszható, így a sporteseményekről kiszorult a Himnusz, de még a szövege is változott, a „hozz rá víg esztendőt” sort nehezen énekelhetőnek találta a miniszter, ezért „hozz reá víg esztendőt”-re cseréltette. Hogy a második világháború után Magyarországot elkerülte a himnuszok szovjetizálásának trendje, az az új, optimistább és Isten nevét elhagyó mű szerzésére felkért Kodály Zoltán–Illyés Gyula párosnak köszönhető, akik sikeresen lebeszélték a kommunista vezetőket erről a tervről. 1956-ig így is csak szöveg nélkül lehetett játszani Himnuszt, de miután az 1956-os forradalom alatt ismét fontos jelképpé vált, a Kádár-rendszerben inkább nem vették el újra a néptől, és ismét szövegesen szólhatott az ünnepségeken, a szovjet himnusz felcsendülése előtt. Végül elsőként a rendszerváltás alkotmánya mondta ki 1989-ben, hogy „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével” – ezt a 2011-es Alaptörvény szó szerint átvette, és mottójának is a Himnusz első sorát tette meg.
Az elmúlt évtizedekben az Anima Sound Systemet és Dopemant is nemzeti jelkép megsértésével gyanúsították a Himnusz feldolgozása miatt, de komolyabb ügy végül egyikből sem lett. Bezzeg amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kérésére egy kicsit fel kellett gyorsítani a legutóbb 2011-ben megreformált zeneművet! A 2013-ban bemutatott, a MÁV Szimfonikus Zenekara által rögzített változat a két és fél perces Himnuszt közel egy perccel lerövidítette, a tempó növelésével és az ismétlések elhagyásával.
Azt már Erkel Ferenc szépunokájának, az Erkel Társaságot vezető Somogyváry Ákos karnagynak kellett megmagyaráznia, hogy a változás nem ördögtől való: mind lendületében, mind az Erkel széljegyzetében szereplő, de a korábbi verziókból kimaradt harangszót tekintve jobban illeszkedik a Himnusz eredeti kottájához.