Mit nem tudtam meg a szcientológiáról?
Nemrégiben egy kedves barátom megkeresett azzal, hogy az egyházáról kijött egy különleges könyv, ami esetleg érdekelhet, és megkérdezte, hogy elolvasnám-e. Ez a bizonyos egyház a szcientológia, és én úgy voltam vele, hogy olyan tudományfilozófusként, akit érdekelnek az alternatív megközelítések, a tudomány és áltudomány harcai, a tudomány és a vallás egymással szemben elfoglalható pozíciói, az emberi háttér és értékek ütközése, mindenképp foglalkoznom kell a kérdéssel, hiszen a szcientológia keményen vitatott jelenség, ráadásul olyan szervezet, ami Magyarországon több ezer, világszerte több tízezer embert tudhat a sorai között. Sajnos ettől a könyvtől nem lettem sokkal okosabb.
Mi az a szcientológia?
A szcientológia hitrendszer, elképzelés a világról, amit L. Ron Hubbard amerikai polihisztor (Guinness-rekorder író, világutazó, fényképész, tengerész) dolgozott ki az 1950-es évektől 1986-os haláláig. Hubbard kalandos életének lenyomata a szcientológia; a mögötte meghúzódó, az alapelveket lefektető dianetika pedig, ami „a science fiction világában fogant”, egyfajta teremtésmítosz, ami azzal vindikálja magának a vallási státuszt, hogy az élet gyakorlatilag minden morális és egzisztenciális kérdésére választ kínál. Az persze kevésbé tisztázott, hogy itt egyházzal, tudománnyal, technológiával vagy mivel lenne dolgunk. Ezt a felfogást és intézményrendszert próbálja meg bemutatni Klenk-Sipos Rita és Szilvási Endre 90 nap a szcientológusok közt című, az MPB Hungary Kft. kiadónál 2022 nyarán megjelent kötete. A szerzőknek nem volt könnyű dolguk: Hubbard életműve több százezer oldalra rúg, tanításait évtizedek óta elemzik, értelmezik. Ahogy a kötetben megszólaltatott szcientológusok is mondják, senkinek sincs könnyű dolga, ha igazán a dolgok mélyére akar hatolni – mint minden átfogó vallásos-filozófiai-életvezetési traktátus, a szcientológia is sok mindent hagy első körben homályban.
Nagy vonalakban talán mégis azt mondhatnánk, hogy a szcientológia az emberekre leginkább szellemi lényekként tekint, akik célja, hogy valamiképp (a szcientológia által meghatározott rendkívül aprólékos és hierarchikus módon) a szellemi tisztulás útjára lépjenek, és hátra tudják hagyni a földi materiális élet fájdalmait, szenvedéseit, kellemetlen attribútumait. A szcientológia alapvetően tiltja a tudatmódosító szerek használatát – alkohol, drogok, bizonyos gyógyszerek – és az emberi problémák kezelését egyfajta kommunikációs deficitként jelöli meg: a saját magunkkal való helytelen kommunikációban, melyből számos gyötrelmünk és (fizika) fájdalmunk származik. Az egyik legfontosabb eljárás azonban az, amit „auditálásnak” neveznek: ekkor az adott illető egy magasabb szinten lévő szcientológus társaságában és segítségével, alapvetően diszkurzív módon próbálja meg feltárni saját problémáit és azok gyökereit, amik általában még mélyebben gyökerező traumában keresendők (ha az olvasónak a pszichológiai terápiák jutnak hirtelen az eszébe, akkor talán nem lő nagyon mellé).
