Egykor tényleg lovas nemzet volt a magyar, aztán jött a náci einstand
A második világháború végóráiban Magyarországról elhurcolt műkincsek és más javak eredettörténetének felderítésére szakosodott Dunai Andrea proveniencia-kutató legújabb, Lovak sorsa címen nemrégiben megjelent kötete egy látszólag keveseket érintő, lényegtelennek tűnő mellékszálat gombolyít fel az 1944-1945-es vészkorszak eseményei közül.
A minőség és mennyiség tekintetében is a nemzetközi élvonalat képviselő magyar lótenyésztést lenullázó német einstand, az összeomlás idején eluralkodó kimenekítési pánik, és a győztesek jóvátételeként elkönyvelt szovjet zabrálás precízen okadatolt históriája páratlanul részletgazdag látlelet a világégés utolsó periódusáról. A lovasok és a hadtörténészek szakterminológiáját egyaránt hibátlanul használó, ennek ellenére – vagy épp ezért – kifejezetten olvasmányos 400 oldalas kötet egyike az utóbbi idők legnívósabb társadalom- és gazdaságtörténeti forrásmunkáinak.
Birodalmi lótolvajok
Meglepő, de a mára megfelelő tartalom nélküli, árvalányhajas lózungnak tetsző lovas nemzet jelzős szerkezet a második világháború éveiben még ténymegállapításként írta le az akkori valóságot. Az agrártörténeti közmegegyezésben az államalapítást követő kilenc évszázad legprosperálóbb nemzetgazdasági ágazatának tartott magyarországi lótenyésztés ugyanis a mezőgazdasági világstatisztikák szerint még a motorizáció első évtizedeiben, a trianoni határok között is a harmadik legjelentősebb volt az Uraltól nyugatra a francia és a német után, továbbá hatodik az Oroszország, az Egyesült Államok és Argentína által vezetett globális listán. Az 1940-es évek elején 900 ezer egyedből álló populáció minőségét jól jelzi, hogy a Horthy-korszak közepétől a 60 ezret is elérte az évente hadi, polgári, illetve versenyzési célra külföldre értékesített hátas- és fogatlovak száma. Egyszóval, még a 20. század első felében is a magyar agrárium volt Európa legjelentősebb lóexportőre.
A magyar tenyésztésű fajták egyedeit magasra értékelte harmadik birodalom hadserege is, amely a közvélekedéssel ellentétben korántsem volt annyira korszerű, hogy a második világháború bármely szakaszában nélkülözhette volna a második állatfajként háziasított derék növényevőket.
„1944 márciusában, a német megszállást követő napokban különös magyar-német látogatócsoport jelentkezett be a Magyar Ügetőverseny Egyesület elnökségéhez. A kéretlen vendégek a budapesti rendőrhatóságot, a német SS- és rendőri erők főparancsnokságát és az SS Vezénylési Főhivatal különtörzsét (Sonderstab SS-FHA) képviselték. (...) bejelentették igényüket a Magyarországon különösen elterjedt, úgynevezett amerikai típusú ügetőlovakra”
– indítja a náci összeomlás előtt másfél évvel kezdődő sztorit a több mint 400 oldalas kötet. A háborús lektűröket idéző feszes invokáció után Dunai egyből szakszerű leírással is szolgál az einstadolás Németországban felettébb kedvelt és keresett tárgyáról. Ezek szerint az amerikai ügető „erős izomzatú, enyhén durva fejű, de kifejező szemű, feszes hátú, kicsi patájú, kiegyensúlyozott természetű” fajta, amelyet ugyan elitsportokra szelektáltak, de a tenyésztésben mindmáig használják a jól öröklődő, illetve örökített, leszármazottaikban nemzedékeken át rögzülő pozitív tulajdonságaik okán.