A nagyközönség számára azonban a szcientológia nem annyira átfogó hitrendszer, mint egy nem túl pozitív renoméval bíró kétes vállalkozás. Egyházi státuszát több országban elfogadják, máshol vitatják vagy egyáltalán nem fogadják el, ismét máshol adómentes egyházi szervezetként jegyzik. Az adóügyi kérdéseken túl számos híres-hírhedt bírósági per is kötődik az egyház nevéhez, amelyekben a módszereit, eljárásait és a tagokkal való bánásmódot kritizálták, illetve vonták eljárás alá. A szcientológia belső, saját interpretációja mellett nagy súlyt helyez a külső megjelenésre, így kevésbé meglepő, hogy vitatott státusza, az egyházelhagyók történetei és traumái gyakran témái populáris könyveknek, újságcikkeknek, dokumentumfilmeknek, bírósági pereknek és különböző hivatalos vizsgálatoknak. Nincs tehát könnyű dolga annak, aki újabb frontot szeretni nyitni a hazai közönség számára, akár a szcientológusok mellett, akár ellenük, akár semleges módon próbálja megérteni a szcientológiát mint társadalmi jelenséget.
90 nap alatt a szcientológia körül
A kötet nóvuma és jelentősége az, hogy a szerzők valóban elmentek az hazai szcientológia budapesti központjába (azt részletesen, szobáról-szobára bemutatják), több magas beosztású szcientológussal is hosszú interjút készítettek, mi több, eljutottak rendezvényekre, és az auditálás folyamatát is kipróbálták. Miután egy alapképzésben résztvevő antropológusnak is több havi terepmunkát kell abszolválnia a diploma megszerzéséhez (több évnyi módszertani képzés után és mellett), a 90 nap alulról súrolja ezt a határt. A kötet alcíme szerint ez egy „példátlan mélységű riportkönyv”, ami annyiban igaz, hogy a nullához képest a 90 nap valóban példátlan.
A kötet célja, hogy a másik oldalt is bemutassa a szcientológia körüli vitában, és alapvetően hasznosnak tekinthető, ha valaki az otthoni fotel biztonságában akar megismerkedni valódi szcientológusokkal, motivációikkal, világlátásukkal. Nyilván nem filozófiai és vallástudományi mélységű elmélkedésről van szó: egy riporter inkább a személyre fókuszál, és ez így is van rendjén. Ez pedig fontos: számos áltudományosnak, alternatívnak vagy épp tudományellenesnek bélyegzett elképzelés és mozgalom megértéséhez elkerülhetetlen az ilyen nézeteket vallók motivációinak megértése.
Csakhogy ez a kötet nem igazán tudja ellátni azt a rendkívül fontos szerepet. Hogy miért? Az első és egyben leghosszabb fejezetben gyakorlatilag a két riporter kérdez alá egymásnak, és próbálják bizonygatni felkészültségüket a heroikus feladatra, már-már egekig magasztalva saját objektivitásukat. Kifejezetten megmosolyogtatók az olyan sorok, mint hogy „Az a helyzet, hogy nekem sosincs előítéletem senkivel és semmivel kapcsolatban, se pozitív, se negatív; „ilyen a lelki alkatom”; „szerencsés vagyok”. Másutt azt olvassuk, hogy „csakis a tényekre hagyatkozom, másrészt nem akarok és sosem fogok semmiféle tömegelvárást kielégíteni”, és azt is megtudjuk, hogy a közösség „szakmai eredményei miatt” fogadta az egyik szerzőt a példátlan mélységű munka elvégzésére
Persze mondhatnánk, hogy az újságírói objektivitás és a tudományos objektivitás között fokozati különbség van, csakhogy a részletesség, sőt talán még az átfogó jelleg is lehet fokozati, az objektivitás ellenben kevésbé. Másrészt mondhatnánk ugyan, hogy bizonyos újságírói megközelítések alapján a kiegyensúlyozottság és becsületesség sokkal fontosabb valamiféle absztrakt objektivitásnál, és talán nem is akkora probléma, ha valaki lándzsát tör egy álláspont mellett, ahogy ezt az életben is tesszük; ám miután a szerzők saját maguk próbálják kialakítani magukról az ezzel ellentétes képet, nyugodtan mondhatjuk, hogy önként sétáltak ebbe a zsákutcába.
Mit gondolsz hát ezekről a kritikákról?
A kötet objektívan kívánja bemutatni a szcientológiát, csakhogy a kérdések stílusából, a párbeszédek dinamikájából hamar kiviláglik, hogy a szerzők (szándékosan vagy sem) közelébe sem értek ennek az ideálnak, és könyvük inkább az egyház apológiája lesz – persze olyat is lehet írni, de nem ebben a köntösben.
Az első aggályunk akkor támadhat, amikor a több oldalnyi Hubbard-életrajz végén a szerzők elejtik, hogy „nem mehetünk el amellett ugyanakkor, hogy életét és tevékenységét kritikus hangvételű bírálatok is érték”, ennek ellenére úgy gondolják, „hogy ennek a fejezetnek nem feladata az, hogy igazságot tegyen a felmerülő kérdésekben és kétségekben”, és, mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen elmennek a kérdés mellett. Nehezen lehet objektivitásnak nevezni, ha a szerzők a saját életútjukat csaknem kétszer olyan terjedelemben mutatják be, mint könyvük főhősét, az általuk választott téma fontos és vitathatatlanul érdekes figuráját.
Ennél sokkal nagyobb problémát jelent a szerzők kérdezői stílusa. A kötet egészét belengi egyfajta pozitív légkör, ami nyilván igazolható azzal, hogy a könyv célja a letámadás helyett a megértő interpretáció. Rendben. Ám az, hogy az első 180 oldalon (280 oldalas a könyv), mindössze olyan formában hangzanak el kritikai észrevételek, mint hogy „gyakran mondják, hogy a szcientológia kizsigereli, agymossa az embereket, agresszíven manipulál és beszervez, mi pedig több órája beszélgetünk, és még nem támadtak meg, mit gondolsz hát ezekről a kritikákról?”; vagy „ma is hallani olyan túlzásokat, minthogy a szcientológia kvázi zaklatja az embereket, én ezt nem tapasztaltam az elmúlt napokban, nyilván ti sem, ugye?” nem az objektivitást, a tényekre való támaszkodást erősítik.
Az egyik legjobb példa a szerzők interjúzási módszerére az a jelenet, amikor Lenkei György (a jóval ismertebb, vitaminokban utazó Lenkei Gábor öccse) egyébként érdekesen és megvilágító erővel fejtegeti, hogy miképp fér össze az modern orvoslás a szcientológia alapvetően szellemi irányultságú gyógyítási mechanizmusaival. Az egyik kérdés Hubbard munkásságának áltudományos karakterére vonatkozik: nem az-e a helyzet, hogy a szcientológia „már ismert dolgok, elméletek >>újracímkézése<< és újradefiniált fogalmakkal kissé >>felhabosított<< – helyenként követhetetlenül sűrű és zagyva – gyűjteménye?” Mint a szerzők mondják, „mostanra van egy olyan érzésünk, hogy bár nagyon sokan rajongják és szeretik őt, az orvostudományi képzésben részesült, komoly biológiai háttérismeretekkel rendelkező és szintén kutakodó elmével megáldott Lenkei Györgyöt nem tudná megtéveszteni bármiféle kollektív piedesztálra emelése Hubbardnak, ha egyébként nem lenne több mint ügyes, rafinált, élénk képzelőerővel megáldott fantaszta.” A lényeg tehát: Hubbard nem lehetett áltudós, hiszen az interjúalany orvosi képzésben részesült, így őt nem lehet átverni. Válasz letudva.