Az 1945-ös fegyverletételig végül az eredetileg meghatározott 20 ezres kvóta duplájánál is többet elkonfiskáló, a csúcsminőségért töredék árat fizető német megszállók bemutatkozásként vitték az összes, az 1990-es évek végén lebontott Kerepesi úti pályán tréningben lévő lovat, de biztos, ami biztos, lefoglalták a Tattersal néven közismert szomszédos Nemzeti Lovarda istállóiban elhelyezett, de nem az ügetőfutamokon, hanem a ma ismert modern lovassportok valamelyikében jeleskedő hátasokat is. Nem sokkal később, az Albertirsai úti – ma Kincsem Park néven ismert – galoppályán is megjelent a fent említett rekviráló különítmény. A lóversenyzés vágta jármódban művelt válfajának specialistái, a nem csupán Kincsem miatt világhíres magyar tenyésztésű angol telivérek einstandját kiemelten indokolta, hogy akkoriban már számos, a vidéki művelt középosztálybeliekhez sorolt zsidó származású tenyésztő futtatta meglehetős sikerrel saját nevelésű klasszisát a pesti gyepen.
Az 1944. április 16-án Sztójay Döme miniszterelnöki szignójával megjelent, a zsidó vagyon bevallását kötelezően elrendelő kormányrendelet nem véletlenül nevezte meg a bevallandó nagy értékű vagyonelemek között a birtokolt lóállomány egyedeit.
Bár a méneskari tisztek aktívan és meglehetősen rafináltan próbáltak ellenállni, azt még a mai fogathajtósport Bibliáját jegyző, a legendás Bábolnai ménesbirtokot vezető, nemzetközileg ismert és elismert Pettkó-Szandtner Tibor huszár vezérőrnagy sem tudta megakadályozni, hogy nyilvános árverésnek álcázott nyílt színi lefoglalások és lóvásárok keretében töltsék fel lókészleteiket a németek.
Az utolsó kaland
A korszak avatott történész szakértői – mások mellett a Qubit állandó szerzője, Ungváry Krisztián – és neves lovas szaklektorok – például a lótenyésztő-hippológus Pataki Balázs – által gondosan ellenőrzött anyag bővelkedik a korábban csak szűk körben, és ott is inkább csak vázlatosan ismert epizódokban.
Ilyen a 19. század első negyedében a Habsburgok Este-modenai hercegi ága által alapított, kalandos előéletű Sárvári Ménes 1944 decemberétől 1945. április közepéig levezényelt evakuálása, és a mezőhegyesi félvér (más néven furioso-north star), gidrán és nóniusz fajtákból és keresztezéseikből álló állomány áttelepítése a bajorországi Leutstettenbe, ahol 1947-től Ludwig von Bayern, vagyis Lajos bajor herceg irányította a tenyésztési és a sportcélú tréningmunkát is.
Bár Dunai kutatásaiból kiderül, hogy a béketábor országainak gazdátlanul maradt német vagyonelemeit – a földbirtoktól az ingatlanokon át a termelő üzemekig – magának követelő Szovjetunió Külföldi Javainak Főigazgatóságán tudtak a Bajorországba menekített Habsburg-tulajdonú magyar ménes több száz értékes sportlováról, végül csak a família sárvári kastélya került a szovjet nép tulajdonába. A béke kitörése után pár évvel leeresztett vasfüggöny nyugati oldalán évtizedekig csak a bajor állomány öregbítette a magyarországi lófajták lassan feledésbe vesző hírnevét, mígnem 1980-as évek elején a bajor herceg, elsősorban anyagi megfontolásból visszaadja ménesét Magyarországnak – így került újra származási, pontosabban eredeti tenyészközpontjába a díjugratásban, lovastusában, fogathajtásban is az elithez sorolt furioso fajta, de már a szocialistának mondott mezőgazdaság egyik zászlóshajójának számító kombinát állattenyésztési ágazatába, a Balatonnagybereki Állami Gazdaság sárvári telepére.
(Dunai Andrea: Lovak sorsa – Az 1944/45-ben Magyarországról elvitt lovak nyomában; Napvilág Kiadó, Budapest 2024)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