Nem is olyan alacsony
A kötet szereplőit nem igazán izzasztották meg – persze egy bulvárkönyvben nem is feltétlen ez a cél, bár felmerül a kérdés a tömegelvárásokról, amiket ugyebár a szerzőknek nem állt szándékában kielégíteni. Az például, hogy a kötet valóban egyetlen kritikus hangját (Lugosi Győzőt) egy oldalban elintézik, gyakorlatilag háromszavas kérdésekkel (megjegyezve, hogy egy nógrádi faluban lévő portáján találkoztak – mit számít ez, mit sejtet, a többieknél miért nem releváns?), az általa felvetett súlyosabb problémákkal pedig később sem foglalkoznak lényegi módon, nem túl szerencsés. Noha a kötetben több társadalomtudós és vallási szakértő is megszólal – rájuk egyébként később is „a tudósemberekként” hivatkoznak, félreérthetetlen és tipikus lekezeléssel – a kontribúciójuk a 180 oldalnyi alákérdezés után vajmi kevés, inkább csak toporgás a valódi objektivitás előszobája zárt ajtajának küszöbe előtt. Gesztusok persze vannak: több közismert kritikust is felkértek, hogy szerepeljen a kötetben, ám ők sajnálatos módon nem vállalták a szereplést,, ennek okait pedig a szerzők nem firtatják, leginkább csak sejtetni próbálják azt, hogy nyilván mert nincs igazuk. Néhány kritikát persze ráolvasnak a magyarországi egyház társadalmi kapcsolatokat igazgató vezetőjére, és ez mindenképpen szerencsés párbeszédnek tekinthető. Ám miután a kötet végére kiderül, hogy az egyik szerző, ha hivatalosan nem is lesz szcientológus, de annyit tanult a könyv írása során, hogy teljesen megváltozott az élete, legújabb üzleti tevékenységét pedig kifejezetten a szcientológia elvei mentén építette fel, szubjektívvé kerekedik az olvasó szeme.
A több napig tartó auditálást követően azt is megtudjuk, hogy „egy-egy problémakör igazán mélységes legmélyére látni és feltárni, esetenként fél napokat is igénybe vett. Ugyanis a reaktív elme nagyon ügyesen és jó mélyre képes elásni a tudattalanban azt, amivel nem igazán szeretne szembenézni, mert traumaként élte meg az adott pillanatban, jellemzően a gyerekkorban.” Három opció van: a gyermekkorban történő, felnőttkorig kitartó egész életünket meghatározó traumákat alig fél nap alatt előásni képes auditálás (1) vagy olyan hihetetlenül hatásos, hogy fél nap alatt ekkora sikereket ér el, vagy (2) az auditált szerző nem igazán érti, hogy mi történt, és ne is menjen évekig tartó pszichológiai terápiára, illetve ne írjon ezekről a dolgokról, vagy (3) humbug az egész.
A közösség kohéziójának feltárása nem megy annál sokkal mélyebbre, mint hogy a drogok, az alkohol, a gyógyszerek és a szorongások tudatos elkerülése miatt a szcientológusok nem ráncosak, szép a körmük, a szemük és a hajuk, egészségesek és barátságosak, Tom Cruise (a szcientológia egyik legismertebb képviselője) pedig élőben nem is olyan alacsony – mindez nagyon imponál a szerzőnek, viszont nyilván nem a kritikai magaslatokba emelt tényfetisiszta objektivitást erősíti.
A szcientológia, mint azt többen is megjegyzik a kötetben a szakértők közül, egyfajta technológiaként is megközelíthető, ami a szellemi élet jobbítása révén a társadalmi béke előmozdítására tesz kísérletet, alkalmanként egészen borsos áron (az egyik szerző szerint ez a kritika könnyen lesöpörhető az asztalról, hiszen – a több száz kurzus közül – néhány bevezető képzés ingyen is elvégezhető online, tehát itt sincs látnivaló). Hogy mennyiben különbözik a szcientológia által birtokolt tudás privilegizáltsága és jól marketingelt kiárusítása más egyházak hasonló gyakorlataitól, az rendkívül izgalmas kérdés, ahogy sok minden más is, ami ebben a kötetben nem, vagy csupán szőrmentén került elő. A téma a kultúrtörténeti, vallástudományi és társadalmi fontossága miatt sokkal, de sokkal jobb könyvet érdemelt volna.
A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének kutatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: